Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13









Következetes kommunista gyűlöletkeltés 1945 óta

Magyar sors ez csendőrsors mögé rejtve

Kistarcsa egy nagy katonai tábor volt, amelyben a börtönjelleget csak a bánásmód adhatta, s nem maguk a falak is, mint a Gyűjtőben vagy a Deák téren, a betonkazamatákban. Négy vagy öt háromemeletes, vékony falú kaszárnyaépület volt szögesdróttal körülkerítve, középen egy nagy sportpálya méretű udvarral és külön egy épület az őrségnek, a táborparancsnokságnak. Az épületek ,,A", ,,B", ,,C", ,,D" és ,,F" jelűek voltak. A tarkónlövéssel való ránk ijesztés után bennünket a ,,C" épület első vagy második emeletére vezényeltek. Minden épületben egymással szemben s a lépcsőház két oldalán egy-egy nagy terem, korábban legénységi hálóterem, zsúfolásig megrakva emeletes ágyakkal. Minden emeletes ágyon négy embernek kellett elférnie a legnagyobb zsúfoltság idején, s így körülbelül kétszázötven embert zártak össze egy terembe. Az ablakok az udvarra néztek, befelé az ajtón erős rács. Minden teremnek volt szobaparancsnoka, ügyeletese, naposa. Az ügyeletek váltották egymást, a parancsnok állandó volt. Ha belépett egy őr a terembe, az ügyeletes vigyázz-t vezényelt, előszaladt a szobaparancsnok és jelentett. Mindenkinek fel kellett állnia és vigyázzba kellett merevednie. A jelentés a létszámot tartalmazta és az esetleg valamilyen munkán távollévőket.
 
Az értelmetlen fegyelmezés volt itt a kínzás első eszköze. A kitolás. Bejött az épületparancsnok vagy akármelyik tábori gonosz, az egyik ujja begye már eleve be volt kenve porral, úgy tett, mintha alányúlt volna valamelyik vaságy hajlatának, felmutatta a poros ujját és megállapította, hogy az ellenforradalmárok koszosak, meg akarnak betegedni, hogy a rendszerre foghassák. Lusták rendesen takarítani. ,,Körletrend!"
 
 Ki kellett üríteni a szalmazsákokat, majd újratömni ugyanazzal az egyre töredezettebb szalmával, közben iszonyatos por keletkezett, mindent aprólékosan le kellett porolni, az egész körletet felmosni és az ágyakat úgy letakarni, hogy a hajtogatások éle nyílegyenes és kemény vonal legyen. A szobaparancsnok és a naposok természetesen hajszolták a népet, akárki volt ügyeletben, hogy időre készen legyen a terem, a ,,C" épület 4-es körlete, de hiába. Amikor készen lettünk s a tiszt újra bejött, s ha úgy tetszett főelvtársúri kedvének, újra megcsinálta a trükköt és kezdhettük elölről. Ha rossz napja volt. Ha már nem volt elég idő az újabb kitolásra, mert a tábori menetrendben más következett, akkor eltekintett az újabb körletrendtől, és akkor ő volt a jóember. A művelet fárasztó, idegesítő és megalázó volt, de az emberek hajszolták egymást, az ügyetlenebbek szégyenkeztek. Nem lehetett kibújni alóla, és aki nem serénykedett, az a többieket is akadályozta. Meg nem felelés esetén más, súlyosabb összbüntetések is kilátásba voltak helyezve. Például a beszélő megvonása. Ezért közös érdekké fejlődött fel, hogy mindenki hajtsa magát. Nem volt azonban mindenki egyformán ügyes és erős. Itt már voltak idősebbek, akiket mindez megviselt és megtört. A legtöbb ember minden percben, minden pillanatban a saját ügyével és a kilátásaival volt elfoglalva. Állandóan maga elé nézett, és sokszor nem is tudta, mit csinál. Itt már sok volt a megtépázott sorsú, mindenét legalább egyszer elvesztett, kényszerből újrakezdő ember, akinek éppen ezt az újrakezdését tette tönkre az internálás. Hivatásos Horthy-katonatiszt volt korábban, és ötvenhárom óta már mégiscsak sikerült jobban elhelyezkednie, többnyire vidéken, családot alapított, gyermekei iskolába jártak, és most újra minden összeomlik körülötte. Ennek a sorstípusnak számtalan változata volt jelen Kistarcsán. Egy ember, aki szabályos, tisztességes életpályát kezdett valamikor a háború alatt vagy előtt, hivatalnokit, műszakit, katonait, értett valamihez, beválasztották valamibe, nem tett semmit, sőt inkább védte a kommunistákat a népharagtól, és most megint minden összeomlik a feje fölött.
 
 Mégis ez a fuldokló szalmazsáktömés, ez az értelmetlen és megalázó rágerjedés a gonoszság parancsának végrehajtására volt a legszemléletesebb tanfolyamom a totális rendszer működéséről. Hogyan lehet egy különböző egyénekből, a nemzedékek teljes skálájából álló embercsoportot - valójában a társadalmat - rászorítani egy még nagyobb büntetés kilátásba helyezésével egy fárasztó, értelmetlen büntetés munkaszerű teljesítésére. Tulajdonképpen ez volt a szocializmus. Sokan versengtek. Egy-egy ágy négy embere, ha összedolgozott és megszervezte magát, hamarabb készen tudott lenni, és attól kezdve ösztökélte a szomszédait és szidta a lemaradókat. Azok vezettek, akik sokáig voltak katonák, egészen élen pedig azok jártak, akik a régi rendszerben vagy akár a fronton jártak, de azok sem sokkal maradtak le, akik az ötvenes években szolgálták le idejüket, méghozzá gyalogosként - bokorugróként -, mert Farkas Mihály alatt elő-előfordultak az egyetemisták erdei táboraiban hasonló kitolások. Mindazonáltal ezek a ,,hippisek" a legrosszabb emlékeim közé tartoznak, mert sok ember egyszerre való megalázódása fejeződött ki bennük, meg a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság.
 
Az épületek közül a ,,B" egy emelettel kisebb volt a többinél és mintegy szemben állt velük. Ebben az időben, a megérkezésünkkor ott csak volt csendőröket tartottak. Nem tisztek, hanem közcsendőrök, tiszthelyettesek, javakorabeli férfiak, akik legalább tizenkét évvel korábban kivetkőztek mundérjukból, és azóta is változatos üldözésben volt részük, némelyikük komoly büntetések elszenvedése után került újra ide. Semmi ötvenhatos bűnük nem volt. Földművesek lettek, tanyákon éltek kint, távol a világtól, megkeseredve vívták élethalálharcukat a megélhetésért. Nyilván bensőleg azonosultak a forradalommal, de ennek semmi tanújelét nem adták, nemigen szólította meg őket senki. A csendőrséget a bűn, a fasizmus, a zsidódeportálás embertelenségével azonosította a Rákosi-rendszer propagandája és a Kádáré is. Most mégis itt vannak, pusztán azért, mert egykoron a kakastoll díszlett a csákójukon. A táborparancsnokság sem tudott mit kezdeni velük. Külön épületbe rakták őket, hogy ne fertőzzék a többit, pedig ez eszükbe sem jutott, nem is igen lettek volna képesek ilyesmire.
 
 Eleinte gyötörni akarták őket. A smasszerok hivatalból gyűlölték őket. A végtelenségig ismételtették velük a kitolásokat, de aztán abbahagyták. Az egykoron nagyon kemény kiképzésben részesített s minden szenvedés elviselésére, megpróbáltatásra felkészített, alkatilag is sajátos belső fegyelemmel rendelkező emberekből tizenöt-húsz év után is feltört a régi fegyelmezés és önfegyelmezés, és a csendőrök a legaljasabb kitolást is zokszó nélkül és villámgyorsan hajtották végre. A smasszerok egy kicsit megszégyenülve a szakmai fölény előtt, letették a fegyvert, abbahagyták a csendőrök gyötrését, sőt a többi fogoly elé is őket állították példaként. Ez persze nem tett jót a táborbeli népszerűségüknek. A hatalom néhány hónap alatt belátta, hogy értelmetlen ezeknek az embereknek a fogva tartása, s szépen kiengedték őket, vissza abba az életbe, ami sokkal jobb sorsot amúgy sem nyújtott nekik. Úgy kellett éljenek, s a családjuknak is tartania kellett ezt a szabályt, hogy lehetőleg sehol se derüljön ki az egykori csendőri mivolt.
 
Láttam ezt a sorsot egészen közelről gyermekkoromban Békésen. 45-46-ban egy házban, egy nagyobb, nehezen szétválasztható városi parasztportán együtt laktunk egy családdal, amelynek a feje csendőr volt. Akkor már eljárt dolgozni másik helységbe, s földeket bérelt, küszködött, a fia pedig velem egyidős lévén, padtársam volt a gimnáziumban. Mi is hasonlóképpen üldözött család voltunk apám Turul-béli szereplései, jobboldali múltja miatt, tizenegy éves gyerekként tudtam, hogy Lipcsei Karcsi apjáról nem kell beszélni. A békési gimnázium szolidaritása nem engedte meg, hogy ne végezze el ő is, noha nem volt a legjobb tanuló, leérettségizett és főiskolát is végzett. De az apját alig-alig láttuk, s most, amikor feltárult előttem a táborhelyzet, magam nemcsak a csendőrmarsot lestem az ablakból, hanem Lipcsei bácsit is kerestem, de nem találtam.
 
 A csendőrök sétája eleinte eseményszámba ment minden nap. Sokan az ablakhoz tódultunk. Mivel az épületeket külön-külön sétáltatták, és a termeket is századoknak tekintve elválasztották, a négy csendőrkörlet megtöltötte az udvart, és akkor senki más nem járt körbe. A csendőrök mindig villámgyorsan felsorakoztak hármas sorokba, és mint valami díszelgő alakulat, lépést soha nem tévesztve, maguknak vezényelve, alkalmasint díszmeneteket kiverve végezték el rövid gyakorlatukat. Barázdált arcú, napszítta, de egyenes tartású emberek, az élet, a rendszer kárvallottjai. Egy darab a múltból, amiben a mi saját sorsunk is tükröződött. Ezeket a megállapításokat akkor azonban inkább az idősebb, tapasztaltabb rabtársak tették.
 
 Egyszer amint néztük a csendőrmarsot, a sok civil, ceignadrágos, csizmás, pantallós, nyűtt, kopott zakós csendőr ropogós menetét, megszólalt mögöttem valaki:
 - Ezek mind magyarok.
 Mindjárt jött a meghökkenés válasza valaki mástól: - Miért? És mi nem vagyunk magyarok?
- De, mi is azok vagyunk, ezeknek azonban nincs bűnük.
 - Honnan tudod?
 - Tudom. Ezek nem kaptak parancsot, tehát nem is csináltak semmit.
 - És ha parancsot kaptak volna?
 - Akkor lehet, hogy mi most nem lennénk itt.
 - Hanem hol? - Az idősebb férfi nem válaszolt, visszahúzódott az ágyára.
 Ez a hang, s ezt az én fülem akkor azonnal meghallotta, ugyanaz volt, amit öt év óta, amióta felkerültem a főiskolára, nem hallottam. Ez a szememben reakciósnak tetsző felülnézet, amelyik egyben a maga teljes elvetemültségében látott mindent, és minden jelenség mögött felfedezte a mélyebb okot, a magyarság ellen irányuló hadjárat mélyebb céljait, eredőit. Amikor apámék baráti társasága vasárnap délutánonként összeverődött borozgatni, kaláberezni, és természetesen állandóan politikáról folyt a szó, én tizenhárom-tizennégy éves fiúcskaként állandóan ott lábatlankodtam, hallgatóztam az asztal körül. Ennél a társalgásnál jobban semmit nem élveztem, és minden szót megjegyeztem. Akkor hallottam ilyen ítéleteket, megjegyzéseket, a tömör kifejezésnek és az egész rendszer elleni indulatnak ezeket a kitöréseit. Tudtam, hogy az idős férfi tudja, mit beszél, s igaza van. Utánaódalogtam és beszélgettünk máskor is.
 - Most a csendőrök, aztán a postások, de mindenekelőtt a parasztok. Azok, akiknek tegnap földet adtak. Ezt máris elkezdték. Hozd be a kolhozba, ne legyél önálló ember. Bűnös nép fia vagy, öcsém.
 
 Ez az ember azonban sziget volt. A nagy szobatöbbségen érződött, hogy megtette rajtuk a hatását az elmúlt évek propagandája, nemcsak a csendőrökkel kapcsolatban, hanem az egész világfelfogást illetően. Az osztályharc gondolata, az a tény, hogy vannak osztályba tartozásuk révén eleve elítélhető, bűnös emberek, sajnos még a forradalmárok lelkébe is befészkelte magát. A következetes gyűlöletkeltés, amely 1945 óta folyt, megtette a hatását. Más kérdések megbeszélésekor is éreztem, hogy azok az emberek, akik a forradalmat csinálták, s néhány hónapja még akár életüket kockáztatva is harcoltak a rossz rendszer ellen, kikerülve a forradalom varázsa alól újra mennyire hatása alatt állnak a megkövesedett marxista ítéletalkotásnak. Szégyelltem magam, hogy a gondolkodásom még mindig át van itatódva közbeszédbeli, iskolai, főiskolai általánosításokkal, elfogadott vagy elfogadottnak hitt tételekkel. Elég volt egy megjegyzés a hátam mögött és lelepleződtem. Vajon nem úgy van-e hát, hogy lelkünknek legfeljebb egy kis része, magja, egy-egy világos foltja bensőnknek, amelyre valahonnan, az Isten jóindulatából fény vetül, vagy valami ősi intuíció folytán ott világosság támad, vezet bennünket olykor, amikor világosan és önállóan és a közösség érdekében cselekszünk, és áttörjük magunkat a közhelyek aknamezején? Igen, a közhelyek sűrű bozótja, áthatolhatatlansága. Félelmetes volt rádöbbennem, hogy benne vagyok, szenvedek, internálva vagyok, elszalad velem az idő, a saját életidőm, és még csak nem is értem meg, nem is fogom fel a helyzetem, mert körbeállnak a megtanult közhelyek
 
Az öreget máskor is lehurrogták. Túlságosan csendőrpárti, túlságosan gyűlöli a népi rendszert. A csendőrök igenis durvák voltak a néppel, és sok közülük megérdemelte a sorsát, vélték olyanok, akikről kiderült, hogy az MDP tagjai voltak, de összetépték a tagkönyvüket, és most összetépett tagkönyvvel és egy viszonylag magas állással a hátuk mögött vannak itt. Annak a mély-szovjet abszurditását azonban mi, huszonéves és végeredményben az utóbbi tíz év népi demokráciájában felcseperedett legények, vagyis a szoba többségét alkotók és a még néhány évvel idősebbek sem fogták, fogtuk fel, hogy milyen alapon lehet valakiket tíz, tizenöt, húsz évvel korábbi foglalkozásuk alapján bebörtönözni, internálni. Hogy milyen őrült agy kell a kollektív büntetés elrendeléséhez,  s ahhoz a sommás ítélethez: csendőrök. Fájt, hogy jóformán csak én ismertem fel, éreztem meg, mennyire igaza van a hátam mögött megszólalónak: magyar sors ez csendőrsors mögé rejtve.
 
 A viták délelőttönként, ha nem volt hippis, állandósultak. Valaki elkezdett mesélni, azt körbeülték az ágyakon, s máris tíz-tizenkét ember számára keletkezett fórum. Volt-e értelme, elárult-e bennünket a Nyugat, mi történt a fővárosban, és mi történt vidéken, mikor kezdtek befelé jönni az oroszok, ki mennyire bízott - nem bízott a sikerben, s végül, hogy most mi lesz velünk. Senki sem tartotta jónak a Horthy-rendszert, legfeljebb azzal összehasonlítva, ami utána jött, a Rákosi-korszakhoz képest, senki sem azért keveredett bele a forradalomba, hogy visszaállítsa a régi, ,,fél-feudális" rendszert (ezt a marxizmusórán tanult kifejezést is sokan alkalmazták), de voltaképpen - s ezt magam már ott, nem csekély elszomorodással szűrtem le - senkinek sem volt világos elképzelése a forradalom céljáról és az utána következő rendszerről.
 
 Ma már tudom, hogy nem is lehetett. A forradalom nem rendszereket akart kicserélni, rosszat a jobbra, és még csak a kapitalizmus-szocializmus kérdésében sem akart állást foglalni, hanem egészen egyszerűen a sértett emberi méltóságot, az elemi szabadságot akarta visszaállítani, és a legközönségesebb bűnözőket, gyilkosokat akarta eltávolítani. A sztalinista-bolsevista rendszer, Rákosi és Gerő rendszere a ,,vegyük el" elvén állt. Nincs kenyér? Vegyük el a paraszttól a búzát. Beszolgáltatás. Nincs pénz munkásra a nagy építkezéseken? Legyen kényszermunka, rabmunka. Nem szavaz ránk a nép? Vegyük el tőle a választás jogát, lehetőségét. 1953-ig annyira képtelen, gyilkos, embertelen volt az elnyomás, hogy azt nem lehetett tűrni. Előbb Kelet-Berlinben szakadt fel az elégedetlenség, aztán Poznanban, s végül Budapesten. A magyar forradalom elemi erejű felháborodás volt, amelynek azonban egyetlen áldozata és egyetlen erőszakos cselekménye sem lett volna, ha nem provokálják. A sértett emberi méltóság, a magyarságában megalázott nép, a cenzúrázott szellem együttes forradalmának csak egyetlen programja volt: a szabadság.

Részlet Csurka István: Az esztéta c. művéből.