A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 – interjú Koszta Jánossal

Védtem egy csodálatos Videotonban, bajnok lettem a Váccal, alapember voltam egy ragyogó eredményeket produkáló BVSC-ben, és három alkalommal magamra ölthettem a címeres mezt is.

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.

 
XVII. rész – A Váccal nem volt reális hasonló sikerben reménykedni

A fehérváriak egykori hálóőre Északkelet-Magyarország egyik patinás klubjánál, a Borsodi Bányásznál pallérozódott, s bár legtöbben a Váccal megnyert bajnoki címére, valamint a BVSC-vel szerzett ezüstérmére és kupadöntőire emlékeznek, komoly szerepet játszott a Videoton történelmi UEFA Kupa-menetelésében is. Ő védte ugyanis a piros-kékek kapuját a sorozat első párharcában, a Dukla Prága ellen, ahol kapott gól nélkül zárt.
Sorozatunkban ezúttal Koszta János emlékezik.

- Különleges szerepe volt a Videoton remek kupaszereplésében, hiszen az első, igencsak szorosra sikerült párharcon védhette a fehérvári kaput. Milyen emlékeket őriz erről a menetelésről és a Dukla Prága elleni két mérkőzésről?
- Általánosságban el kell mondani, hogy bár játszottunk több nagyobb nevű vetélytárs ellen is, de a Dukla is nagyon jó csapat volt. Hat csehszlovák válogatottat tudott a soraiban, köztük az akkori legjobb cseh futballistát, Vízeket is. Ugyanakkor hittünk, hittem abban, hogy tovább lehet jutni, egyáltalán nem volt bennünk félelem. Ami a történet személyes szálát illeti, annak idején abban a tudatban igazoltam a Videotonhoz, hogy tudtam: a csapatnak Disztl Péter személyében válogatott kapusa van, így sejthető volt, hogy alaphelyzetben nem én leszek az első számú kapus. Amikor Peti megsérült, természetesen előre léptem, és a bajnokságban, valamint az UEFA Kupában is rám hárult a feladat, hogy megóvjam a kaput a góltól. Akár a bajnoki mérleget nézzük, akár azt, hogy a Dukla ellen egyik meccsen sem kaptunk gólt, úgy érzem, hogy maximálisan helyt álltam.
- Milyen sportemberi jellemzőkre van leginkább szükség ahhoz, hogy valaki egy ilyen „előrelépés” alkalmával képes legyen kihozni magából a maximumot?
- Először is fontos, hogy az ember napról-napra úgy készüljön, hogy akármikor van is szükség a szereplésére, megfelelő állapotban legyen szakmailag és mentálisan is. Ehhez nyilván rendben kell lenni fejben. Az is nagyon fontos, hogy valaki képes legyen elfogadni és feldolgozni ezt az állapotot, ami különösen nagy hangsúlyt kap egy olyan poszt esetében, mint a hálóőri, hiszen ezen a poszton mindig csak egyvalaki léphet pályára, nincs olyan variálási lehetőség, mint a hátvéd-, a középpályás- vagy a csatárposzton. Nekem ezekkel nem volt gondom. A kapustársammal, Disztl Péterrel is mindvégig jó emberi kapcsolatban voltunk. Rivalizálás nyilván volt közöttünk, de ez nem ment sem a kettőnk közötti kapcsolat, sem pedig a csapat általános hangulatának rovására.
- Bár cikk-sorozatunk a magyar válogatott és a Videoton 1985-ös parádéját hivatott feleleveníteni, muszáj rákérdeznem valamire: 1993/94-ben bajnoki címet ünnepelhetett a Váccal, s így indulhattak a BL-ben is, ahol ráadásul a PSG-vel mérkőztek. Mi kellett volna ahhoz, hogy akkori csapatával is hasonló sikereket érjenek el, mint 9 évvel korábban Székesfehérváron?
- Őszinte leszek: nem volt erre esélyünk, és reálisan nem is lehetett ezt várni. A Vác, ha lehet így fogalmazni, egy kisváros nagycsapata volt, míg a PSG akkor már jó néhány világsztárt a soraiban tudott, az európai klassziscsapatok közé tartozott. Természetesen értem az ön által felvetett párhuzamot, hiszen a Vidivel anno kivertük a franciákat, itt meg nem sikerült. A dolog magyarázata abban rejlik, hogy ez az időszak – vagyis az 1980-as évek második fele és az 1990-es évek eleje – hozta a magyar futball valódi leszakadását az élmezőnytől, sőt, talán még a középmezőnytől is. Amíg – ahogyan azt a Videoton vagy a Mezey-válogatott példája is igazolja – az 1980-as évek közepén még fel tudtuk venni a versenyt a legjobbakkal is, olykor le is győztük őket, ennek 9 évvel később már semmi realitása nem volt. Mi ugyanis lényegében jó esetben is csupán megrekedtünk a korábbi évek szintjén, miközben a riválisok markáns fejlődésen mentek keresztül. A különbség ezáltal áthidalhatatlan lett. Meg kell mondanom azt is, hogy ez a szakadék szerintem ma is megvan sajnos. Így olykor fogom a fejem, amikor a nemzetközi kupasorozatok indulásakor a magyar klubcsapatoktól csoportkörbe jutást várnak egyes szakemberek. Látni kell, hogy nem a realitás, hanem a bravúr kategóriájába tartozik, ha egy magyar klubcsapat el tud jutni a csoportkörig, akár az Európa Ligában, akár a BL-ben. Fontos volna, hogy – miközben természetesen ki kell tűzni célokat – a célok reálisak, elérhetők legyenek.
- Ha már a realitásokat szóba hozta: finoman fogalmazva nem az a reális, hogy 60 éves kora körül valaki még aktív, felnőtt-játékos legyen, ám ön alig három évvel ezelőtt, 58 évesen pályára lépett és védett a Dunavarsány csapatában. Ez a jó genetikának, a szerencsének, a sportszerű életmódnak, vagy valami másnak köszönhető?
- Azoknak, amelyeket ön felvetett, egyformán szerepe van ebben. Ám szeretnék kiemelni még valamit. Mindössze 7 éves kisfiú voltam, amikor elveszítettem az édesapámat. Halálát bizonyos értelemben sosem hevertem ki, hiszen apa nélkül felnőni borzasztó érzés. Ugyanakkor annak köszönhetően, hogy mindig volt bennem egy extra bizonyítási vágy, egy extra akarat, amellyel édesapám emlékének adóztam, azt hiszem, elértem és kihoztam magamból a maximumot. Védtem egy csodálatos Videotonban, bajnok lettem a Váccal, alapember voltam egy ragyogó eredményeket produkáló BVSC-ben, és három alkalommal magamra ölthettem a címeres mezt is. Mindezt saját erőből, elhivatottságból. Büszke vagyok erre, és hiszek abban, hogy odafent az édesapám is büszke ezekért rám.
- Jelenleg fiatal kapuspalántákat nevel, az Újpest utánpótlás-kapusedzőjeként. A srácok mennyire vannak tisztában az ön játékosmúltjával?
- Amennyire ez egészséges és szükséges, annyira tisztában vannak, de annyi elég is. Hozzá kell tennem, hogy nem én mondtam el nekik, hanem egyrészt a szüleik, akik még láttak védeni, másrészt pedig az edzőkollégák. Erre komoly hangsúlyt helyezünk itt Újpesten, ami így van jól. A gyerekeknek időről-időre elmondtuk és elmondjuk, hogy kicsoda az a Zámbó Sanyi bácsi, vagy a Juhász Peti bácsi, akik szintén tartanak nekik egyéni foglalkozásokat. És a kollégáim olykor elmondják a Koszta Jani bácsiról is azt, amit úgy gondolnak, hogy el kell. Úgy hiszem, a mai világban különösen fontos, hogy a gyerekek tudjanak arról, hogy akik tanítják őket, fénykorukban azért maguk is letettek valamit az asztalra.

 Kovács Attila

(folytatjuk)