A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Egy egész életre megjegyeztek maguknak

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

A sztalinista főiskolai vezetők, Simon Zsuzsáék ellen elmondott beszédnek azért volt elsöprő sikere, mert volt két előzménye. Az egyik az 53-as, a Sztalin-temetésen tanúsított magatartása a két nőszemélynek, Redőnének és Simon Zsuzsának, a másik az 1955-ös főiskolai pamflet, amely miszlikre szedte őket a szatíra és a humor nyelvén.
 
Sztalin halála minden akkor tudatos fejjel élő emberben nyomot kellett hagyjon, mert olyan társadalmi jelenséget sikerült ekkor kiprovokálniok Rákosiéknak, amihez fogható soha nem volt és nem is lett. Tömeghisztériát felkelteni egy, a jelenséggel alapvetően ellenséges közegből az önkifordítás csúcsteljesítménye. Redőné és Simon Zsuzsa hisztériába esett, persze sok más sztalinistával együtt. A Vas utcai épület aulájában, ahol most a színház előcsarnoka van, felravatalozták Joszif Visszarionovicsot, jelképesen persze, és ott zokogtak naphosszat. Mindenkit kivezényeltek és mindenkitől elvárták, hogy versenyt zokogjon velük.
 
Ennél visszataszítóbbat egyébként azóta sem láttam. Esküdözések, dicshimnuszok, és szinte ájulásos elfúlások keveredtek a végtelenül üres pátoszba, belekeverték a saját életüket, és követelték mindenkitől a hasonló megrendülést. Szerte az országban megrendezték ezeket a siratásokat, itt azonban, a színészkedés tanodájában, ahol azért az emberek különbséget tudtak tenni valódi megrendülés és érzelmet hazudás között, mindez sokkal inkább kiütközött. Állandóan szólt a gyászzene, időnként Simon Zsuzsa jelent meg, szavaltak valamit, esküt tettek, bőgtek, aztán eltűntek, hogy újabb könnyeket gyűjtve újra megjelenjenek. Valakinek mindig kellett állnia, ácsorognia a ravatal előtt. Az osztályok be voltak osztva szolgálattételre. Feketébe kellett öltözni, gyászkarszalagot kellett feltenni, és őrséget kellett állni a Sztalin képmásából összeállított ravatal előtt. Illett sírni. Nem sokkal később törvénybe is iktatták Rákosiék, hogy aki Sztalin nevét illetéktelenül veszi a szájára, gyalázza, az meglakol. Egy-két ítéletet hoztak is.
 
Aki ott állt a ravatal előtt vagy őrségben állt, tudhatta, hogy figyelik. Gyászolni kellett, gyászt kellett mutatni és személyes megrendülést. Az emberek ezt nem bírták. Még a legelvakultabb kommunistáknak is sok volt ez, Simon Zsuzsa azonban élete nagy alakításának fogta fel ezt az esetet és szinte kifordult önmagából. Ez így ment napokig, ameddig Moszkvában is el nem temették a gaz postarablót. Ők, ezek a Sztalin-siratók, voltak az én börtönbe küldőim, a bosszútól lihegők, de nem sokat törődtem mesterkedéseikkel, érintkezésem már nem lévén velük.
 
 A "Pamflet" a különleges lázadásnak csak a Színművészeti Főiskolán lehetséges változata volt. Létrejöttét a Nagy Imre-korszak nyomán keletkezett felszabadulásnak köszönhette, de egy kicsit megelőzte a korát. Olyan dolgokra vetemedtünk, amelyek a népi demokrácia főiskolai és egyetemi történetében páratlanok voltak. A pamflet előképe az a Nemzeti Színházban meghonosodott szokás volt, amely szerint szilveszterkor a házi színpadon önmagukat kigúnyoló, utánzó, jól beolvasó kabaréműsort csinálnak. Ezt ők nevezték pamfletnek. A főiskola fiatalsága innen vette a mintát. Néhány korábban végzett növendék már szerepet kapott odaát a műsorban, ők hozták vissza az ötletet. Megalakult a pamfletbizottság. Színészek, rendezők, dramaturgok ültek össze megírni az alapanyagot. Ezek lázas, de vihogós esték voltak. Az ötletrohamok hatása kicsapott a falak közül. Egy-egy jó, elfogadott ötlet dagadó mellűvé tette kiagyalóját. Nyilvánvaló, hogy így mindig egymást kellett túllicitálnunk és észre sem vettük, már a legfontosabb politikai kérdések kifigurázásánál tartottunk.
 
Az alapötlet az volt, hogy Chaplin jelentkezik a főiskolára, de nem veszik fel, mint tehetségtelent. Ezenközben azonban végigbukdácsol a főiskola helyszínein, órákra kukkant be, benéz a tanulmányi osztályra, honvédelmi órára, a menzára, mindenüvé, amiről kritikát akartunk mondani. Chaplint Harkányi Endre, akkor harmadéves színészhallgató játszotta. Harkányi híres hallgató volt, mert gyermekkorában játszott már Radványi világsikerű filmjében, a Valahol Európában-ban. Ő mondta azt a szállóigévé lett mondatot, amelyet akkoriban is mindenki idézett, "könyörgöm, akasszuk fel!" Ez lett a pamfletkészítés alapigéje. Szóba jött egy-egy jelenség mögött álló alak, tanár, vezető? Már hajította is be valaki a tűzcsóvát: "könyörgöm, akasszuk fel!" És röhögtünk. Akkor még nem tudtam természetesen, de ma már tudom, hogy ezekkel az elemi erővel feltörő, sőt sokszor erőltetett - ha rossz viccre történt-kacagásokkal készítettük fel magunkat a forradalomra. Gáli Jóska szinte visító nevetései még most is a fülemben vannak. Mindig fel is ugrott, ha felvisított és el is akarta játszani, de ahhoz már nem mindig volt elég levegője szegénynek, mert súlyos szívbeteg volt. És mégis kibírta a börtönt és az akasztófa árnyékát.
 
Az összehordás s a forgatókönyv megírása után természetesen próbákat is kellett tartani. Ezen aztán megjelentek a hatalom, Simonék spiclijei, jöttek az aggodalmaskodók, elkezdték számon kérni a pamflet miatti hiányzásokat, de ez csak megkeményítette a készítőket, sőt egyre bővült a kör, s az előadás idején már rangot jelentett a pamfletesek közé tartozni. Utána pedig meghurcolás, kihallgatásra járás lett osztályrésze a főkolomposoknak, s nyomban azért nem zártak ki senkit, mert ahhoz 55-56-ban már nem volt ereje a rendszernek.
 
 Néhány főbb jelenet: Chaplin a honvédelmi órán. Akkoriban, az ötvenes években minden egyetemen és főiskolán kötelező tárgy volt a honvédelmi ismeretek. Azt hiszem, heti kétszer két órában hallgattuk, legalábbis eleinte. Nyáron pedig táborba vonultunk, egy hónapos kiképzésre. A honvédelmi órák fegyelme katonás volt, pontosabban az akart lenni. A szabados művészifjúság azonban áttörte ezeket a korlátokat, és nagyon nehéz volt a katonai oktatást komolyan vétetni. Különösen, ha az óra úgy kezdődött, hogy az előadó tiszt a jelentéstétel után elrendelte: füzeteket, ceruzákat összeszedni, mert hadititkokról fogunk tanulni. Ilyenkor megtudtuk, hogy atomtámadás esetén magunkat minél mélyebbre beásva hideg vizet kell inni, mert az sokat elnyel az imperialista sugárzásból. A jelenet ezt figurázta ki: a katonatisztet alakító színésznövendék miután beszedte a füzeteket és a ceruzákat elkezdte oktatni a hadititkot: - A mai órán az arab számokról tanulunk. Az arab számok a következők: úgy mint egy, úgy mint kettő, úgy mint három. Tovább nem is lehetett mondani, mert az elsöprő röhögés szétdobta a termet is. Ha jól emlékszem, ez Szinetár Miklós ötlete volt.
 
Nagy és sokatmondó jelenet volt továbbá az órarendkészítés a tanulmányi osztályon. Az illetékesekre hasonlító maszkú és hanghordozású gyerekek szerencsekereket forgattak, amiből szalagokat, cédulákat húztak ki. Sorsolták az órarendet.
 
 Kihúzták: marxizmus. Gyönyör, mosoly, felírták a táblára, nagy betűkkel. Honvédelem. Ugyanilyen széles elégedettség. Húzás ismét: párttörténet. Elomló suttogás: Sztalin elvtárs szavai. Boldogság. Ez kétszer ismétlődik, s végre kijön egy cédula: szakma. Komorrá válnak, fintorognak. A főelvtársnő odalép, széttépi. Minek. Nem írnak fel semmit. A terem hahotázik, a jelenetet megismétlik. Miután kétszer csak szakma jön ki, kiviszik a szerencsekereket. Szabotázsra gyanakodva.
 
 Akárhogy nézem is, ezek a kis jelenetek egy kör, egy kisebb közösség, a főiskola belső felszabadulását, forradalmasodását jelentették. Ha csak egyszer is nevetve kimondtunk valamit, amit addig csak gondoltunk, s hiába, hogy egyelőre még nem mozdult semmi, s ugyanannyi marxizmus volt, meg honvédelem, a király meztelensége egy pillanatra láthatóvá vált. Addig forradalom nem lehetséges, ameddig ezek a kis belső felszabadulások meg nem történnek. Az ifjúságnak, amely minden forradalom lelke, leglényege, ki kell próbálnia erejét, bátorságát a saját hatalmasain, akár a tanárain is. Amelyik forradalomból, s akárcsak egy alaposabb reformból sikerül kiszorítani ezt a hajtóerőt, az ifjúság robbanékonyságát, s akár a meggondolatlanságát is, az szárnyaszegett, megalkuvó és rászedhető lesz, és nem lesz több, mint egy pszeudoátalakulás, amely mindig csak a régit díszletezi fel, s csak felemás világot teremt.
 
 Spengler szerint a történelem tele van ilyen pszeudomorfózisokkal.
 "Egy kőzetrétegbe ásványi kristályok vannak bezárva. Hasadékok és repedések keletkeznek, víz szivárog le, és fokozatosan kimossa a kristályokat, úgy, hogy csak üregformájuk marad vissza. Később vulkanikus jelenségek lépnek fel, amelyek szétrobbanják a hegyet, izzó massza ömlik be, megkeményedik, majd újból kikristályosodik, de nincs lehetősége rá, hogy mindezt saját formájának megfelelően tegye, a meglévőket kell kitöltenie, így hamis formák jönnek létre, kristályok, melyeknek belső szerkezete ellentmond külső megformálódásuknak: kőzetforma idegen kőzetforma alakjában. Mineralógusok pszeudomorfózisnak nevezik ezt a jelenséget.
Történeti pszeudomorfózisoknak hívom azokat az eseteket, amelyeknél egy idegen ősi kultúra annyira rátelepszik a tájra, hogy a fiatalabb, amely egyébként itthon van, lélegzethez sem jut, és nemcsak tiszta, egyéni kifejeződésformáit nem tudja kialakítani, de öntudatának teljes kibontakoztatásáig sem jut el. Mindaz, ami egy zsenge lelkület mélyéből a felszínre tör, az az idegen élet üregeibe ömlik, ifjú érzületek öreges művekbe merednek, és saját teremtőerő kifejlesztése helyett csak a távoli hatalom iránti gyűlölet nő óriásira."(Oswald Spengler: A nyugat alkonya, II. kötet 261. old.)

 Ezeket a szavakat természetesen nem szabad ráhúzni a mi 1989-90-es pszeudoátalakulásunkra, ez talán még annyi közvetlen összefüggésben sincs a történtekkel, mint a pap által választott bibliai szöveghely és az elmondott prédikáció között szokott lenni. Ez csupán annak a zseniális meglátásnak a segítségül hívása, hogy a történelemben már előfordult, hogy a változás színe alatt nem történt változás. Spengler évszázados, több évszázados lassú folyamatokról beszél, mi pedig bőszen és egy kicsit felbőszítve szaladtunk neki az átalakításnak, és nemcsak hogy nem vettük észre a megkövült üregformákat, hanem ráadásul még a fiatalság vulkanizmusa, robbantóereje nélkül fogtunk bele, s csak a távoli hatalom iránti izzó gyűlölet vezérelt bennünket.
 
 A pamflet csúcsa, csúcsjelenete Chaplinnek az igazgatóságra érkezése volt. Simon Zsuzsát, valójában magát a személytelen hatalmat egy hatalmas, ósdi hangtölcsér egy régi, szecessziós gramofon jelképezte. Ez fel volt téve az íróasztalra és folyton bömbölte a főigazgatónő szólamait. "Fiam, te vagy a DISZ." "Te vagy a Párt". A jelenet, amelyben statisztaszerepet játszottam, arról szólt, hogy a gramofontölcsért ki akarja tüntetni a még felsőbb hatalom. Két rabszolga hozza a ládát, amelyben a kitüntetés van, és a hatalom sötét ruhás embere fel akarja nyitni a ládát, hogy kivegye a medált, ámde mi rabszolgák, félmeztelenül nem tudjuk kinyitni a ládát. Kínlódunk, tépjük, nem jön, noha a hatalom embere már elmondta, miért jár a kitüntetés a tölcsérnek, amely közben is folyton mondja a magáét. Egyik osztálytársnőnk, Rácz Margit hangja szólt a tölcsérből, mivel ő tudta legélethűbben utánozni Simon Zsuzsát. Később eltanácsolták a főiskoláról. Ezért a kiváló hangutánzásért. Simon Zsuzsa viszont a pamflet idején már Kossuth-díjas volt.
 
A ládafedél ellenállt. A főember megkérdezte tőlünk, rabszolgáktól, hogy mi tartja vissza. - Alázatosan jelentem, a közvélemény - mondtam én a rabszolga. A főember begerjedt. Szabó Gyula játszotta, aki akkor már majdnem végzett színész volt és köztiszteletnek örvendett a főiskolán. A legnagyobb ígéret és a legnagyobb tehetség volt valóban, akit aztán sok visszafogás övezett pályáján, lehet, éppen emiatt a kabarészerep miatt. Nagy bolsi indulattal, káderként rontott a ládára. - Micsoda? A közvélemény? És miszlikre taposta. Végül kivette belőle az arany kitüntetést, vörös szalaggal és a gramofontölcsér nyakába akasztotta. Elvtársként. Ekkor megfagyott a levegő a nézőtéren. Ez már félreérthetetlen volt. E nélkül a jelet nélkül nem tudtam volna elmondani ötvenhat szeptember 27-én azt, amit elmondtam. A kettő szorosan összefüggött és természetesen azzal is, hogy én lettem a nemzetőrparancsnok. Ugyanakkor az is tény, hogy már akkor megjegyeztek maguknak ellenségeim. Egész életre.

Részlet Csurka István Az esztéta c. művéből