A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 – Végh Tibor visszaemlékezése

Még ennyi év elteltével is csodálatos kimondani, leírni, felidézni: az 1985. május 8-án sorra kerülő, két felvonásos UEFA Kupa-döntő egyik résztvevője a Videoton volt.

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.
 
XIII. rész – A döntő első párharca

Még ennyi év elteltével is csodálatos kimondani, leírni, felidézni: az 1985. május 8-án sorra kerülő, két felvonásos UEFA Kupa-döntő egyik résztvevője a Videoton volt. Hogy ez mekkora teljesítmény volt, arra elég példa, ha elmondjuk: a magyar klubcsapatok mindösszesen hat alkalommal jutottak el nemzetközi kupasorozat döntőjébe. Ebből a Ferencváros 1964/65-ben meg is nyerte az UEFA Kupa elődjét, a Vásárvárosok Kupáját (VVK), míg 1967/68-ban ezüstérmet szerzett ugyanebben a sorozatban. Szintén az FTC 1974/75-ben ezüstérmet nyert a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK), a Dinamo Kijev mögött. Döntőig menetelt 1963/64-ben az MTK szintén a KEK-ben, és az Újpest 1968/69-ben a VVK-ban. Ha belegondolunk, milyen kiváló csapataink voltak a „hőskorban”, akkor elmondhatjuk, hogy még a magyar klubfutball fénykorában (1950-es, 1960-as évek) sem volt mindennapos, hogy magyar résztvevője legyen egy nemzetközi kupafinálénak.
Az 1980-as évekre ez már szinte szürreális álom volt. A Videoton azonban véghez vitte a csodát, mert a döntőbe jutása az UEFA Kupában már 1985-ben is csodaszámba ment. Az akkor is világsztároktól hemzsegő spanyol szupercsapatot, a Real Madridot hozták el a piros-kékek Székesfehérvárra. Azt a Real Madridot, amely mások mellett az Anderlecht, a Tottenham és az Internazionale kiejtésével vívta ki a jogot a döntőre. Azt a Real Madridot, amely a Sóstói Stadionban a Miguel Angel — San Jósé, Sanchis, Stielike, Camacho — Chendo, Gallego, Michel — Butragueno, Santillana, Valdano összeállításban lépett pályára. A Vidiből továbbra is hiányzott a sérülésével még mindig bajlódó Csongrádi és Májer, így Kovács Ferenc a következő csapatot küldte pályára: Disztl P. — Borsányi, Disztl L., Csuhay, Horváth — Végh, Wittman, Vadász — Palkovics, Novath, Burcsa.
Az első húsz perc tapogatózó játékát követően a lényegesen jobb erőkből álló Real átvette a játék irányítását. A 32. percben góllá is érett a spanyolok növekvő fölénye: egy rövidre sikerült felszabadítást követően Gallego bombázott a fehérvári kapuba. Disztl Péter nem védhette a kitűnően eltalált lövést. Az első félidőben további gólhelyzet már nem volt.
A második játékrészben rögtön kezdeményezett a Real és helyzetei is voltak, igaz, Vadász két remek lövése magában hordozta az egyenlítés lehetőségét is. Sajnos azonban nem sikerült egalizálni, és ez megbosszulta magát. A 77. percben Michel, majd Butragueno volt a labda útja, és utóbbi beadásából Santillana a hálóba bólintott. Ezzel eldőlt a fehérvári mérkőzés végkimenetele, kérdés már csak a gólarány tekintetében maradt. Szépítés helyett azonban sajnos a vendégek tudtak újabb gólt szerezni, mégpedig a mérkőzés utolsó percében az argentin légiós, Valdano révén.
A döntő első mérkőzését tehát magabiztosan, 3-0-ra a Real nyerte. A fehérvári közönség azonban így is véleményt nyilvánított: a lefújás után vastaps kísérte az öltözőbe a magyar csapat tagjait is.
 
*****
Végh Tibor: Az idő előrehaladtával egyre inkább éreztük a tiszteletet

Egyetlen játékos volt a Videoton 19 fős bő keretéből, aki az UEFA Kupa menetelés valamennyi találkozóját végig játszotta, sőt, Csongrádi Ferenc hiányában a csapatkapitányi tisztséget is betöltötte. Ő nem más, mint a csapat egykori kiválósága, Végh Tibor, akitől a kupasorozattal kapcsolatos emlékeinek felidézését kértük.
- Duplán is büszkeséggel tekinthet vissza a Videoton bravúros szereplésére, hiszen ön volt az egyedüli, aki a csapat minden kupameccsén 90 percet játszott. Melyik párharcról mi maradt meg az emlékeiben?
- Az első fordulóban a csehszlovák Dukla Prága ellen mérkőztünk. Megmondom őszintén, egy cseppet sem ijedtünk meg tőlük, úgy tekintettünk rájuk, mint egy hozzánk hasonló erősségű csapatra, amely ellen ki-ki meccs vár ránk, ám igenis tovább lehet jutni. Valóban szoros volt a párharc, s végül tovább léptünk. A PSG ellen azt éreztem, hogy nincs vesztenivalónk, hiszen rendkívül erős ellenfélről volt szó, amelynek soraiban több újdonsült Európa-bajnok is pályára lépett. Talán éppen ezért bátran és elszántan mertünk játszani, és ez érezhetően megdöbbentette a franciákat, mert ők – s ezt szintén éreztük rajtuk – el sem tudták képzelni, hogy mi gondot okozhatunk nekik. Végül kettős győzelemmel búcsúztattuk őket, ami óriási fegyvertény volt. A Partizan Belgrád ellen már kellő magabiztossággal álltunk ki. Tudtuk, hogy nagyon jók, hiszen a jugoszláv klubcsapatok nagyon erősek voltak, ám a PSG kiverése után nem volt okunk félni. Továbbjutottunk, méghozzá emlékezetes hazai győzelemmel, és jött a sorozat következő nagyágyúja, a Manchester United. Hihetetlen várakozással tekintettünk az elé, hogy a futball egyik szentélyében, az Old Traffordon játszhatunk. Óriási élmény volt, mint ahogyan a továbbjutás is. A Zseljeznicsar kapcsán az öröm jut eszembe, mert bár nagyon erős csapat volt a jugoszláv is, a Real-Inter-Zseljo hármasból egyértelműen őket áhítottuk ellenfélként. A Real elleni döntő hatalmas esemény volt, nagy büszkeség számomra, hogy az itthoni meccsen csapatkapitányként én vezethettem ki a csapatomat a pályára!
- Említette a PSG kapcsán, hogy nem igazán volt meg bennük a tisztelet a Videoton iránt. Hol, mikor érezte először, hogy a nagy csapatokhoz fogható tisztelettel viseltetnek önök felé?
- Érdekes kérdés. Talán a Partizan ellen – mivel akkor már túl voltunk a PSG elleni győztes csatán – volt először érezhető ebből valami, ámbár a jugoszlávokra akkor is jellemző volt az, hogy elsősorban önmagukkal foglalkoztak, és a saját csapatukra fókuszáltak. Ahol igazán úgy kezeltek bennünket, mint egy nagy csapatot, az Manchesterben volt. Tudni kell persze, hogy Angliában nagyon komolyan veszik a Fair Play-szellemét, amelynek az ellenfél maximális tisztelete is része. De ettől függetlenül is éreztük, hogy az angolok respektálják, amit addig elértünk.
- Mivel az összes meccsen játszott, így van miből választania, amikor azt kérdezem: melyik volt a legemlékezetesebb a 12 UEFA Kupa-mérkőzésükből?
- Egyet nem könnyű kiemelni, hiszen több kiemelkedő meccsünk is volt. Azonban, ha egyet kell mondanom, akkor én a Manchester elleni visszavágót mondanám. A kinti szoros vereség után volt esélyünk a továbbjutásra, ám alapvetően minden ellenünk szólt. Az angolok jobb erőkből álltak, több klasszisjátékossal, nálunk többen is hiányoztak, ráadásul nagy eső volt a meccs előtt, s a felázott, mély talaj szintén az angoloknak kedvezett. Amikor Wittmann szabadrúgásával megszereztük a vezetést, még hátravolt 70 perc a meccsből, a hosszabbítással együtt 100 perc. Óriási fegyverténynek tartom, hogy egy ilyen erős csapat ellen meg tudtuk tartani az egy gólos előnyünket, s nemcsak a rendes játékidőben, de a hosszabbításban is. Az meg a slusszpoén volt, hogy ráadásul a büntetőpárbajban sikerült továbbjutnunk.
- Volt olyan meccs, amelyen az edző, Kovács Ferenc valami különleges feladatot ruházott önre?
- Igen, volt, a PSG elleni párharcban. A franciák színeiben játszott akkor Safet Susic, a bosnyák nemzetiségű jugoszláv klasszis, aki a világ egyik legjobb szervezőjátékosa volt. Sokszoros jugoszláv, majd később bosnyák válogatott, aki néhány éve bosnyák szövetségi kapitány is volt. Kovács Ferenc előzetesen látta, hogy milyen kulcsszerepet kap Susic a PSG játékában, s azt is látta, hogy ezt valahogy meg kell akadályozni. A meccs előtt közölte velem, hogy az én feladatom kizárólag Susic semlegesítése lesz. Sem a támadásokba nem kell bekapcsolódnom, sem a védekezés más területein nem kell besegítenem, csak arra ügyeljek, hogy Susic ne jusson levegőhöz, ne tudja szervezni a játékot. Miután 4-2-re nyertünk, Susic pedig nem tudott betalálni, mondhatni, hogy sikerült megoldanom ezt a feladatot.
- Csongrádi Ferenc hiányában több meccsen is ön viselhette a csapatkapitányi karszalagot. Akadt olyan, amikor ebbéli minőségében lelkesítő beszédet kellett mondania az öltözőben?
- Az öltözőben sem Csongrádi Ferinek, sem nekem nem nagyon kellett a lelkesítéssel foglalkoznunk. Edzőnk, Kovács Ferenc karizmatikus személyiség volt, aki pedagógiából és pszichológiából is elsőrangú volt. Pontosan tudta, mikor van szükség biztatásra, mikor fejmosásra, s alkalmazta is mind a kettőt. Az öltöző az ő terepe volt. A pályán ugyanakkor megesett, hogy erélyesebben odaszóltam, amikor esetleg szükséges volt.
- Végezetül egyvalamit áruljon még el. Ennyi év távlatából nézve, hogy látja: mit adott a magyar futballnak az önök UEFA Kupa-menetelése?
- Úgy érzem, nagyon sokat. Bizonyos értelemben máig tartó hatása volt és van annak, amit mi elértünk. Annak ellenére, hogy családommal immáron hosszú ideje Sopronban élek, olykor még ma is megállítanak a szurkolók, s szóba hozzák a menetelésünket. Ez nagy szó, és nyilván annak is köszönhető, hogy magyar klubcsapat azóta sajnos nem tudott hasonló sikert elérni, így nem is volt olyan eredmény, ami felülírta volna a szereplésünket. Akkori eredményünk értékét pedig szerintem az is növeli, hogy kizárólag magyar játékosokból álló csapat érte azt el. Így tehát a szó szoros értelmében magyar futballsiker volt a Videoton kupabravúrja.
 
Fotón: Végh Tibor zászlót cserél Carlos Santillanával a Real Madrid csapatkapitányával a Videoton-Real Madrid UEFA Kupa-döntőn a Sóstói Stadionban
 
(folytatjuk)
 
Kovács Attila