A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Márciusban újra kezdjük

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Micsoda erő volt ebben a városban! Még alig múlt el az ostrom, a világháború utcai harcai és szőnyegbombázásai által okozott sebeivel, még ott tátongtak az üres telkek, a komor tűzfalak a telibe talált bérházak helyén, a város még tele volt háborús foghíjakkal és máris megkapta a másik szétlövését, és mégis, márciusban már élt és elkezdte újjáépíteni magát. Nem az állam, nem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, hanem a tegnap még pincében bujkáló vagy éppen fegyverrel harcoló, ma pedig már bujkálni kényszerülő lakosság, a pesti nép.
 
Története és később mítosza lett minden belövésnek és minden helyreállított faldarabnak, kapualjnak. Egy véres, gonosz bűntett tényei között éltünk magunkrahagyottan, elesetten, de büszkén és igazságunk magasabbrendűségének tudatával. Az a hatalmas törés, ami később keletkezett a nemzet lelkében, még csak hajszálrepedések mértékéig volt jelen. A magunkrahagyottságunk már tény volt, de kifelé mentünk egy télből, amely azért volt szörnyű, mert a szabadság gyönyörűséges ősze után következett, s amelyben újra kezdte tanulni a nemzet a szolgaságot, s kezdte újraindítani keserves életét a lőtt sebek között.
 
De akkor, ott, letartóztatásomkor, arccal a falnak még semmi sem merült feledésbe bennem. És ahogy a megaláztatások követték egymást, úgy nőtt össze bennem is a történelem. Később, amikor bekerültem a gyűjtőfogház egyik cellájába csak alig valamivel idősebb munkások, beszkártosok, volt felkelők közé, tapasztalhattam ezt az összenövést, és most már minden szocialista felhang nélküli radikalizálódást. Már megértettük apáink nemzedékét, azokat is, akiket november negyedike előtt még reakciósoknak tartottunk. Most már nem volt hihetetlen az a sok gazság, amiről meséltek, ami 45-ben történt. Már senki szemében nem volt, nem lehetett felszabadító az a Vörös Hadsereg, amelyik ezt tette velünk.
 
Ezeket az eszméket, ezeket a romokat, ezeket az érzéseket vittem be a kihallgatásomra, abba meglehetősen tágas terembe, amelybe egy félórai falhoz állítás és a meg- "ez az?"-ozás után bevezettek.
 
 A helyiség bútorzata mindössze egy elég nagy íróasztalból és mögötte egy gépíróasztalból, székből s rajta egy nagyméretű, azt hiszem, Remington írógépből és egy, az íróasztal elé háromlépésnyire tett tonett székből állott. Erre a székre ültetett le az a harmincöt-negyven körüli férfi, civil ruhás, aki miután a kísérőimet kiküldte, leültetett, és valamilyen nevet mondva főhadnagyként bemutatkozott. Hogy "Molnár" volt-e, vagy "Szakács", vagy "Kovács", már nem tudom, amint ahogy a kihallgatás indító dialógusára sem emlékszem már pontosan, csak a lefolyás fontosabb fordulataira, hangulatváltásaira. Azt hiszem, újra adatfelvétellel kezdődött, s utána azzal a kedélyesnek ható kérdéssel, hogy tudom-e, miért vagyok itt. Erre én azt válaszoltam, hogy nem, fogalmam sincs. A főhadnagy erre valószínűleg azt mondta, hogy akkor majd felfrissíti az emlékezetem, de azt már nem tudom, hogy többes számot használt-e, vagy megmaradt az első személy kevésbé fenyegető módjánál. Ha ugyanis a kihallgató tiszt többes számot használ akkor, amikor láthatóan csak ketten vagyunk a szobában - akkor még a gépírónő sem volt bent -, akkor az nyilvánvalóan utalás arra, hogy jönnek ide még mások is, akik majd kezelésbe vesznek, illetve azt is üzeni, hogy a folyamat tovább tart, s az egész intézmény foglalkozik velem. Ezekre a finomságokra természetesen csak később ébredtem rá. Mindenesetre ez a tiszt egyáltalán nem volt kellemetlen megjelenésű. Keményvonású, férfias arcú, középtermetű, baritonhangú, dolgát végző közeg volt, olyan, akitől az ember nem vár alattomosságot. Azokkal összehasonlítva, akiknek később kerültem a kezébe, az őrült, részeg szadisták, akik vertek bennünket ok nélkül, passzióból, meg azokhoz képest, akikkel később találkoznom kellett, ez a főhadnagy a tárgyilagosság lenyomatát hagyta maga után.
 
Rögtön ezután a MUK-ot hozta szóba. A "Márciusban Újra Kezdjük" valóban néhány helyen ki volt festve falakra, kerítésekre, de senki sem tudta, ki és mikor írta ki a három nyomtatott nagybetűt: MUK és a jelentését: "márciusban újra kezdjük." Hírlett a városban, hogy az ifjúság márciusban, talán éppen március tizenötödikén feléleszti a forradalmat, utcára vonul, és ha kell, újra lőni fog. Kétségtelen, erről sokat beszéltek az emberek, pontosabban sokat suttogtak, de senki nem tudott semmi bizonyosat, tényszerűt. Nem is tudhatott, mert ilyen kezdeményezés sehol nem született.
 
A kommunista, szovjet, Szerov-módszer ismerete nélkül az egész érthetetlen. Az ifjúságban, sőt, az egész társadalomban akkor még természetesen élt a vágy az újrakezdésre, de a szándék már nem. Némi fegyver ugyan még volt kint kézben vagy elásva, de erő, indulat és főleg a forradalom újbóli megszervezésének a lehetősége már el volt temetve. A MUK szerovi találmány volt: beszéltették a MUK-ról a társadalmat, hogy legyen indoka a széles körű letartóztatásoknak, s ezáltal a rend védelmezőiként tűnhessenek fel az elnyomók. Az újrakezdés a biztos halált jelentette volna a teljesen megszállt országban. Mi diákok is csak úgy beszéltünk róla, mint akik hallották a hírt. Ami jólesett, de már tudtuk, hogy ez most már lehetetlen. A hatóság mégis reális veszélyként, ellenforradalmi lázadásként kezelte, és ezzel az indokkal tartóztatott le tízezreket, köztük engem is, az egykori hangadót, főkolompost. Nyilvánvaló, hogy a főiskolai MUK-nak is csak én lehettem a mozgatója. Beírattak tehát a Szerov akadémiára, amelynek internálás volt a neve. Miután a fegyveres ellenállást és a valódi sztrájkokat már elfojtották, most a társadalom legalsó, legszélesebb rétegeibe akarták belenyomni a lánctalpak mintázatát, és ehhez indok kellett. Mégpedig olyan, amelyik bizonyos megértésre is találhatott az emberekben. Ha ugyanis a fiatalok újrakezdik, akkor megint a nyakunkon van a véres háború, a rombolás, a végső bizonytalanság, az értelmetlen halál. Nincs már értelme ennek, tehát legalább bizonyos mértékig jogosult megfékezni azokat a szélsőséges elemeket, amelyek nem képesek beletörődni a vereségbe, és újra akarják kezdeni a kilátástalan harcot. Vagyis Kádárék ezzel kezdték el a társadalom megosztásának és az emberek egymással való szembeállításának műveletét.
 
 Ravaszul volt kitalálva ez a MUK. Mert beszélni viszont nagyon jó volt róla és remélni, hogy valahol poraiból hatalmasan újjáéled a romokon a magyar ellenállás, a szabadság, az többet ért, mint egy pohár bor, annál is inkább, mert a bor csapnivaló volt ekkor. A MUK nem volt egyéb, mint ürügy sok tízezernyi letartóztatásra. Magyar agy ilyet nehezen talál ki, ehhez a kifinomult, népmozgalmak letörésében nagy jártassággal bíró szerovi-sztalini ötletesség kellett. Szerov ekkor még fizikailag is jelen volt, s nem csupán a Nagy Imre-per előkészítésében jeleskedett, hanem az egész lehengerlést irányította.
 
Akkor természetesen magam nem vettem észre, hogyan csavarodik, ömlik, surran át életem és az egész magyar élet is a kényszerűségek és kívülről-felülről vezéreltség korszakába. Mert amikor már az elnyomó hatalom adja az ellenállás témáját, amikor már az elnyomó hatalom beszélteti az embereket és a képzeletet is az elnyomók mozgósítják, az már az alávetettségnek a súlyosabb foka. Ők kitalálták, hogy mi újrakezdjük, és ezért letartóztattak bennünket, később, évek múltán reformokat találtak ki, amelyekben sok százezer ember lelkesen dolgozott, de mindezekkel csak a saját hatalmukat tataroztatták.
 
Emlékszem, 1989 telén a választásra készülve az MDF-ben az egyik fő jelszónak szerettem volna megtenni, feleleveníteni a "márciusban újra kezdjük" jelszavát, mint ami most már megint, újra valóban lehetséges. Elvetették. Talán egy vérszegény plakát lett belőle. A forradalom újrakezdése nem volt lehetséges, azt már Antallék nem engedték.
 
Részlet Csurka István Az esztéta c. művéből