Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Vitray megszakíttatta a közvetítést az első kormány esküje közben

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Emlékszem, komoly vitáim voltak 1990-ben, még az MDF-ben és a saját kormányommal a tévé birtoklása tárgyában. Azt a sokak számára érthetetlen és képtelen követelést támasztottam, hogy a választás éjszakája után minden tévébemondót le kell cserélni, és a képernyőre azonnal új arcokat kell felvinni, mert különben a nép nem tudja meg, hogy rendszerváltás történt. Ez természetesen kiáltó igazságtalanság lett volna néhány emberrel szemben, hiszen egy bemondó, egy hírt felolvasó ember sohasem felelős azért, amit beolvas és munkaviszonyát nincs miért felmondani. Ezt a lépést mégis meg kellett volna tenni. Éppen az ellenkezője történt. Amikor Antall József miniszterelnöki székfoglaló beszédét mondta, és amikor ezután az új, szabadon választott kormány letette a hivatali esküt, akkor a Magyar Televízió megszakította a közvetítést az Országházból, és átkapcsolt egy nemzetközi kupameccs-közvetítésre. Ezt Vitray Tamás akkori alelnök, tévés fővezér rendelte el és hajtotta végre. Annak idején ezt már megírtam, szóvá tettem, de még most is ökölbe szorul a kezem, pedig már régen túl vagyok az Antall Józseffel megvívott háborúmon. Mert ez az arcul csapás minden rendszerváltó, hivatásbéli magyarnak szólt, és a tömegnek, a futball rajongóinak pedig azt üzente: ne törődjetek velük, nem lesz itt semmi változás, és ne is gondoljatok arra, hogy magatok intézhetitek a sorsotokat. Szabadon választott kormány? Eskütétel? Felszabadulás a rituális elhatárolódások gonosz rendszere alól? Ugyan! Engem félelemmel töltött el az a magabiztos gonoszság, ami ebből a műsorváltozásból vagy éppen nem változásból áradt. És ugyanazok az arcok vigyorogtak mindenhol.
 
S a kormány nem intézkedett. A rendszerváltás előidejében, a nyolcvanas évek végén, a monori találkozó után, amikor virágzásnak indult a szamizdat, és megszaporodtak az ellenzéki találkozások kezdeményezések, amikor a világ is felfigyelt már arra, hogy mi történik Magyarországon, akkor még nem így volt. Az akkori kormány azonnal intézkedett: lesújtott rám, akiben a nemzeti gondolat élharcosát látta. Másfél év eltiltást kaptam, Bauer Tamás, aki ugyanúgy előadó volt Monorierdőn, mint én, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja lett.
 
Jómagam az MDF-et kissé naivan és kissé erőszakoltan a hivatásbeliek gyülekezetének, az akadályozott, megtűrt tehetségek zászlóshajójának képzeltem: mindenkiben hőst láttam és igyekeztem is hőst látni. Sok barátomról természetesen tudtam is ezt, ismertem félreállításaik történetét, kiállásaik és ebből következő meghurcoltatásaik, kitiltásaik regényét. Csak később vettem észre, hogy mennyi itt is a rituális elhatárolódó, a szerencselovag és a nemzeti kényszervállalkozó. A nemzeti kényszervállalkozót nem egyszerűen MSZMP-tagságáról lehet felismerni. A nyolcszázezres MSZMP-ben annyiféle ember torlódott össze, hogy pusztán ebből az egy tényből, a tagsági könyv meglétéből csak igen felületes ítéletet lehet alkotni. Sokkal inkább jellemezte a kényszervállalkozót a hirtelen feltámadt harciassága, nagy hangereje és a furcsa tény, hogy az ember hirtelenjében nem is tudta, mit keres ez itt a közelében. Hol volt eddig?
 
A nyolcvanas években majdnem magától értetődött, hogy azok, akik ezeken az ellenzéki megmozdulásokon jelen vannak, akár a demokratikus ellenzék képviselőjeként, akár a népi tábor, az írók és történészek embereként, egyaránt kirekesztett, félresodort, megtűrt vagy éppen üldözött emberek. Különböző mértékben, de mindannyiunk számára veszélyes volt az, amit csináltunk. Elsősorban a megélhetésünket kockáztattuk valamennyien. Amikor az évek során tartó együttműködés során megismertem az ellenzék tagjait, meghívtak lakásukba, és egy kissé beleláttam mindennapjaikba, még nem gondoltam és hinni sem igen mertem, hogy ez a társaság nem a kommunista rendszer ellenében, annak gyűlöletében és annak megdöntésére szervezkedik. Sok-sok, inkább ízlésbeli ellenérzésem volt velük szemben, sosem tudtam összemelegedni velük, barátságot kötni, mint ahogyan a népi tábor tagjaival, de még a feltételezést is elutasítottam volna akkor, hogy ezek lesznek, akik majd később elrendelik a színházakat vezető, s velem darabjaim sikerében osztozó, együttműködő barátaimnak a kiszorításomat és kirekesztésemet.
 
Először lakásviszonyaik kiegyensúlyozottsága tűnt föl. Nagy, elegáns, drága lakásokban laktak az üldözött, állástalan vagy feketemunkán tengődő később az SZDSZ-ben politizáló ellenzékiek. Kétségtelen, hogy a népi tábor jelesebb tagjainak is volt már méltó helye a nap alatt a nyolcvanas években, ezek azonban nem csak idősebb emberek voltak, hanem komoly állásokat töltöttek be vagy egy-egy gazdag életmű állt mögöttük. Nyilvánvalóvá vált a kutató pillantásom előtt, hogy az ellenzék egyes tagjai a szüleik által, azok pártállami kapcsolatai révén szerzett, avagy a régi vagyonból megmaradt lakásokat birtokolják, és a jövedelmük sem csak az a fordítói, négermunkával szerzett jövedelem, amit bevallanak és hirdetnek. Egy nagypolgári lét kelleme és biztonsága tárult elém.

Forrás:Havi Magyar Fórum