A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 - Összegzés

Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely kijutott a világbajnokságra.

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.
 
XX. rész – Összegezés
Bő másfél hónappal a káprázatos futballt hozó, és vb-kijutást eredményező bécsi osztrák-magyar után Mexikóba utazott Mezey György és stábja, afféle terepszemlére. A cél az volt, hogy feltérképezzék az 1986-os világbajnokság helyszínét, tapasztalatokat gyűjtsenek, konzultációkat folytassanak, sőt, feltételes előszerződéseket is kössenek a számításba jöhető szálláshelyekkel. Bár a két mexikói hét fárasztó, olykor gyötrelmes volt, mégis örömteli gyötrelmek voltak ezek a válogatott egész stábja számára, ugyanis egy hihetetlen menetelés, és az ennek eredményeként megvalósult vb-kvalifikáció eredménye volt.
Nem lehet elégszer felidézni, hogy mekkora utat tett meg a válogatott 1983 nyara óta. A sikertelen EB-selejtezők utáni kilátástalanság és apátia idején ült a bakra a kinevezésekor 42 éves Mezey György. Világos szakmai elképzelésekkel látott munkához, tudta, mit szeretne megvalósítani, milyen utat szeretne bejárni a válogatottal, és nagyrészt az is megvolt a fejében, hogy erre az útra kiket visz majd magával.
Válogatottunk nagyon tartalmas egy évet élt át a vb-selejtezők kezdetéig, amelyben már benne volt az első közös spanyolországi (benidormi) téli felkészülés és éppen egy tucatnyi előkészületi meccs is. Az alap-csapatjátékot sikerült begyakorolni, és lényegében megvolt az is, hogy melyik poszton melyik játékosokkal számol majd a szövetségi kapitány.
Az 1984 szeptemberében megkezdődő világbajnoki selejtező-sorozatban a feltörekvő klasszisokból álló Hollandia és az akkortájt még jelentős európai válogatottnak számító Ausztria volt a továbbjutás esélyese. Kiváltképp úgy, hogy bennünket egy négycsapatos csoportba sorsoltak, ahonnan – az ötcsapatos csoportokkal ellentétben – a csoportmásodik helyezés csupán csak pótselejtezős lehetőséget adott. Előzetes reményeink arról szóltak, hogy esetleg megcsíphetjük a pótselejtezőt…
A válogatott játéka azonban éppen a selejtezők rajtjára állt igazán össze. A fogaskerekek a helyükre kerültek, a játékosok láthatóan élvezték a szerepkörüket, és sikerült kiválasztódnia a „győztes típusnak”, amelyről Mezey György többször is beszélt. Vagyis a keretet alkotó játékosok elképesztő elszántsággal és győzni akarással vetették magukat a küzdelembe minden mérkőzésen.
Mindezek azt eredményezték, hogy szédületes sebességgel kezdett száguldani a magyar válogatott. Az 1983 végén még csupán a „futottak még” kategóriába tartozó, 20. helyen állt válogatottunk az európai ranglistán. Mivel akkor még egyben volt a Szovjetunió és a Jugoszlávia is, így a jelenleginél lényegesen kevesebb európai válogatott sorában elért 20. helyezés tulajdonképpen a középmezőny alját jelentette. Innen sikerült röpke két év alatt felemelkedni Európa tetejére.
Szavakkal ki sem lehet fejezni azt a rajongást, és azt a hatást, amit ez a csapat kiváltott a társadalomból. Fiatalok és idősek, nők és férfiak egyaránt figyelemmel kísérték a nemzeti együttes szereplését. Ezrek és ezrek ragasztották ki szobájuk, garázsuk, műhelyük falára a Mexikóba kijutó magyar válogatott tablóit, csapatképeit. Ma, amikor a futballszerető magyar gyermekek sajnos külföldi kedvenceket kénytelenek példaképnek választani, szinte elképzelhetetlen, hogy mekkora hős volt Zalaegerszegen Péter Zoltán, Pécsett Róth Antal, vagy éppen Tatabányán Kiprich József, és hogy az akkor cseperedő gyermekek Détárik, Nyilasik, Garabák vagy Esterházyk akartak lenni. Pedig így volt, a saját hőseink lettek a példaképek, a csillagok, a szeretett játékosok.
Ez a csapat egyike a legigazságtalanabb sorsú csapatoknak. Nemzetközi szinten is igaz talán ez, de a magyar futball történetében mindenképp. Három év megfeszített, lelkiismeretes munkáját tette tönkre a rosszul sikerült vb-szereplés, amelynek okán – a szurkolói lélektan különleges sajátosságaként – ma a legtöbben csak arra emlékeznek, hogy a csapat súlyos vereséget szenvedett a Szovjetunió ellen, és dicstelenül zárta a mexikói vb-t.
Pedig mindmáig ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely kijutott a világbajnokságra. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely életre szóló futballszeretetet volt képes adni az akkor gyermekkorúaknak. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amelynek teljesítményére az egész világ felfigyelt. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely bárkivel is mérkőzött, reálisan bízhattunk a győzelmében. És ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely – épp az előbb felsoroltak okán – képes volt magával ragadni egy egész országot.
Sorozatunk részben ezért is íródott. Hogy ne csak a kudarccal zárult vb-re emlékezzünk, hanem arra is, ami előtte volt, s hogy segítsen felidézni mindazt az örömet, amelyet 1985 tavasza – válogatott és klubszinten – adott a magyar szurkolóknak. Ennyi év távlatából is minden magyar futballbarát nevében köszönjük azoknak, akik játékosként vagy edzőként részesei voltak ennek!

Kovács Attila

(Vége)
 
Fotón: A magyar labdarúgó-válogatott keretképe 1986-ban