A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Pufajkások, letartóztatók, árulók és feljelentők

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Az a civil ruhás, aki letartóztatott és fegyvereseivel behozott, nem adott ki a kezéből, hanem csak egy kicsivel ridegebb arckifejezést öltött. Ment előttem, de amikor egy ajtón áthaladtunk bent az új térben, mindig egy pillanatra szembefordult velem. Az udvari feljárón keresztül és több szögletes elfordulás után egy nagy széles ajtó előtt álltunk meg. Letartóztatóm bement, engem kint hagyott az őrökkel és a kísérőkkel. Az ajtó előtt fegyveres rendőrök álltak. Amikor néhány perc múlva betessékeltek az irodába, letartóztatómat már nem láttam bent. És aztán soha életemben nem láttam többet. Bent, s erre hamar rájöhettem, felvételi iroda működött. Irodistáknak lettem átadva. Ezek egy fő előállítottként kezeltek, mint mindenkit. Az irántam tanúsított hang, magatartás egy kissé eldurvult. Itt már az sem volt bizonyos, hogy én nemzetőrparancsnok voltam, és nem valami gyilkos, rabló vagy tolvaj. Ez azért volt kissé érthetetlen, mert magamban azt feltételeztem, hogy a rendőrség ezekben a napokban csak politikai előállításokkal, velünk, „ellenforradalmárokkal” foglalkozik. Az adatfelvétel után kivezettek egy másik folyosóra és a falhoz állítottak. Arccal a falnak. Még soha nem álltam így. Cipőm orra hozzá kellett érjen a falhoz. Nem sokáig kellett azonban így maradnom, mert betereltek egy liftbe és felvittek a valahányadik emeletre. Mivel a liftben is a fal felé fordulva kellett állnom, nem tudtam, hányadikra megyünk fel. Érzékelésem szerint ötnél több emeletet emelkedtünk.
 
Újra folyosó és arccal a fal felé állítás következett. Minden üres, mozgás sehol, ezt érzékeltem. Egyedül állok a fal előtt, és természetesen valaki szemmel tart valahonnan. Aztán öt vagy tíz perc múlva elment mögöttem két ember. - Ez az? - ezt a kérdést hallhattam a hátam mögött, de nem lehettem bizonyos, hogy rólam beszéltek. Pontosabban teljesen bizonyos lehettem, de el is tudtam hárítani magamtól mindezt.
 
Ma már tudom, hogy ezek fogások voltak, a minden letartóztatottnak járó lelki megdolgozás szerény fogásai, amelyek lehettek volna sokkal kegyetlenebbek és durvábbak is. "Ez az?" - akit fel fogunk akasztani, mert ötven orosz tankot lőtt ki egymaga? "Ez az?", aki a MUK-ot szervezi? Minden lehetett a kérdés mögött, de csak annyit közölt: súlyos eset vagyok, akire odafigyelnek. Nyilván meg fognak verni - gondoltam. Mit csináljak, ha megvernek? Legtöbbet ezen gondolkoztam ott a fallal szemben. Visszaüssek, eltűrjem? Önképem szerint átlagon felüli erejű fiatalember voltam. Korábban, amíg a tanulás a főiskolán el nem vont tőle, súlylökő és diszkoszvető atléta voltam, s ifjúságiként országosan is számon tartott eredményeket értem el, sok versenyt nyertem. Ezekben a falhoz állításokban és a hátam mögötti beszédben a verés előjeleit véltem felfedezni, és jóformán semmi más nem érdekelt. Nem hagyom magam megalázni. Erre készítettem fel magam. Vajon agyonütnek-e, ha így cselekszem? Fiatal, soha meg nem ütött önérzetemnek ez volt a legnagyobb, és ma már látom, naiv gondja.
 
Féltem a veréstől, s vele járó megaláztatástól? Féltem. Attól, ami rám vár és attól, hogy nem tudom, mi vár rám. Kikerültem valahonnan, ahol szerettek, és bekerültem valahová, ahol meg fognak verni. Bűnösnek természetesen nem tartottam magam. Ha valami lelkifurdalásfélét éreztem, az csak az volt, hogy nem harcoltam elég önfeláldozóan. Ott kellett volna lennem a legkeményebb ütközetekben, és segítenem kellett volna megszervezni az ellenállást. Erről nemigen beszéltem, de magamnak bevallottam ezt. Igaz, nemzetőrparancsnok voltam, de nem egy folyamatosan, tervszerűen harcoló egység parancsnoka, hanem inkább amolyan tartalékosoké. Ezek a gondolataim már a Kilián laktanyában is felbukkantak a Nemzetőrség szervezésekor, az értekezleten.
 
 Abban a versengésben, adomázásban persze, amely már a forradalom napjaiban, az ágyúdörgéses és szerelmes éjszakákon elkezdődött, csókok között, nem maradtam hátul, de nem is kellett lódítanom. Az óriási többség még annyit sem tudott a forradalom valódi természetéről, lefolyásáról, mint én meg Fakan Balázs, akivel legtöbbször együtt jártam be a helyszíneket. Meghallottuk, hogy hol, melyik városrészben történik valami, és valahogy odamentünk. Ezenközben szereztem azt az élményemet, hogy a forradalom szervezetlen volt: egyszerűen nem lehetett megállapítani, hogy ki, miért, merre, kire lő. Mégis minden órával több és félelmetesebb lett. Október 24-étől 28-29-éig azt érezhettük az utcán, mindenütt, hogy minden túlerő ellenére nyomulunk előre, és a rendszer, a kormány visszavonul, és végül megadja magát. Egyre többet akartunk és egyre többet képzeltünk el, egyre több fegyver volt kézben. Senki nem szervezi a harcot, mégis valamilyen láthatatlan közös akarat válik szervező erővé és győzünk. A rádióból a kormány statáriális fenyegetőzései hallatszottak, az örökös cserélődés, visszavonulás, s ez diadalérzéssel töltötte el azt, aki az utcán volt és fegyver volt a kezében.
 
Bennem azonban a kielégületlenség is állandóan jelen volt: nem értem a dolgot, nem értem az összefüggéseket. Valami mást, valami nagyobbat, valami összefogottabbat kellene csinálni. De hol, kivel, hogyan. Ez a hiányérzet 1957 elején, a letartóztatásom idején már lelkifurdalássá terebélyesedett bennem, de nem beszéltem róla.
 
Inkább arra emlékeztünk, ami szép volt és nagyszerű, a szabadság gyönyörére. Mert az mégis szép és nagyszerű volt, hogy a rendszer öt nap alatt teljesen összeomlott és megadta magát. Huszonnyolcadikán lényegében már mi, felkelők voltunk az urak a városban. Ezért voltak jogosultak, igazak a felhevült elbeszélések. Az öntötte ki belőlünk a szavakat, hogy szerettük a forradalmat, mint egyszeri, megismételhetetlen eseménysort, az életünk részét. Tudtuk, hogy soha többet nem fog ehhez hasonló megtörténni velünk, és a világban sem lesz még egyszer Ötvenhatos Magyar Forradalom. Az egész világ erről beszélt, és különösen november 4-e után vált hihetetlenné, mesévé, csodává a történet, amelyet mi csináltunk.
 
És most itt áll arccal a falnak egy azok közül, aki mégiscsak forradalmár volt még tavaly októberben, novemberben, és pofonoktól fél, miközben elégedetlen önmagával. Emlékszem, ez az önmagammal való elégedetlenség ott arccal a falnak igen erős volt bennem, és börtönhónapjaim során máskor is. Nem arra gondoltam természetesen, hogy ha fenntartás nélkül belevetettem volna magam a harcokba, most nem kellene itt állnom, hanem talán a visszafordíthatatlanság sajgott bennem, a nagy szerencsétlenség, amely ránk szakadt.
 
Az a nemzedék, amelynek a tagja vagyok ott, arccal a falnak fordítva teljes egészében magáénak érezte a történetet, amit ma egyszerűsítve forradalomnak mondunk. Számunkra azonban ez egy kalandos történet is volt, amelyhez mi magunk is hozzáadtuk a szívünket. Az egyik csak egy-egy felvonulásban való részvételt, a menetben egy-egy nóta elkezdését, egy-egy rigmust, ötletet, aztán pedig egy-egy lövést, egy vakmerően elhajított Molotov-koktélt vagy éppen ennek elkészítését. Kiáltványokat írtunk és röpcédulákat terjesztettünk lázasan. A Molotov-koktél, a géppisztoly a vállunkon és a golyószóró a töltényeivel és a kézigránát boldoggá és erőssé tett bennünket, amikor kezünkben tartottuk és a vállunkra akasztottuk. Falhoz támasztani a fegyvert és csak aztán ölelni meg, csókolni meg azt, aki ezért csókol vissza féltve is. Ez volt számunkra a forradalom. Szerepünket természetesen szerettük felnagyítani és a lányok előtt kiszínezve előadni, mert ettől lettünk férfiak és hősök. Az árulások, megtagadások júdási ideje még nem jött el, a történet még bennünk magunkban ragyogott, és teljes mértékben a mi saját életünk volt.
 
Gyűlöltem és megvetettem azokat, akik a hátam mögött elsétáltak és fenyegető megjegyzéseket tettek. Engem nem ezek győztek le. Bennünket valamennyiőnket a szovjet túlerő győzött le. A magyarságra nézve a szégyen éppen az volt, hogy ilyen magyarok is vannak. Pufajkások, letartóztatók, árulók és feljelentők.
 
 Részlet Csurka István: Az esztéta c. művéből