A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 - interjú Sallai Sándorral

Több volt, mint jobbhátvéd. Rendszeresen előremerészkedett, bekapcsolódott a támadásokba is. Számos fontos gólt eredményezett az ő indítása, beadása. Vagyis igazi, modernkori szélsőhátvéd volt már az 1980-as években.

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.
 
XII. rész – A 60 éves Sallai Sándor visszaemlékezése

Több volt, mint jobbhátvéd. Rendszeresen előremerészkedett, bekapcsolódott a támadásokba is. Számos fontos gólt eredményezett az ő indítása, beadása. Vagyis igazi, modernkori szélsőhátvéd volt már az 1980-as években. Manapság mégsem érdemes keresni nevét egyetlen kispadon vagy klubvezetésben sem, mert alig-alig maradt kapcsolata imádott sportágával.
Cikksorozatunkban a nemrégiben 60. születésnapját ünneplő, egykori remek hátvéddel, Sallai Sándorral beszélgettünk, s bár a kerek évfordulóra való tekintettel igyekeztünk csak a szépről beszélgetni, azért mégiscsak előtörtek keserédes emlékek is.
- Ön 55-szörös válogatott lett, s bár fivérei a válogatottságig nem jutottak el, az élvonalig és a magyar bajnoki címig igen. Egy családban három NB I-es labdarúgó azt sejteti, hogy ízig-vérig sportos családból származik.
- Érdekes és logikus is a felvetése, mégis meg kell cáfolnom. Bár Debrecenben születtem, Hajdúhadházon éltünk, falusi környezetben nőttem fel. Édesanyám egyáltalán nem sportolt, legalábbis a szó olyan értelmében, ahogyan azt a hétköznapokban használjuk. Mert egyébként a legmagasabb szintű sportteljesítménnyel is felért, ahogyan összetartotta a családot, ami három fiúgyermekkel nem lehetett mindig könnyű. Édesapám ugyanakkor szerette nagyon a sportot, a focit különösen, de ő is csak szurkolóként, nem volt igazolt játékos sosem. A két öcsém inkább az én nyomdokaimat követve lettek szintén magas szintű futballisták.
- Hajdúhadházon kezdett el futballozni?
- Igazolt játékos nem voltam Hajdúhadházon, ám gyermekként természetesen otthon is mindig fociztam. A ház körüli teendőkből is ki kellett vennem a részemet, de amint módom nyílt rá, mentem focizni. A suliban hamar kiszúrták, hogy van gömbérzékem, s javasolták, hogy a debreceni sportiskolába menjek. Így is lett, kollégista lettem Debrecenben és egyre inkább a foci töltötte ki az életemet. A napi testnevelésórákon túl játszottunk a szabadidőnkben is, és persze voltak edzések is. Ennyi idős fejjel is visszagondolva ezekre az évekre, azt mondhatom, hogy komoly szakmai nevelőmunka folyt Debrecenben. Morvai Antal és Huszti Ferenc voltak az edzőim és nagyon sokat foglalkoztak velünk, kiváló szakemberek voltak. Már Debrecenben éltem, amikor hivatalosan is igazolt játékos lettem, és azt lehet mondani, hogy pályafutásom töretlenül ívelt felfelé. 12 éves koromban bekerültem a megyei utánpótlás-válogatottba, majd rendszeresen jártam fel Pestre a különféle válogatókra. Ahhoz, hogy ezekre a válogatókra felérjek, hajnali fél 4-kor kellett vonatra szállnom, és késő este értem csak haza. Semmi nem volt azonban drága, mert imádtam futballozni, és mindenáron labdarúgó akartam lenni. 16 évesen már tagja lettem az ifi-válogatottnak, 17 évesen pedig felkerültem az akkor NB II-es Loki felnőtt csapatához.
- Nehéz volt elfogadtatnia a magát a felnőtt csapatban, ahol egyes játékosoknak akár a fia is lehetett volna?
- Nem. Igaz, nem is szolgáltattam okot arra, hogy bárki is rosszallóan tekintsen rám. Más világ volt akkoriban. Jó ideig csókolommal köszöntem, és amikor először beléptem az öltözőbe, meg kellett várnom, amíg a felnőttek szólnak és megmutatják, hogy hová ülhetek le, hol lesz majd a helyem. Arról nem is beszélve, hogy az edzésfelszerelést – más fiatalabbakkal együtt – én hoztam-vittem. Az első cipőm természetesen használt volt, úgy „örököltem”, s bár nagyobb volt a lábamnál, s így ki kellett tömködnöm belül, hogy focizni tudjak benne, mégis madarat lehetett volna fogatni velem, úgy örültem neki. Ha most egy pillanatra eltekintünk a szakmai dolgoktól, akkor is azt lehet mondani, hogy egy futballöltöző emberileg is rendkívül sokat adott egy fiatalembernek. Alázatra, tiszteletre tanított, és a közösséghez tartozás fontosságát, különlegességét is megadta az embernek. Félőnek tartom, hogy manapság ebből már kevés van meg a mai világ öltözőiben…
- Aligha vitatható, hogy igaza van, sajnos. Visszatérve a szakmára: hamar állandósítani tudta a helyét a csapatban?
- Azt lehet mondani, hogy igen. Részese voltam a csapat NB-I-be történő feljutásának is, ami felnőtt szinten az első komoly sikerem volt. Amikor első élvonalbeli meccsemet játszottam, rögtön kemény feladatom volt: Törőcsik Andrást kellett fognom az Újpest elleni meccsünkön. Emlékezetes volt, és úgy érzem, helyt álltam. Gyakorlatilag az elejétől fogva alapember voltam, amit az is igazol, hogy utazhattam az ifjúsági (U21-es) világbajnokságra és 1981-ben Mészöly Kálmán kapitányi időszakában a felnőtt válogatottban is debütáltam.
- Erről kérném, hogy külön is ejtsünk szót, hiszen, ha létezik rázós helyzetben történő bemutatkozás, akkor azt hiszem, hogy az öné igazán az volt…
- Igen, ez kétségtelen. Románia ellen kulcsfontosságú világbajnoki selejtezőt vívtunk 1981 szeptemberében. Legalább egy pontot kellett szereznünk Bukarestben ahhoz, hogy lépéselőnybe kerüljünk a románokkal szemben az 1982-es vb-részvételért folytatott harcban. Hihetetlenül felspannolt románokkal találtuk magunkat szembe, a nézőtéri hangulatról pedig mindent elárul, ha elmondom, hogy több tízezer kivezényelt katona volt kint a stadionban. Már a stadion felé haladva is dobálták a buszunkat, folyt a lélektani hadviselés rendesen… Mi azonban nem estünk össze, sőt! Afféle „csakazértis” hangulatba kerültünk. Anghel Iordanescut, a remek csatárt kellett fognom, akitől a gólt, gólokat várták a román szurkolók. A végeredmény 0-0 lett, így megszereztük a hőn áhított pontot, és mivel kapott gól nélkül lehoztuk a találkozót, mondhatni, hogy eredményes volt a válogatott-debütálásom.
- 1983-ban az akkori rend szerint bevonultatták katonának, amelynek eredményeként a Bp. Honvéd labdarúgója lett. Miként tekint vissza pályafutása ezen időszakára?
- Ha egy szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy büszkén. Éppen az első honvédos évemben sikerült megszakítanunk a győri aranykort, és megszerezni a bajnoki aranyérmet. Összességében 7 évet játszottam Kispesten, s ebből 5 alkalommal bajnoki címet nyertünk. Ez önmagában is olyan eredmény, amely nem szorul további kommentárra. Ám annyit még hozzátennék, hogy volt olyan időszak, amikor 9-10 csapattársam egyben válogatott kerettag is volt, vagyis tényleg nem túlzás azt mondani, hogy abszolút kiemelkedtünk a magyar mezőnyből. Ráadásul Varga Józsi, Esterházy, majd Nagy Anti és Détári távozása után is tudtunk még két bajnoki címet nyerni 1988-ban és 1989-ben. Sok-sok szép emléket éltem át a Honvédnál.
- Az ön pályafutása több különlegességet rejt, ezek egyike, hogy az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon is szerepelt. Milyen különbségek voltak a két válogatott között?
- Erre így nagyon nehéz válaszolni. Inkább onnan közelíteném meg, hogy az 1982-es csapatban egyértelműen én voltam a fiatal, a kezdő, a frissen bekerült játékos, akitől nagy szó volt, hogy helyet tudott követelni magának a csapatban. Hiszen az is egy kiváló erőkből álló együttes volt. Az 1986-os világbajnokságra kijutó csapatban már más volt a szerepem. Mezey Gyuri bával már előtte is együtt dolgoztunk a válogatottnál, hiszen Mészöly Kálmánnak Gyuri bá volt a segítője, így a képességeinkkel, valamint az emberi kvalitásainkkal is tisztában volt. Éppen ezért volt nagy jelentősége annak, hogy én is a kiválasztottjai között lehettem, sőt, mondhatom, hogy alapemberként számolt velem. S mivel időközben eltelt 3-4 év, így ebben a csapatban már azok közé tartoztam, akik a feltörekvő fiatalokat igyekeztük segíteni. A szerepem is más lett tehát a csapaton belül.
- Cikksorozatunk, amelynek keretén belül az Önnel készült születésnapi interjú is megjelenik, a Mezey-válogatott fantasztikus sikersorozatát hivatott felidézni, illetve annak okait igyekszik feltárni. Ön, aki az 1980-as évek valamennyi szövetségi kapitánya idején válogatott volt, miben látja a Mezey-féle csapat sikereinek titkát?
- Több összetevője volt a sikereknek. Az egyik Mezey György személye, aki kiváló edző és remek pedagógus is. Jól választotta ki a játékosokat, akik mellett igyekezett mindvégig kitartani. Sikerült nyerő típusú futballistákat maga mellé vennie, akik nagyon áhították a sikert. Ami a szakmai oldalt illeti, olyan játékrendszert tanultunk meg és alkalmaztunk aztán a meccseken, amelyben mindenki pontosan tudta a saját feladatát, és a pályán szinte méterre pontosan megvolt mindenkinek a helye. Sőt, igyekeztünk minden létező meccs-szituációra felkészülni. Pontosan tudta mindenki, hogy mikor kell kisegítenie a társát, mikor kell valami mást, valami pluszt is nyújtania. Ehhez jött, hogy akadt néhány kimagasló képességű játékos is a csapatban, mint például Nyilasi Tibi, Détári Döme vagy Kiprich Józsi. És feltétlenül ki kell emelni azt is, hogy rendkívül jó hangulat volt a válogatottnál, nagyon szerettünk edzőtáborozni, együtt lenni. Szerintem ez is kell ahhoz, hogy egy csapat sikeres legyen, és itt ebben sem volt hiba.
- Még egy dologra nagyon kíváncsi volnék. A Mezey-válogatottnak hihetetlen nagy kultusza lett a szurkolók körében. Az 1978-as vagy az 1982-es vébén szereplő csapat is nagyszerű volt, kiváló futballisták egész sorával, mégis: a mexikói vb-re kijutó csapat valahogy mélyebben, alaposabban megérintette a társadalmat. Ön szerint mi volt ennek az oka?
- Ebben egyetértek önnel, a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy mennyire szerettek bennünket és milyen nagy hatást váltottak ki az eredményeink. Ugyanakkor mégse könnyű erre egzakt választ adnom. Szerintem ennek is több oka volt. Az első az eredményesség. A magyar futballszurkolók az áltagosnál is jobban áhítják a sikert, a jó eredményeket, és ha egy csapattól ezt meg is kapják, akkor azt hatalmas szeretettel, rajongással viszonozzák. Emellett úgy érzem, hogy az a pozitív aura, az a remek légkör, amiről az előbb már beszéltünk, kifelé is kisugárzott. Nyilván ez is tetszett a szurkolóknak. És azt is kiemelném, hogy mi, játékosok emberiek, közvetlenek maradtunk, mindenféle kivagyiságtól, nagyképűségtől mentesek. Mindezek okán a szurkolók eleve rokonszenveztek velünk, sajátjukénak éreztek bennünket, s mivel ehhez még sikerek is társultak, minden adott volt ahhoz, hogy rendkívül népszerűvé váljunk.
- Születésnapi interjúról lévén szó, elsősorban pozitív dolgokról szeretném faggatni, ám ennek ellenére sem kerülhető meg, hogy rákérdezzek valamire. 55-szörös válogatottként, és 5 évi svájci vendégszerepléssel a tarsolyában az ember azt várná, hogy Sallai Sándorral manapság valamelyik kispadon, vagy valamelyik klub vezetőségében találkozik. Ezzel szemben nincs szerepe a labdarúgásunkban. Miért alakult ez így?
- Roppant nehéz erről beszélnem, mert ha van valaki, akinek az élete a futball, akkor az én vagyok. Hogy miért nincs a sportággal szinte semmi kapcsolatom mégsem? Ennek oka a régmúltban gyökeredzik. Egyrészt lényegében lenulláztak az 1988 végén kipattant bundabotrány idején. Aláírásra várt a szerződésem a spanyol Real Oviedo csapatával, amely akkor nem csupán élvonalbeli volt, de azon belül is élcsapat. Ez a szerződés minden értelemben életem lehetősége lett volna, hiszen a Real Madrid, a Barcelona, a Sevilla vagy az Atletico ellen játszhattam volna hétről-hétre, s ha a Honvédból rendszeresen válogatott tudtam lenni, akkor vélhetően Oviedóból is meghívást kaptam volna. És akkor most még nem is beszéltem a dolgok anyagi oldaláról, na meg arról, hogy akkor, annak idején a körülöttem kialakult mizériára a házasságom is ráment. Nagyon sokat köszönhetek egykori csapattársamnak, Nagy Antalnak, aki – amikor már az elkeseredés legmélyebb szintjére jutottam – rávett, hogy szerződjek ki Svájcba, ahol adódott számomra egy lehetőség. Csak a svájci harmadosztály volt, nekem mégis a mentőövet jelentette. Ismét futballistaként kezeltek, sőt, szinte az első pillanatban én lettem a kulcsjátékos. Nem is védőt, hanem középpályást játszottam, gyakran én voltam a játékszervező és tényleg jól ment, visszaszereztem a játékkedvemet. Amikor felkerültünk a másodosztályba, hatalmas ünneplésben részesültünk. Az élvonalbeli szereplés lett a cél, ezt is megvalósítottuk, amelyben szintén sikerült jelentős szerepet játszanom. Ekkor sajnos jött egy makacs sérülésem, így az ottani NB I-ben már nem sokszor tudtam pályára lépni, de a delémonti emlékek így is szépek. Amikor az 1990-es évek közepén visszavonultam az aktív játéktól és hazatértem, akkor ért a második fájó pofon imádott sportágam részéről. Őszintén mondom, hittem abban, hogy szükség lesz rám, ránk – egykori csapattársaimmal együtt –, hiszen ahogyan ön is mondta, játékosként azért elértünk valamit és jócskán szereztünk tapasztalatokat a nyugati profi világban is, amelyet itthon kamatoztatni tudtunk volna. Csakhamar világossá vált azonban, hogy a szerelem egyoldalú. A magyar futballnak nem volt szüksége, igénye a tudásunkra és a tenni akarásunkra, így nem maradt más, mint a civil életben való elhelyezkedés. Annyit még meg szeretnék említeni, hogy a vállalkozásaimból mindig is megéltem, tehát nem megélhetésből akartam a futballban dolgozni, nem azért szerettem volna valamilyen szerephez jutni, hogy valahonnan fizetéshez jussak… Hiszem, hogy tudtam, tudtunk volna segíteni, de nincs mit szépíteni, ez a hajó már elment. A sportággal annyi kapcsolatom azért van, hogy a meccseket természetesen nézem, sokszor ki is járok Kispestre és a válogatott meccseire, és büszke vagyok az unokaöcsémre, Sallai Rolandra, akit az egyik legprofibb gondolkodású, és legtehetségesebb magyar játékosnak tartok, szerintem nagy játékos lesz belőle!
- Annak ellenére, hogy jó ideje lényegében csak szurkoló, biztosra veszem, hogy van véleménye a magyar fociról. Beszélgetésünk végén arra kérném, ossza meg velünk, hogy milyennek látja a magyar futballt és milyen jövőt lát maga előtt?
- Mintha azt mondta volna, hogy csak pozitív témákat vet fel, nem? A viccet félretéve: a jelenünket sajnos nem látom rózsásnak. Az elmúlt évtizedekben lezajlott folyamatok komoly eróziót okoztak a futballban is, különösen annak alapjában, hátországában. Elveszett a korábbi, hatalmas tömegbázis, és a tömegbázis elvesztésével elveszett a természetes kiválasztódás folyamata is. Régebben, még az én gyermekkoromban is, úgy működött a dolog, hogy mindenütt fociztunk és megvolt a lépcsőzetesség, ahol egyre feljebb és feljebb lehetett lépni. Az iskolában zajló házibajnokságok legjobbjai indultak a városi bajnokságokon, innen a megyei tornákra lehetett eljutni, ahonnan aztán a legjobb játékosok meghívást kaphattak az aktuális megye válogatottjába. Egyértelmű volt, hogy azok a gyermekek, akik ennyi szűrőn áthaladnak és megfelelnek, kiemelkedően tehetségesek. Ők adták később az NB I-es és NB II-es csapatok bázisát, és közülük is a legjobbak kerülhettek be a válogatottba. Ez egy egészséges folyamat volt, ami ráadásul növelte a játékosok motivációját is, hiszen mindenki szeretett volna egyre magasabb lépcsőfokra kerülni ezen a bizonyos szamárlétrán. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ehhez valódi tömegbázisra volt szükség, ami akkor meg is volt. Ma nincs meg ez a nagy létszámú háttér, így a kiválasztás már eleve nem úgy zajlik, mint régen. Korántsem biztos, hogy a legjobbak, a legügyesebbek, a legtehetségesebbek jutnak el az akadémiákra, illetve a különböző csapatok utánpótlás-csapataiba, hanem sokkal inkább azok, akiknek a szülei tudják és képesek vállalni a futballal járó járulékos költségeket és az időráfordítást. Azt hiszem, innen már egyértelmű a helyzet: nem lehet azt várni, hogy felnőtt korban majd brillírozzanak azok a játékosok, akik esetleg nem is azért vannak most ott az aktuális csapatuknál, mert egy hosszú kiválasztási folyamat végén ők bizonyultak a legjobbnak, hanem azért, mert bár lehet, hogy sokaknál gyengébbek voltak, ám a náluk eredendően jobbak és tehetségesebbek ilyen-olyan okok miatt felhagytak az edzésre járással. Mindezeket muszáj lesz valahogyan orvosolni, ha azt akarjuk, hogy futballunk újra a régi fényében csillogjon. Az elmúlt néhány évben elindult folyamatok mindenesetre biztatók, különösen a létesítmények, az infrastruktúra terén történt jelentős fejlődés az elmúlt évtizedben. Remélem, hogy ezt előbb-utóbb majd a pályán elért eredmények is követni fogják. Még csak 60 éves vagyok, jól is érzem magam a bőrömben, ráadásul alapvetően optimista beállítottságú vagyok, így aztán bízom abban, hogy tapsolhatok még ragyogó magyar futballsikereknek a lelátón!
 
*****
 
NÉVJEGY
SALLAI SÁNDOR
Debrecenben született 1960. március 26-án.
Pályafutása: Szülővárosában kezdett el futballozni és itt is lett igazolt labdarúgó 1976-ban. Alig két év múlva már bekerült az akkor NB II-es Debreceni MVSC felnőtt csapatába. Figyelemre méltó teljesítményét mutatja, hogy még debreceniként kapott meghívót a válogatottba Mészöly Kálmán szövetségi kapitánytól. Rögtön egy fontos, bukaresti vb-selejtezőn debütált a nemzeti együttesben, ahol „leradírozta” a pályáról a legendás román balszélsőt, Anghel Iordanescut. 1983-ban behívták sorkatonai szolgálatra, amellyel egyben a Bp. Honvéd csapatához irányították. Innentől kezdve hét éven át szerepelt Kispesten, oszlopos tagja volt előbb a Komora Imre által dirigált, majd a Bicskei Bertalan-féle együttesnek is. A magyar válogatottnak eközben kisebb megszakításokkal folyamatosan tagja maradt, így 1984 és 1986 között részese volt az immár Mezey György által irányított nemzeti együttes páratlan sikersorozatának is. A mexikói világbajnokságon is alapembere volt válogatottunknak, mindhárom vb-mérkőzésünket végigjátszotta. Az ottani kudarc ellenére a Mezeyt követő kapitányok is rendre számítottak a játékára. 1988-ban bundázással vádolták meg. A vád soha nem nyert bizonyítást, ugyanakkor ennek révén esett el a már küszöbön álló spanyolországi szerződésétől. Két évvel később, 1990 nyarán tudott végül külföldre szerződni, ezután öt éven át Svájcban profiskodott. Hazatérése után még szerepelt alacsonyabb osztályú csapatokban, majd befejezte az aktív játékot. Visszavonulása óta nem kapott semmilyen
felkérést a magyar labdarúgásban. Néhány évig két korábbi csapattársával, Nagy Antallal és Esterházy Mártonnal sportszergyártó céget is működtettek, amellyel rendkívül kedvező áron biztosítottak szerelést az amatőr csapatok számára. Napjainkban vállalkozásaiból él.
Sikerei: 55-szörös felnőtt válogatott (ezeken a fellépéseken 1 gólt szerzett). Két alkalommal vehetett részt világbajnokságon, 1982-ben és 1986-ban. Mindkét vb-n, az összes magyar érdekeltségű meccsen szóhoz jutott.
Ötszörös magyar bajnok (1984, 1985, 1986, 1988, 1989), kétszeres Magyar Kupa-győztes (1985, 1989) és egyszeres Magyar Kupa-döntős (1988) a Bp. Honvéd csapatával. Svájci harmadosztályú és másodosztályú bajnok az SR Delémont együttesével.
                                                                                              
Fotón: Sallai Sándor a Magyarország-Kanada mérkőzésen a mexikói világbajnokságon - Forrás Arcanum
 
(folytatjuk)
 
Kovács Attila