Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Kegyetlen ismétlődés a magyar történelemben

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Október 23-án délután ragyogó idő volt, de egy kicsit szeles. Hajnalra viszont, mire a székesfehérvári szovjet tankok felértek a Moszkva térre, didergősre váltott az ősz. Mire odaértünk Fakan Balázzsal, már csak egy lezajlott csata nyomait és a bevonuló utóvédeket láttuk. Valahol azonban még felkelőknek is rejtezniök kellett. Ezért úgy tértünk haza a diákszállóba, hátunk mögött a most már állandósult fegyverropogással, a fáradtságot nem érezve, hogy ez már más. Nem az, ami elindult, amibe belebeszéltünk mi magunk is, hanem valami sorsszerű, félelmetes és hatalmas. Meg lettünk szólítva. És nem lett vége! Mert ettől tegnap még féltünk. Ez öröm, remény és kötelesség volt egyszerre. Ott voltunk a rádiónál, ,,Józsi" ledöntéséről csak értesültünk és az eredményét láttuk, és most hogyan tovább?
 
Most is ilyenféle volt a kérdés a zárkában, mert még mindig nem tudtuk elhinni, hogy minden elveszett. Egy-egy ember számára csak évek, évtizedek után derült ki, hogy hiábavalóak voltak a börtönbeli szenvedések is. A smasszerok kasszírozták be a szenvedések és kutyakénti elföldelések ellenértékét, értve a smasszerokon azt a csőcseléket, amely az ávóból, a szétesett pártból, az én főiskolai feljelentőimből és elhurcoltatóimból, aláíratóimból és a pozícióikat újra elfoglaló káderekből állt. Az igazi elit - hitte magáról százezernyi fiatal magyar - a börtönben sínylődött 1957-ben, és a csőcselék - Szerov tábornok ukázai szerint - kormányozta az országot. Ezt senki nem mondta ki évtizedeken át, mert ezt el sem lehet gondolni. Halál járt érte.
 
Aztán az idő, a feledés ráborult az elhallgatott forradalomra. Az új korszak új eszközöket, újfajta tudást, új kapcsolatokat igényelt, és az ötvenhatos nemzedék, s vele a félrehúzódó, az erkölcsi tartást megőrző része a magyarságnak szépen, lassan visszaszorult, el-elmaradozott, kiesett az időből, helyét elfoglalták az élősködők, a félműveltek, a kisszerűek, a középszerűek, és a nemzetnek megint nem lett szerves vezetőrétege, elitje és jó, népben gyökerező középosztálya, mint amilyen a megmaradáshoz kellett volna. Ez ötvenhat elhallgatásának nemzeti tragédiája.
 
De hát ez is ismétlődés. Ugyanez játszódott le a XIX. században, akkor is a levert szabadságharc után. A Bach-korszak 1853-ig tartó sötét csendjében nyomult be az idegenség, a cseh és morva hivatalnokréteg, és kezdte meg helyosztását a német és zsidó polgárság, miközben a törzsökös magyar középnemesség és annak legértékesebb része a reformértelmiség és a szabadságharc életben vagy szabadon hagyott és börtönviselt tisztikara emigrált, visszahúzódott a birtokára, és ott tengette az életét. Amíg aztán a birtok is el nem úszott. És még mondja valaki, hogy a magyar történelemben nincs kegyetlen ismétlődés. A magyarnak saját hazájábani másodrendűsége, a kisebbségbeni élete először ezzel a negyvennyolc utáni félreszorulással kezdődik, és az 1956 utáni kiszorulással és helyosztással válik teljessé. S ha a forradalom részben negyvennyolc újrateremtődése volt, akkor a megtorlás és a nemzet jobbik részének részben önkéntes félrevonulása ennek a köznemesi tragédiának a megismétlődése.
 
Mi valamit megsejtettünk ebből ott bent a börtönben. A legtöbb zárka egy-egy kis szeminárium volt. Nem azért, mert mindenkinek két diplomája maradt a leadott értékei között a karórájával és a bicsakjával együtt az őrzőben, hanem azért, mert mindenkitől lehetett valamit tanulni, és mindenkinek olyan története volt, ami azt bizonyította, hogy azért hozták be, mert valahogyan, valamiben kiemelkedett. Pedig az emberek nem dicsekedtek. Az egyik csak meg akarta menteni egy község gyűlölt kommunistáinak, párttitkárjainak és padláslesöprőinek az életét a felgerjedt tömeg haragjától, lecsitította a népet, és ő lett a közösség vezetője. A másik megszervezte az ellátást és az élelemszállítást a pesti srácoknak, a harmadik harcolt, és fegyvertelenül is megfutamította a ruszkikat, kézzel fojtotta meg az egyiket, és nem ismerte a félelmet, a negyediket csak kiengedték a börtönből, Recskről vagy máshonnan, és még össze sem tudta szedni magát egészségileg, máris behozták. Sorsok, életegyetemek, tudás, bátorság és józanság. És szenvedés és közösségvállalás a szenvedőkkel.
 
A nemzet számára nagyobb értékek természetesen a börtönfalakon kívül voltak, a le nem tartóztatott, de állásából felfüggesztett, félretolt, elhallgattatott, értelmes emberek százezreiben. A helyosztás azonnal elkezdődött. Erre a helyosztásra nézve magam mindjárt ott a Gyűjtőben kaptam egy sajátságos üzenetet, ami reménykedéssel töltött el, hogy talán kiszabadulok.

Részlet Csurka István: Az esztéta c. művéből