Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Kádárék a forradalom emlékezetét is elföldelték

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Körülbelül két és fél, három hetet töltöttem a Gyűjtőben. Az első éjszaka rám fagyott véres ing után itt az éjszakák lettek, azt hiszem, nemcsak az én gyötrelmeim, hanem mindenki rémlátásainak forrásává. A nappalok is telve voltak általános fenyegetéssel. Valami mindig döngött, dübörgött. Akár a trepnin, azaz a zárkák előtt körbefutó acéllap padlózatú erkélyen, akár odalent a betonfolyosón verte oda csizmája sarkát a smasszer, az bent a zárkában ágyúzás volt, amely vagy közeledett hozzád, aki ezt figyelted, vagy távolodott. Valakit visznek, vonszolnak valahová és az ordít. Te is lehetnél.
 
Az éjszakák azonban esti elcsendesedéssel kezdődtek, amikor megpróbáltál elaludni. Elalszol, lelked kisimul. Hajnalban valakit átvisznek a vesztőhely előszobáját jelentő kis fogházba. Erre riadsz fel. Valakit lelökdösnek megkínozni, már nem először, és ezért ordít. Kegyelmet kér. Ki kér kegyelmet? Erre mindig felriadt az ember, és ráébredt, hogy nem álmodik, nem a rémképek gyötrik, hanem ez véres valóság. Akármikor sorra kerülhetsz.
 
A fogházban ekkor tehát nemcsak kedvtelésből, elfajzott szadista hajlamok kiélésére folytak valójában céltalan verések, noha azt is meg-megismételték, hanem kihallgatások, kínvallatások, módszeres kínzások és valószínűleg agyonverések is. Ezeket az ember bent, cellája mélyén csak hallotta, és moccanatlanul kísérte figyelemmel a vackán. Nehéz volt újra elaludni egy-egy ilyen felriadás után. Valószínűsödött, hogy annak a sorsa, akit éppen vernek, agyonütnek, bármikor lehet az ő saját sorsa is. A három hét során is legalább kétszer előfordult, hogy valaki megőrült. Még borzalmasabb volt, amikor az üvöltözés és vonítás egy bezárt szobából tompítva szűrődött fel. Olyan éjszaka talán nem is volt, hogy valaki ne kiáltott volna segítségért. Férfiak sírtak, bömböltek. Nők jajveszékeltek. ,,Meghalok, emberek, megölnek!" De nem bizonyos, hogy ezt kiabálta, mert nemigen lehetett érteni. Csak a végtelen fájdalmat beszívni a sötét éjszakából, amikor semmi fény nincs. Mi a második emeleten voltunk.
 
A kicsiny, magasan lévő rácsos ablakon alig-alig derengett be valami. A legszebb üzenet odakintről a 28-as villamos távoli, csak igen nagy csendben hallható csikordulása volt, valahonnan a Rákoskeresztúri Köztemető környékéről. Ez jelentette a hajnalt. S azt, hogy nemsokára vége a hánykolódásnak és jön az ébresztő. Kivisszük a küblit, megmosdunk és enni kapunk. Az üres, kicsit édesített malátakávéval és a darab kenyérrel elkezdünk egy új napot. Ki-ki pontosan vezette, hogy a saját börtönéletében hányadikat, akkor én is számoltam napjaim, de mára ez szétfoszlott.
 
Semmit nem tudtunk a sorsunkról, legfeljebb csak következtethettünk kihallgatásaink hangulatából, a kérdések és fenyegetések halmazaiból. De ezeknek a helytállóságában magunk sem bíztunk. Remény és csüggedés váltogatta egymást úgyszólván mindannyiunk esetében. S ez ugyanígy volt később Kistarcsán is, amikor már tudtam, hogy legalább hat hónapra be vagyok varrva, de mégis, minden továbbra is bizonytalan volt. Át is kerülhetek az ügyészségre, mint X vagy Y, akinek hasonló módon és körülbelül azonos értékű cselekmények miatt történt az internálása. Hány év vár rám? Ez ott, a Gyűjtőben vált aktuális kérdéssé. A Deák tér betonsüllyesztője sokkoló volt, de ehhez képest ideiglenes.
 
Velem ott a Gyűjtőben semmit nem közöltek egészen az utolsó előtti napig, amikor alá kellett írnom, hogy magam is kérem közbiztonsági őrizetbe helyezésemet. Ezt a dokumentumot már korábban beillesztettem. Ezután nyomban másik zárkába kerültem egy vagy két éjszakára, olyanba, ahol a Kistarcsára szállítandókat gyűjtötték össze. Azt persze mi még akkor sem tudtuk, hogy hová szól internálásunk, csak magát a tényt tudtuk. A két beszkártos nem jött velem, s abból a zárkából, ahol börtönnapjaim elejét töltöttem, ahol tulajdonképpen beiskoláztak a börtönbe, senki. Pedig itt, első zárkámban mindenben volt részem, ami a klasszikus börtönélet része. Voltam sétán, beszélőn, kaptam csomagot, levelet, és rájöhettem arra is, mit nem bírnék ki semmiképpen. A magánzárkát.
 
Semmitől nem féltem, csak ettől. Az éjszakai ordítások, a megőrülés mindig onnan tört elő. Láttam is, hogy milyen ez az elkülönítés, mert voltam egy napig, vagy kettőig házi is, azaz kondércipelő, s ebédosztáskor beláttam a kitárt zárkaajtókon. A magánzárkában ilyenkor felállt egy férfi, akinek a tekintetét egyszerűen nem lehet elviselni. Az arca össze van verve, látod, hogy néz, de nem lát, s túl van mindenen, mert a mögötte lévő szenvedések, megaláztatások már átlendítették az öntudata túlsó partjára, amelyben már nincs érzékelés, nincs idő. Azt hiszem, magánzárkában nem tudtam volna éjszakánként elviselni egy másik megkínzott, eszét vesztett áldozat őrjöngését. A közös zárkában legalább a többi felriadó lélegzetvételére, átkozódására lehetett támaszkodni. Magánzárkában át kell élni és végig kell szenvedni a másik kálváriáját. A magánzárka kínjainak, hangjainak szétárasztása valószínűleg szándékosan történt. Az egész börtönszárnyat terrorizálták vele. Itt ekkor csak mi, friss politikai foglyok voltunk. Közbűntényes megkínzásáról nem tudok, arról azonban igen, hogy egy-egy súlyos ítéletű gyilkos, mackós rabló részt vett a kínzási heccekben.
 
A börtönéletnek ebben a leírásában, bevallom, benne vannak társaim később szerzett és hozzám még későbben eljuttatott élményei is. Elsősorban Dénes János barátom hatéves börtöntapasztalatai, akit a Központi Munkástanácsban való szerepvállalásáért ítéltek el, valamint Rákosy Gergelyé, aki négyévnyit ült egy cikkért. Elbeszéléseik, a közös élmények felelevenítése, a megbízható barátság kapcsolt bele engem - a nevetséges háromhétnyi Gyűjtőmmel - nemcsak az ő történetükbe, ismereteikbe, hanem az egész ötvenhat utáni börtönvilág rejtelmeibe.
 
Az ötvenhat utáni börtön folklórrá vált, de csak egy szűk körben. Csak azok mertek egymás közt és családjuk körében beszélni róla, akik együtt voltak, megélték. A rengeteg szenvedésről, a kivégzésekről a nyolcvanas évek végéig nem esett szó nyilvánosan, vagy ha igen, a rabtartók elbagatellizálták. Ezért a társadalom nagy része még most sem tudja, milyen gyalázat történt a magyarsággal ezekben az években, micsoda tengernyi szenvedést kellett elviselniök százezreknek. Ehhez fogható aljasságot, kegyetlenséget, nemzet- és népellenes tettet még soha nem követtek el egyetlen európai nemzet ellen sem. A Gyűjtőnek abban a szárnyában, ahol bennünket vertek, kínoztak, mindenki ártatlan volt. Aki harcolt az oroszok és az ávósok ellen, arra először ezek, az ávósok és a szovjetek lőttek rá, amellett előbb a bajtársa elesett, és az is a hazáját védte. A magyar forradalom nemhogy nem a gyilkolás és a leszámolás, de még csak nem is egy forradalom szándékával, hanem a javítás és az önmagunk felemelésének a szándékával kezdődött el. A forradalom minden tette tiszta, jogos és közérdekű volt. Még a betört kirakatból sem emelt ki senki egyetlen zsebkendőt sem. Aki írt valamit, akit megválasztottak a forradalmi bizottság tagjának, elnökének, aki a Munkástanácsban szervezte az életet, az ellátást, a munka megindítását - a demokráciát! -, az a közjót szolgálta. Tehát általános és mély megvetésünk sújtott minden szolgát, smasszert, volt ávóst, aki letartóztatott, vert, veretett bennünket, de azokat is, akik kint közreműködtek letartóztatásunkban, akik már beálltak az új szovjet rendbe. Ez alól akkor, azokban a márciusi, áprilisi börtönnapokban nem volt kivétel. Ellenünk csak hamis vádat képviselhettek. Még mindig képtelenségnek tartottuk az egészet, ami majd el fog múlni, mert ekkora igazságtalanságot nem tűrhet el a világ.
 
Később aztán kiderült, hogy a világ azt is elnézi, hogy embereket halálra, életfogytiglanra és hosszú évekre ítéljenek, azért, mert egy ideig az életükben jó emberek, jobb magyarok, teljesebb emberek voltak. Akik aztán ezeket az éveket is még mindig a börtönben kellett megéljék, azokban kialakult a maguk különb voltának a tudata, egy kicsi kis megvetéssel az összes kintiek, a beilleszkedők, a megalkuvó társadalom iránt. Lassanként és halványan már nem azok vagy nem csupán azok lettek a bűnösök, akik elítélték, fogva tartották a tömött börtönök elzártságában szerveződött, keserű beltenyészetét, ötvenhatosait, hanem a kintiek, a szabadon élő, szórakozó, hátat fordító társadalom. Sokszor még a család is. S ezt érdekes módon, fura megfordítással már akkor, ott bent úgy fejeztük ki, s ezt is mondogattuk szeretteinknek a beszélőkön, hogy ,,tudjuk, kint nehezebb". Pedig valójában fájt, hogy nem állt meg az élet, játszanak a mozik és járnak a vonatok.
 
A börtön borzalmaival, sötétségével és bentiek és kintiek megkeseredésével mindig annak a történetnek a szépségét, emberi teljességét és gyönyörűségét kell szembeállítani, amiért kit-kit bevittek, megbüntettek. Az egész ötvenhatos történetnek csak úgy, csak akkor van értelme, és csak úgy kellene rögzülnie a nemzet emlékezetében, ahogyan a világraszóló Nap fényességére pokolian aljas szovjet és Kádár-sötétség borult. A legszebbért, a legtöbbért és legnagyobbért, amit a magyarság a történelme során végbevitt vagy inkább megkísérelt, a legnagyobb büntetést kapta és a teljes magára hagyást.
 
Magam mindezt a nyolcvanas évek közepe óta több dolgozatban megírtam. Születtek kiváló filmek, dokumentumírások, szociográfiai elbeszélések, és mindenekelőtt még a hatvanas, hetvenes években megszületett Nagy László néhány nagy verse, felsóhajtása, amelyeket azonban úgy vett tudomásul és úgy értett meg az irodalmi és a majdnem irodalmi közvélemény, mintha nem is hallotta volna meg és nem is értené. Mert másként nem lehetett. Nagy Lászlót szavalták, szerették, lázban égtek érte, költők sora követte, de a történet a maga teljes valójában nem lett elmondva, s így a nemzet végeredményben csonka tudattal, csökevényes lélekkel tengette napjait.
 
A forradalom leverése ezzel és ekkor vált teljessé, amikor az emlékezetét elföldelték. Csak így volt lehetséges legvidámabb barakknak lenni.

Részlet Csurka István: Az esztéta c. művéből