1919. augusztus 12: Muravidék fekete napja - múltidéző

A novai katonai parancsnokság arról számolt be a nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, hogy a megszálló szláv csapatok, melyek Lentiig nyomultak előre, a lakosságot kirabolják, fosztogatnak és a nőkön erőszakot követnek el.

 Miután a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa 1919. július 9-én a Muravidéket a délszláv királyságnak ítélte, a jugoszláv küldöttség néhány nappal később engedélyt kért annak megszállására. Párizsban augusztus 1-jén jóváhagyták a megszállást az elfogadott ideiglenes határvonalig. A belgrádi kormány augusztus 6-án kapott hivatalos értesítést a döntésről, miután a megszállás levezénylésével Smiljanić tábornokot bízta meg.
 
A Muravidéken viszonylag kevesen értesültek a döntésről, a megyei, járási és községi szervek sem voltak tisztában a helyzettel. Mivel augusztus 1-jén megszűnt Magyarországon a kommün, a szovjet-rendszer, a legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy az élet a Mura mentén is minél hamarabb visszatérhessen az 1919. március 21-e előtti kerékvágásba. A zalaegerszegi határvédelmi parancsnok a kommün vezetőivel szembeni indulatok csillapítása céljából augusztus 8-i levelében arra utasította a helyi katonai egységeket, hogy az esetleges politikai jellegű letartóztatásokat az ügyészség és a közigazgatási hatóságok intézkedései alapján bonyolítsák le. Alsólendvai határvédelmi katonai parancsnoknak Pekle századost nevezték ki. Cigány János belatinci főszolgabíró augusztus 8-án arról értesítette az alispánt, hogy a járása területén mindössze három csendőr van. Mivel a határrendőrséget megbízhatatlannak minősítette, erősítést kért a megyei vezetőktől. A nyugat-magyarországi katonai parancsnokság augusztus 9-én utasította a zalai alispánt, hogy a főszolgabíróknál érdeklődjön a megye területén élő németek és szlávok viszonyáról az új kormányhoz, valamint jelezte, hogy „ezen népeket Magyarország testéből elszakítani nem engedjük”. A belatinci főszolgabíró augusztus 10-i válaszában kifejtette, hogy ellen kell állni az esetleges délszláv „betörésnek”, valamint felrótta, hogy miért kapnak ellentmondó utasításokat: míg az alispán említett szövege ellenállásra utalt, az alsólendvai katonai parancsnokságról azt közölték, hogy amennyiben „a jugoszlávok jogtalanul jönnének be, semmiféle ellenállást nem szabad kifejteni”.
 
A belgrádi vezetés kérte Clemenceau közbenjárását, hogy a magyarok ne akadályozzák a Muravidék megszállását, aminek volt foganatja, mert a délszláv katonai „hadműveletek” nem ütköztek ellenállásba. A Magyarország és a békekonferencia közötti kommunikációs „zavarra” a Muravidéket illetően is több jel utal. A jugoszláv kormány és a Párizsban tartózkodó délszláv küldöttség korrespondenciája alapján a Drávai Hadtest körzetparancsnokának egy magyar képviselő augusztus 18-án levelet adott át, amelyben közölték, hogy a budapesti francia misszió szerint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak nem volt jogában megszállni a Muravidéket. A magyar kormány ezért követelte, hogy a jugoszláv katonaság vonuljon vissza az 1918 novemberében meghatározott demarkációs vonal mögé. A jugoszláv vezérkari főnök az említett híreszteléseket cáfolta, a visszavonulást elutasította, és jelezte, hogy a magyar kormány hivatalosan tájékoztatva lesz a terület elfoglalásáról. Ez arra utal, hogy Budapestre korábban ellentmondásos hírek érkezhettek. 
 
A Muravidék megszállását augusztus 12-én a szávai és a drávai hadosztály alakulatai hajtották végre. A hadművelethez muravidéki önkéntesek is csatlakoztak. Muraszombatot már reggel megszállták, ahová a délelőtt folyamán Smiljanić tábornok is megérkezett, majd onnan folytatta útját Alsólendvára. Domonkosfát és Szomoróczot a lovas járőrök délután foglalták el. A Zalai Közlöny augusztus 13-án arról tudósított, hogy a jugoszlávok által 1919. augusztus 12-én „okkupált terület határa a Rédics–Göntérháza–Kerkaszentmiklós és a felső Kerkapatak-vonal a stájer határig”. Egy nappal később a Zala című napilap arról írt, hogy „csapataink parancsot kaptak, hogy fegyveres ellenállást ne fejtsenek ki. Remélhető, hogy az egész kérdést rövidesen békés úton el lehet intézni.” A magyar határvédelmi alakulatok passzivitása összefügghetett Clemenceau említett „közbenjárásával”.
 
A megszálló délszláv alakulatok nem tartották be következetesen a békekonferencián meghatározott határvonalat. A novai katonai parancsnokság arról számolt be a nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, hogy a „megszálló csapatok, melyek Lentiig nyomultak előre, a lakosságot kirabolják, fosztogatnak és a nőkön erőszakot követnek el”. Délebbre a délszlávok egészen Csömödérig és Dobriig meneteltek, valamint az Őrségben is néhány helyen (Szomoróc, a mai Bajánsenye környéke) a megengedettnél mélyebbre benyomultak.
 
A szlovénok lakta falvakban, főképpen Belatinc és Cserencsóc környékén a lakosság többsége lelkesedéssel fogadta a jugoszlávokat, míg Alsólendva esetében feltehetően csak néhány szlovén érzelmű polgár ünnepelt, valamint azok, akik a bolsevik uralom alóli felszabadítókat feltételezték a jugoszlávokban. Miután a Mura mente lakossága szembesült a jugoszláv megszállás tényével, tiltakozásokra került sor (a magyarok lakta települések mellett néhány szlovén falu esetében is). A Muravidék megszállásakor Sándor jugoszláv király táviratban fejezte ki örömét, a muravidékieknek pedig azt üzente, „hogy a közös hazában kerekedjenek felül az idegen rendszer okozta sérelmeken, melyektől még az utolsó napok sem voltak mentesek”.
 
A Muravidék birtokbavételének ünnepére 1919. augusztus 17-én Belatincon került sor, ahol – több ezer ember jelenlétében (a konkrét számról eltérnek az adatok) – a katonai hatóság „átadta” a terület feletti igazgatást a kormány által kinevezett Lajšnic polgári biztosnak. Lajšnic kiáltványt tett közzé, amelyben a lakosságot hivatalosan tájékoztatta a Muravidék megszállásáról, valamint a helyi szlovénok közül nemzeti tanácsot nevezett ki, amelyet „muravidéki parlamentként” is emlegettek. A testület első ülésén, 1919. augusztus 25-én az elcsatolásnál jeleskedők köszönetben részesültek, továbbá a testület követelte a Rába menti szlovén falvak megszerzését, valamint állást foglalt a terület szlovén igazgatás alá helyezése mellett. A délszláv éra első heteiben ugyanis a horvátok igényt tartottak a megszállt területre, főképpen annak „zalai” részére, azaz a történelmi Alsólendvai járásra.
 
Forrás: nepujsag.net
(2020.08.12.)