Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Eltűntek a hősök a színpadról

Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház vezérigazgatóját arra kértük, hogy egy csonka évad után és egy – közéleti értelemben – szokatlanul forró nyár közepén emlékezzen meg a „nemzet színházának” legnagyobb veszteségéről, és beszéljen a kulturális életet lázban tartó Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli vitáról.
 

A Nemzeti Színház évadzáró ülésén átadták a Csurka László-díjat. Az elismerést igazgató úr és Varga József színművész kapta, amihez gratulálunk. Önt idézem: „bár azt szokták mondani, hogy mindenki pótolható, most, hogy átnéztem a szerepeit, azt látom, hogy Csurka Lászlót nem lehet pótolni.” Milyen művésznek ismerte őt?
 
Jelentős, egyedi adottságokkal áldotta meg az ég. Játékával, emberi alapállásával, legendás orgánumával kortársai fölé emelkedett. Ezért is fájó az elvesztése a színházon belül. Bizonyos szerepek teljesen rá voltak szabva. A Médeia Hírnök szerepét például úgy kapta meg, hogy a darab rendezője, a norvég Eirik Stubø rámutatott. Remek rendezőként magyar tudás nélkül is pontosan felismerte, hogy Laci bácsinak olyan aurája, kisugárzása volt, ami kiemelte őt a színházi világban. Mindig harcosan kiállt saját értékrendje, hite mellett, elviselve az akár évtizedekig tartó kirekesztést, mellőzöttséget. Bátran felvállalta nemzeti identitását. Tapasztalom, hogy engem sokan a háttérben maradva, halkan, főleg a mostani nehéz időszakban bíztatnak, de ő nem ilyen volt, ő nem félt: kiállt és képviselte a magyarság ügyét. Szavalatával tömegeket tudott megszólítani. Az évadzárón bejátszottuk, ahogyan 2012. október 23-án több százezer ember előtt a Kossuth téren elszavalta Márai Sándor Mennyből az angyal című költeményét. Beleborzongok most is, ha csak rá gondolok. A mai magyar színházi világban nincs még egy olyan színész, aki ezt a verset így el tudná mondani. Szeptemberben estet rendezünk tiszteletére: az archív felvételek bejátszásán kívül pályatársak emlékeznek meg róla, irodalmárok, dramaturgok kritikáiból is összeállítunk egy csokrot. Nagyságához illően emlékezünk rá.
 
A Csurka László-díjat fiatal színész alapította. Milyen volt a remek színművész kapcsolata az ifjú generációval?
 
Még mielőtt válaszolnék a kérdésére, fontos megjegyeznem, hogy a két ifjú színész, Herczegh Péter és Szabó Sebestyén László által alapított díj inkább egy nagyon kedves gesztus, hiszen ez az elismerés az évad legjobb beszólásának vagy mondásának jár, szóval nem valami szigorú szakmai díj, inkább a közösségünk derűjét mutatja… Visszatérve a kérdésére: Laci bácsit nagyon szerették a fiatalok, mert egy másik színházi világot képviselt. Hozott valamit a régi, nagy patinával bíró magyar színjátszásból. Emlékei, anekdotái lenyűgözőek voltak. Amikor leült a büfébe, egy csoport fiatal vette körbe, hallgatták a történeteit.
 
Az elmúlt 10-15 évben a Színművészetin végzettek közül ismer olyat, aki színészi játékban, versmondásban megközelíti a Csurka László-i színvonalat?
 
Erre nagyon nehéz válaszolni, mert Laci bácsi a régi iskolát képviselte. Olyan formátumú színészek, akik az elmúlt 30-40 évben vezető szerepet kaptak, mostanában nem nagyon jönnek ki a Színművészetiről, és nem is igen fognak egy ideig: éppen azért, mert maga a formátumosság mint erény ment ki a divatból. Komoly probléma – és ezt több éve hangoztatom –, hogy eltűntek a hősök a színpadról, nincs kivel azonosulnia a nézőnek. Elsősorban a kisember esendőségét, nyomorát, mocskát ábrázolják a színpadon, és ehhez a megszólalási módhoz válogatták ki a jövő színészeit az egyetemen. A hős típus, a tiszta naiva olyan, mint a fehér holló az elmúlt évtizedben végzettek között. Átállt a képzés valami másra, ami öngyilkos dolog, mert a néző még mindig a hősökkel szeretne azonosulni, s olyan tetteket akar végrehajtani és olyan érzéseket szeretne átélni, amelyek a hétköznapokban nem adatnak meg neki.
 
Hogyan talált akkor színészt, énekest az ön által rendezett prózai és operai Bánk bánra?
 
Egészen Sepsiszentgyörgyig mentem a Bánkért, Mátrai Lászlóért. Az Erkel Színházban pedig a szintén erdélyi születésű Molnár Levente játszotta a címszerepet. Nagy a hiány, ezért veszek fel a Nemzetibe a saját kaposvári osztályomból olyan színészeket, akik később talán igazi, jelentős – nagy formátumú – színpadi lényekké, színésszé válhatnak.
 
Ez a színházon belüli tehetséggondozás?
 
A tehetséggondozás lényegi része az igazgató feladatainak, az, hogy hogyan építi fel egy-egy színésze életútját. Megfelelő időpontban és módon kell megterhelni a színészt, hogy ne roppantsa össze egy szerep súlya, ne égjen ki idő előtt. Fokról fokra épüljön, és váljék szakmája igazi mesterévé. De természetesen csak nagy kitartással és folyamatos kiteljesedéssel válhat valaki igazán nagy színésszé. Egyes távol-keleti színházkultúrákban negyven éves korára válik valaki alkalmassá a színészi hivatásra, negyvenéves kor felett pedig az a feladata, hogy alkalmas maradjon.
 
A Magyar Teátrumi Társaság nyílt levele után – aminek megfogalmazását Grecsó Krisztián író az ATV-ben cinizmusnak minősítette – igazgató urat nemtelenül megtámadta a balliberális sajtó. Azt hangoztatták, hogy az ön „érdekében nyírják ki a Színház- és Filmművészeti Egyetemet” (SZFE). Menjünk pontról pontra. Miért lenne cinizmus egy levél megfogalmazása? Azt gondolják tán, hogy önöknek nincs ehhez joguk?
 
Az aláírásgyűjtés, a petíciózás és a tüntetésszervezés eszközeit kisajátította a balliberális oldal. Ha pedig mi is ezekkel élünk, akkor mélységesen felháborodnak. Amikor megláttuk a 70 balliberális művész, író, színházi ember aláíráshalmazát, eldöntöttük, mi is megfogalmazunk egy petíciót, és fél nap alatt összegyűlt több mint 70 aláírás. Ezután a mi aláírónkat e-mailekkel, telefonokkal zaklatták. Hatalmas megfélemlítés uralkodik a háttérben, és nagy a nyomás a fiatal színészeken. Évekkel ezelőtt döbbentem rá, hogy szinte mindenki meg akar felelni az uralkodó kánonnak, amelyet a kritikusok jelentős része mellett a Színművészeti Egyetem is képvisel. Félre ne értsen, kánonra szükség van, a gond az, hogy ez a fajta kánonképzés rendkívül szűk és kirekesztő volt. Abban az intézményben az utolsó „másként gondolkodó” – idősebbeknek ismerős megfogalmazás – Kerényi Imre volt, akit 15 éve, miután végzett az osztálya, a saját hallgatói diplomaosztóján kirúgtak.
 
Mit gondol arról a vádról, hogy az alapítványi modellváltás egyet jelent a SZFE kinyírásával?
 
Senki nem akar senkit kinyírni! Változás viszont szükséges. Nagyjából tíz éve kéri a Magyar Teátrumi Társulat (MTT) különböző fórumokon, hogy nyisson az egyetem. Káros, hogy egytónusú, egyfajta ideológiájú képzés folyik a Színművészetin. Igazságtalanság, hogy a szakma jórészét kitevő kőszínházi struktúra egyre kevesebb szakemberhez jut. Két teljesen eltérő szakmai vízióról van szó, ami az MTT-t 2008-ban voltaképpen életre hívta. Az egyik egy projektalapú, alternatív világ felé tolná el a színházi életet, a mi jövőképünk szerint pedig csodálatos érték a kőszínházi struktúra, ráadásul ez szolgálja ki a magyar nézők kilencven százalékát. Ez utóbbi kőszínházi hálózat viszont nem kapja meg a megfelelő számú szakembereket. Ez egy szakmai kérdés, aminek komoly ideológiai alapja van. A hazai alternatív színházak száma az elmúlt tíz évben megháromszorozódott, mára háromszáz ilyen teátrum létezik. Csak összehasonlításként: a nálunk kétszer népesebb és ugyancsak jelentős színházi kultúrával büszkélkedő Romániában harminc alternatív színház létezik – és nem halljuk, hogy elégedetlenek lennének. Ezeket idehaza – de ne gondoljunk színházi újítók tömkelegére – nem csak a magyar állam támogatja, hanem körülbelül százat Soros György is. Az meg külön elgondolkoztató, mit kér vagy vár ezért cserébe. Ők felszívják a kádereket. A fiatal színészek nagy része nem akar kőszínházakban dolgozni, ami sokkal felelősségteljesebb munka; premiereket kell csinálni, meg kell szólítani a közönséget, nem lehet lazítani. A kőszínház nem egyszerűen a magas kultúra helyszíne, hanem népművelői funkciója mellett közösségteremtő és -megtartó erővel bír. Annak a településnek és vonzáskörzetének a lakóit szolgálja, ahol működik. Ez a szolgálat válik népszerűtlenné a fiatalok körében. A társulatiság viszont számunkra éppen ezért erény, és nem teher. Ráadásul van itt egy téves beállítás is: sokan azt a képet sugallják, hogy minden innovatív, színházi nyelvújító gyakorlat az alternatívoknál folyik, a kőszínház pedig csak amolyan 19. századi maradvány. De érdemes volna végigmenni a nemzetközi színházi élet legjelentősebb alkotóin: társulatot irányító, kőszínházi rendezők teszik ki a legmeghatározóbb színházi emberek jelentős részét. A szakmain kívül az ideológiai olvasat is igazságtalan. A színművészetisek vizsgafilmjeit látva, tudom, hogy ezek a fiatalok, még a tehetségesebbek sem fognak Zrínyi Ilonáról filmet készíteni, nem beszélnek majd lelkesülve 1956 csodájáról, és nem mesélnek történeteket a családi élet szentségéről. Így áll elő az a helyzet, hogy a Kassai Lajosról fű alatt készített A lovasíjász című dokumentumfilmet többen megnézik Magyarországon egy év alatt, mint az akkori filmalap által készült összes filmet együttvéve. Tehát a magyar ember szeretné megkapni, ami neki jár, és végtelenül igazságtalan, hogy immár harminc éve nem kapja meg. Döbbenetes, hogy a kommunista világban több olyan magyar film készült, ami ma is megmelegíti a szívünket, mint az azóta eltelt időszakban. Lehet engem nem szeretni, sőt gyűlölni, de akkor is kimondom, hogy ez igazságtalan! Tény, hogy emellett sokkal több mozgalmárt sikerült kitermelni az elmúlt évtizedekben, mint minőségi rendezőt.
 
Ascher Tamás a 24.hu-nak adott interjújában a két színművészképző egyetem, a kaposvári és a pesti közti rivalizálásról beszél, s kifejti, az fáj önnek, hogy az utóbbi „üldöztetése mellett” sokkal jobb. Valóban féltékeny lenne a Színművészetire?
 
Nem vagyok féltékeny senkire! Amit én tudok, azt én tudom, és tisztelem a másik tudását. Éppen én nyitottam ki a szakmát a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó létrehozásával, és idehozom a világ legjobb rendezőit, legizgalmasabb alkotóit, műhelyeit. Mi vagyunk a legnyitottabbak ilyen szempontból. Miért lennék féltékeny? Különben sem a homokozóban vagyunk, ennél sokkal nagyobb a tét. Az igaz, hogy Kaposváron nem sikerült megvalósítani a komplex képzést, mert esélytelen a magyar akkreditációs bizottságnál rendezői, dramaturgi osztályt indítani. Sajnos ez a helyzet tíz év polgári kormányzás után. Nem az a bajom, hogy liberálisok, baloldaliak rendeznek, hanem hogy nem kap teret más – főleg a fővárosban. Azt kérjük, hogy nyissanak, erre jobban összezárnak. Marton László annak idején azt tette szóvá nekem, hogyan lehet, hogy a vígszínházasok ilyen kínkeservesen tudnak osztályt indítani, mert annyira többségben vannak a katonások és örkényesek. És ugyanerre panaszkodott az irodámban Hegedűs D. Géza is, aki most meg kimegy egy tüntetésre ellenünk szónokolni, és fél valamitől – azt hiszem, nem tőlünk. Százával kapom a bíztató telefonokat olyanoktól, akik nem merik nevüket adni a nyilatkozatunkhoz.

Mégis mitől kéne Hegedűs D. Gézának félnie?
 
Eszenyi Enikő példája világosan mutatja, hogy a legkisebb kiszólás a kánonból bizony kemény következményekkel jár: a Vígszínház leköszönő igazgatója nem ment ki tavaly decemberben tüntetni a Madách térre, be is indult a lejárató gépezet. Van mitől félni! És ezt látják a fiatalok is. Vagy nézzük meg, mi folyik az Operettszínházzal… A színészet különös hivatás. A munka része, hogy a színész meg akar felelni a rendező szakmai elvárásainak, de ez nem kellene, hogy elvtelen igazodást jelentsen. Mindig azt mondom a saját tanítványaimnak, hogy legyenek bátrak, járjanak egyenes gerinccel, ne akarjanak mindenáron megfelelni. Azt hiszem, az az igazodási kényszer, amit idehaza tapasztalunk, annak tudható be, hogy erre nem hívják fel a hallgatók figyelmét: a színészek már nem is reflektálnak a képzés során a szakmai megfelelés és az igazodás közötti határvonalra.
 
Amikor üldöztetésről beszélnek az említettek, akkor a művészi szabadság megsértése is szóba kerül. Nem tévesztik össze a vádaskodók szabadságot a szabadossággal?
 
Biztos, hogy a szabadság fogalmát másként értelmezik. Ráadásul éppen a Fidesz-kormány alatt háromszorozódott meg az alternatív színházak száma, ahonnan minden jön, de kormánypárti gondolat nem. És éppen ők szidják a kormányzatot? Az elmúlt tíz évben a liberális szellemi áramlat színházi képviselői, a Katona, az Örkény és a Radnóti Színház tisztességes, egyre növekvő támogatást kaptak. Tarlós István utolsó öt főpolgármesteri évében nem volt változás a budapesti színházi térképen. Ebbe lépett bele vascsizmával Karácsony Gergely, aki ki akarta rúgni Bán Teodórát az általa jelentős előrelépést megtevő Szabad Tér Színház és Dörner Györgyöt az Újszínház éléről, valamint a József Attila Színházat sikeresen vezető Nemcsák Károly nyakára odaültették Vásárhelyi Máriát. És 17 év után Bán Teodóra helyett a Szabad Tér Színházhoz nem Peter Brook vagy Bodó Viktor jött, hanem Benkő Nóra. Nyoma sincs a szakmaiságnak. Akkor nem tüntettek a hallgatók és a tanárok, hogy politikai döntés született. Grecsó Krisztián, György Péter, Parti Nagy Lajos, Radnóti Sándor és a többi liberális idol sem szólalt meg az ügyben.
 
Ascher Tamás azt írta, hogy szívesen leülne önnel beszélgetni. Vállalna vele egy diskurzust?
 
Természetesen, bár nem sok újat tudnánk mondani egymásnak. Az előbb felsorolt érvekre, amit a rendszer igazságtalanságairól mondtam, nem lehet válasza. Sosem mondtam, hogy a Katona, az Örkény és a Radnóti ne kapjon támogatást, sőt – még ha egészen mást gondolunk is a világról – mindig kifejezetten azon voltam, hogy növeljék a támogatásukat. Viszont fogadják el végre, ők, akik a másságért kiállnak, hogy mi másként gondolkodunk, ahogy az ország nagy része is másként gondolkodik. Kapja meg végre az országnak ez a része is kulturális téren azt, ami neki jár. Évtizedek óta elhanyagolja a legkisebb településeket a szakma. Mi a Déryné Program keretében elvisszük a kistelepülésekre a színvonalas produkciókat. Nemhogy örülnének, de támadnak miatta. Pedig hatalmas az érdeklődés: eddig ötszáz település jelentkezett a programra. Most zajlanak Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című tüneményes színművének próbái, a bemutató után végigjárjuk vele az egész vidéket. Bízunk benne, hogy rengeteg embernek fog örömet okozni ez az előadás, ahogyan a Déryné Program többi produkciója. Értük, a sokáig cserbenhagyott nézőkért dolgozunk, és a sárdobálást is miattuk viseljük – ha nem is jó kedvvel, de amennyire tőlünk telik – türelemmel. Mondjuk inkább elviseljük. A másik oldalt nagyon zavarja, hogy egy kétezer vagy ötszáz fős település is igényli a magas kultúrát, holott a Nagykörúton kívül is élnek emberek.
 
Fotó forrása: nemzetiszinhaz.hu
 
Medveczky Attila

(2020.07.17)