Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Amikor 1987 szeptemberében a Lakiteleki Nyilatkozat elfogadásával útjára indult a Magyar Demokrata Fórum, senki nem gondolt, s józan ésszel nem is gondolhatott gyökeres és rövid idő múlva bekövetkező rendszerváltozásra. Összefüggő egész volt a szovjet világrendszer. A történelem e szörnyetegének a testét ugyan gennyes sebek borították, és arcán már kivert a halálveríték, de senki nem tudhatta sem abban a sátorban, se másutt, hogy a haláltusa meddig fog tartani. Különösen az nem volt világos, hogy a Nyugat és annak vezető hatalma, az USA sietteti-e ezt az összeomlást, vagy pedig megriadva a Szovjetunió ellenőrző fedélzetének beroggyanásából következő nukleáris és politikai kockázatoktól, valami mentőmozdulatra szánja el magát. A rendszer »reformerőinek«, Gorbacsovnak és körének támogatása ez utóbbi feltételezést látszottak igazolni.
 
Kétségtelen tény: a kétpólusú világ korántsem csak szembenállást jelentett az USA számára, hanem a gazdaságilag sokszor kellemetlenül erős szövetséges vetélytársak sakkban tartását is lehetővé tette.
 
1987-ben s még utána is a Nyugat által támogatott Gorbacsov kihasználása és az ellene itthon is fellépő ősbolsevik erők visszaszorítása volt a reálpolitika és az életesély. Ez azonban azt is jelentette, hogy a »kereteken« - végeredményben - nem lehet túllépni.
 
A Magyar Demokrata Fórum ehhez Lakiteleken azt tette hozzá, amit szellemi örökhagyói rábíztak: a reformok irányuljanak a magyarság sorskérdéseinek megoldására.
 
Ebben természetesen volt egy ellentmondás. Mindenki tudta, még ha ki nem is mondta, hogy a magyarság sorskérdéseinek megoldása, vagy legalábbis teljes megoldása csak a kereteken kívül, csak egy másik rendszerben, a szovjet uralom alóli felszabadulással és a pártállami rendszer teljes felszámolásával érhető el. Ebből az következett, hogy a lakiteleki gyülekezet nem a legjobb megoldást, hanem a legjobb lehetséges megoldást választotta, attól a meggyőződésétől vezérelve, hogy a magyar társadalomnak ezzel a lépéssel teszi a legnagyobb szolgálatot.
 
A Szovjetunióban megindult bomlási folyamatok azonban visszafordíthatatlanoknak bizonyultak. S miközben a Nyugat elmeditált azon, hogy a politikai támogatás kézzelfoghatóvá tételeként cselekkel is, s ha igen, mekkora összegűekkel segítse a változást szervező reformkommunistákat, a szovjet birodalom nagyságához mérten kicsi robajlással összeomlott. A történelem döntött tehát, s nem a világpolitika legfelsőbb irányítói. Amikor tehát elismerjük, hogy a robajlás készületlenül érte a Magyar Demokrata Fórumot, akkor tárgyilagosan fel kell tennünk ezt a kérdést: kit nem ért «váratlanul«?
 
Mit tesz az, akit egy történelmi lehetőség készületlenül ér? Nyilvánvaló: rögtönöz. Mielőtt azonban súlyosan elmarasztalnók az MDF-et és a jelenlegi magyar kormányt sorozatos rögtönzéseiért, tegyük fel a kérdést, hogy a jelenlegi világpolitika melyik főszereplője nem ugyanígy, nagy elhatározásoknak feltüntetett improvizációkból állítja össze egyáltalán nem szórakoztató műsorát.
 
Talán csak Kínában és Japánban látható valami tervszerűség és következetesség, és az izraeli politikának van meg a maga egyirányúsága. Kínát áthatolhatatlan tömegei, évezredes zártsága, életformájának egyszerisége teszi és teheti magabiztossá. Kína van, Kínát csak tudomásul lehet venni, mint magát a Földet vagy a tenger hullámzását. Japán hasonló tulajdonságai mellett népének a munkához és a kötelességekhez való viszonya és ebből következően a roppant mértékben felhalmozott munka-tőke teszi erőssé, öntörvényűvé. Izraelt pedig az állandó veszélyeztetettség abroncsolja össze, a politikának és a nemzettudatnak állandó eleme a megelőzés.
 
Európában ezzel szemben birodalomroncsok vannak. A második világháborúból mind a győztesek, mind a vesztesek súlyos presztízsveszteséggel kerültek ki. Európa mindegyik hatalma, még a gazdaságilag legerősebb Németország is Washingtonban ellenjegyezteti lépéseit, s igyekszik jó pofát vágni ahhoz, hogy egy szövetségi rendszer keretében támogatják és ellenőrzik.
 
A multinacionális nagyvállalatok beláthatatlan hatalommal rendelkeznek. Az egyes ember szabadsága, jóléte, fogyasztói tudata olyan létezési formák kialakulását ígérik, amelyeket csak világnyugalomban lehet tartósan fenntartani, ezt a békét azonban nyomor-jólét ellentétvonal mentén, a kettéosztott világ, az éhező és ennek következtében »hadra fogható« és mozgósítható embermilliárdok veszélyeztetik. Nagy feszültség van észak és dél között, a világállapot jellemzője a bizonytalanság.
 
Mindez csak növeli az »európai kisállamok nyomorúságát«, jelentéktelenségét. Rosszul járnának, ha újra valamelyik európai állam tenyerelhetne rájuk, de így sem járnak sokkal jobban, amikor az érdekkörbe kerüléshez tengerentúli engedélyre van szükség, s a sok tétovázás közben fokozódik lemaradásuk.
 
Közép-Európában olyan alkalmazkodóképességre van ma szükség nemcsak a politikában, hanem a mindennapi életben is, ami a történelemben s a világ más tájain ismeretlen. Ennek az alkalmazkodásnak gyorsnak és azonnalinak kell lennie, tehát a rögtönzés itt életforma.
 
A hibaszázalék természetesen magas.
 
Az egyik, talán a legnagyobb hiba az MDF és a kormány múltjában, hogy ezt a ténykörülményt, az egyedülvalóságunknak, kiszolgáltatottságunknak és magukra utaltságunknak ezt az állapotát nem tárta fel. Nem tette nyilvánvalóvá, hogy a gulyáskommunizmus dögszagú szurdokából az új szabad, független élet csúcsára csak hatalmas közös erőfeszítéssel lehet feljutni.
 
De hát ebben is van mentség: lehet-e erőfeszítést elvárni ma egy európai nemzettől? S ha elvárni nem lehet, szabad-e kérni?
 
A mai fogyasztói s tévénéző embernek elsősorban komfortigénye van. Konrad Lorenz írta már 1972-ben: »A legszerényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnának neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsos vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna.«
 
Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözések és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel valamely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielégülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gyakorlattá, s ezt ösztönzik a reklámok is. Kockázatos tehát ennek a kollektív erőfeszítésnek az igényével előállni. A magyar társadalomban pedig különösen.
 
Mert a Kádár-korszak a végtelen önkizsákmányolás évtizedeit hozta. Nagyon széles társadalmi csoportok vetették bele magukat a túlmunkába, a házépítésbe és a nyugatihoz hasonló életkörülmények megteremtésébe, és nagyon sok embernek sikerült is valami felemás luxust felhalmoznia. Az eredménye mindennek pedig az lett, hogy az emberek elfáradtak; a társadalomnak ma már egyre vékonyabb rétegei kaphatók efféle erőfeszítésre.
 
A rendszerváltozás és a gazdasági szerkezet szükségszerű átalakulása pedig ezt még megtetézte a reáljövedelem csökkenésével, az életszínvonal süllyedésével és a hitelből élés lehetőségének az elvesztésével. Sok-sok családnak kellett tapasztalnia, hogy az, amit évtizedes kemény munkával megszerzett - sokszor az ügyeskedés is kemény munkává tud szépülni -, az most, ahelyett hogy a rendszerváltozás nagyobb szabadságában örömforrássá válna, elvész, de legalábbis veszélybe kerül. Ezt a megfáradt, házát, otthonát, életformáját féltő embert seregbe toborozni távoli célok zászlai alá? A komfortigény, illetve a komfort esetleges elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná tesz minden nagy megszólítást, verbuválást. Ezért aztán ma egyetlen komoly európai párt és mozgalom sem fogalmaz meg távoli célokat, nem hirdet meg nagy gyűjtőerejű eszméket. Az azonnali kielégülések konformizmusában ez képtelenség.
Az MDF-nek pedig még egy különös oka is van, hogy nem mutathat fel távoli ormokra. Aki rögtönöz, s akit már rajtakaptak rögtönzésen, attól nem fogadnak el világmegváltó programot.
 
A magyar helyzet nyomorúsága az, hogy más pártnak, erőnek, mozgalomnak még ennyije sincs. Ezért a társadalom már rálegyint a nagy intézményekre, az Országgyűlésre és az Alkotmánybíróságra és persze a pártokra, és hovatovább beletörődik a fej nélküli létezésbe. Tragikusan nincs tekintély ebben az országban. De addig nem is lesz, amíg a kormány rögtönzött pótcselekvésekkel kormányoz.
 
Hiszen a társadalom, a hallgatag többség éppen azt várta el tőle, hogyha egyszer független, szabadon megválasztott, magyar, akkor alkosson független, öntörvényű, szabad magyar politikát, és ne bújjon el ködös demokráciaszólamok és paragrafusok mögé, hanem tegye azt, amire felhatalmazták.
 
Ennek első eleme kellett volna legyen az, hogy a kormány mondja meg, hogy mit akar, és szakítson a rögtönzésekkel. Nehezet, majdnem lehetetlent kívántak tehát a választópolgárok az MDF kormányától.
 
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis ország, amelyet Jaltában olyan könnyedén löktek oda Sztálinnak, amelyet oly rútul hagytak cserben 1956-ban, nem lehet olyan független, amilyen szeretne lenni. Ezt nemcsak tudják, de ösztönösen is érzik a szerencsétlenségükre magyarnak születettek. Van azonban egy minimuma a függetlenségre törekvésnek, amelyet elsősorban a belpolitikában és a nemzeti alapcélok kitűzésében teljesíteni kell, vagy ha nem lehet, ha azt sem engedik, akkor azt tudtára kell adni a népnek. A kormány ezt a minimumot nem teljesítette, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy megmagyarázza. Nem is tehetett, mert ahhoz saját sajtó és vele együtt lélegző tájékoztatás kellett volna. A sajtót és a médiumokat viszont az első rossz rögtönzéssel leadta a vele szembeni erőknek. Azóta viszont megvan az az állandó kényszeredett hivatkozása, hogy nem tudja céljait megvalósítani, mert a sajtó ellenséges, és tetteit, szándékait félremagyarázza és elhallgatja.
 
Ezzel a megállapítással aztán el is érkeztünk az MDF és a kormány rendszerváltozási történetének legkritikusabb pontjához, az úgynevezett paktumhoz, a legellentmondásosabb rögtönzéshez. Mint már az előzőekben is jeleztük, a magyarországi rendszerváltozás két elütő alapszínű részből állt. Az első részt nevezhetjük rózsaszín résznek, ez a '90-es választások eredményhirdetéséig tartott. Ebben a korszakban alakultak meg a ma a kormányt és az ellenzéket alkotó pártok, ekkor folytak a háromoldalú alkotmánymódosító tárgyalások, és ebben a korszakban tevődött fel a kérdés, hogy ha lesz valamilyen rendszerváltozás, akkor az milyen mérvű elitváltással, az uralkodó rétegeknek milyen kicserélődésével fog együtt járni. Ebben az időben Németh Miklós reformkommunista kormánya vezette az országot. Ennek a kormánynak, amely minden elődjétől előnyösen különbözött, és ezért volt meglehetős elfogadottsága is a közvéleményben, volt bátorsága függetleníteni magát az uralkodó párttól, legalábbis látszólag és egy bizonyos mértékig. Ez a moszkvai kötelékek elszakadásának volt a következménye.
 
Két törekvés jellemezte ezt a kormányt. Az egyik: minél több reformintézkedést meghozni, áterőszakolni az akkori Országgyűlésen, s ezáltal részben elvenni a kenyerét a következő kormánynak, részben éppen ezekkel a már piaci jellegű intézkedésekkel bizonyítani, hogy helye van az ezeket a reformlépéseket megtévő szakembereknek a jövő akármilyen kormányában is. Ez a vezetés kereste és ápolta a kapcsolatokat az alakuló ellenzéki akkor még alternatív - pártokkal, igyekezett beléjük épülni, és ugyanakkor ez volt a második törekvés, de nem a másodsorban fontos - minél több előnyt, tőkét és pozícióban maradási lehetőséget biztosítani a saját menedzsergarnitúrájának, a saját intézményi és gazdasági vezető rétegének. Ehhez ideológia kellett és nagy rugalmasság. Az ideológia hamar kialakult. »A szakembereké a jövő« - így foglalható össze. Elmagyarázták a társadalomnak, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedének szakembergárdája, pártvezetése és az ezzel összefonódott intézményi és gazdasági vezető rétege »már nem volt olyan bunkó«, mint az előző kommunista garnitúrák voltak, hanem »européer«. Kiterjedt nyugati kapcsolatokkal bír.
 
Ez utóbbi igaz is volt. Miközben a buta, öreg kommunisták odaragadtak a moszkvai fekete kalapokhoz, kucsmákhoz, a szemfüles KISZ KB-s reformkommunisták kisajátították maguknak a nyugati üzleti kapcsolatokat, s a bankszférával szoros szövetségre lépve olyan feltételeket teremtettek a magyar gazdaság számára és egyben a jövendő akármilyen magyar kormánya számára, amely semmiféle gyökeres gazdasági változást nem tett lehetővé.
 
Pénzügy, bankrendszer, Nemzeti Bank, a nemzetközi hitelező rendszerhez tartozás, illetve az attól való függőség ebben az utolsó reformkommunista szakaszban vált olyan meghatározó elemévé a változásnak, amin nem lehet változtatni...
 
1989-ben, december végén került sor a Németh-kormány és a Nemzetközi Valutaalap közötti megállapodás aláírására - amely előírta, hogy mekkora deficitje lehet a magyar költségvetésnek -, meghívták az ellenzéki pártok vezetői is. Az MDF elnöke, Antall József jelen volt ezen a ceremónián. Tudomásul kellett vennie, hogyha netán néhány hónap múltán kormányfő lesz, milyen dollárigérvények és milyen IMF-előírások korlátai között kell mozognia.
 
Ezzel az utolsó reformkommunista kormány, amely maga is jelentős mértékben ki volt szolgáltatva a Kádár-rendszer leszálló ágában, az ország hitelből élésének korszakában a saját bankrendszerének, amelyik a pénzét külföldön felvette, és itthon elosztotta, lényegében véve meghatározta, hogyha lesz, milyen mélységű lesz Magyarországon a rendszerváltozás.
 
Igaz ugyanis, hogy az IMF költségvetési előírásai és gazdasági szerkezetátalakítási követelményei szövegszerűen nem tartalmaznak politikai követelményeket, hallgatólagosan és lényegében véve mégis tartalmaznak, mert egy társadalmat és egy gazdaságot semmiképpen nem lehet a finanszírozó szándéka ellenére kialakítani, márpedig a finanszírozó ez esetben az IMF, hiszen aláírása nélkül a világ egyetlen nagybankja sem áll szóba semmilyen magyar kormánnyal sem, és mivel ezen bankok folyamatos kölcsönei nélkül a magyar gazdaság nem marad talpon, mert nem tudja - akkor még különösen nem tudta - törleszteni felvett hitelei kamatát. Ha pedig nem tud fizetni, nem kap hitelt, s ha nem kap hitelt, térdre rogy. S ami egyenértékű: megcsappan a külföldi beruházók érdeklődése, nem jön be a gazdaságba tőke.
 
Így tehát abban semmi kivetnivaló nincs, hogy a Németh-kormány 1990-re is megkötötte a megállapodást az IMF-fel, holott tudta, hogy csak az első negyedév végéig lesz kormányon, valamint abban sem, hogy ezt a még csak várományosi állapotban lévő MDF tudomásul vette, s még abban sem, hogy '90 májusában kormányra kerülve végrehajtotta az előző kommunista kormány költségvetését. Valószínűleg az IMF igénye volt ez. Gyakorlatilag mást tenni nem is lehetett.
 
Így tehát a rendszerváltozás a magyar pénzügyi szféra számára gondtalan helyen maradást, zökkenőmentességet és az összes befolyás megtartását jelentette. Rálátás a folyamatokra, a nyugati tőkével való kapcsolatok megőrzése és gyümölcsöztetése, az elvtársi átmentés segítése és az elrejtenivalók további elrejtése.
 
Valami ahhoz hasonló folyamat játszódott le, mint 1945-46-ban. Amikor a választásokon győztes Kisgazdapárt kezéből kiragadták a Belügyminisztériumot, illetve a politikai rendőrséget, azaz az akkor lehetséges egyetlen erőszakszervet, és ennek segítségével morzsolták fel a demokráciát. 45 év múltán a bankrendszer és a pénzügy tett olyan jelentőségre szert, mint annak idején a rendőrség, és ennek megőrzése jelentette a Kádárkorszakban kialakult hatalmi elit, nómenklatúra számára azt a biztosítékot, amit annak idején a politikai rendőrség. Akkor a kommunista pribékek, gyilkosok, a szájba vizelők és a körömletépők mögött a Vorosilov-féle Szövetséges Bizottság és a megszálló Vörös Hadsereg állt, a váltáskori pénzügyi elit mögött pedig az IMF.
 
Ehhez még hozzá kell tenni egy jellemző apróságot. A nyolcvanas években, amikor már egyre sűrűbbek voltak a hitelfelvételi tárgyalások, gyakorta végiggurult a Váci utcán egy jól értesültekről származó hír: »Itt járt egy bankárdelegáció, és mielőtt aláírta, volna az ennyi és ennyi millió dollárról szóló hitelkiutalást, a magyar tárgyaló fél orra alá dugott egy listát: ennek és ennek az ellenzékinek útlevelet adjatok, ennek a zaklatását abba kell hagyni és így tovább.« Vagyis a szigorúan pénzügyi tárgyalások soha nem voltak mentesek a közvetlen politikától. «. Ezt nem is képzelte senki. Ahhoz már pedig csak egy kis mennyiségű politikai dörzsöltség kell, hogy valaki elképzelje: ezek a listák készülhettek úgy is, hogy a magyar tárgyaló fél kérte meg a dollárbirtokosokat a követelés előterjesztésére. Ez akkor vitézi tett volt, szemben az állampárt vaskalaposaival.
 
Innen már aztán egy ugrást sem kell tenni: ha a bankvezetés változatlan, akkor a régi gárdának most is megvan ez a lehetősége. Egyszer majd kiderül talán, hogy mennyibe került a magyar társadalomnak az a majdnem két év, amire sikerült a kommunista-liberális folyamatosság letéteményesét, Surányit kicsapni. Persze, ezzel a pénzügyi szféra koránt sincs rendbe téve.
 
Az Antall-kormánynak minden eddigi költségvetése megmaradt a nyolcvankilences koordináták között, s a kormányzat és a rendszerváltozás igényeit az IMF által megszabott feltételek között kell teljesítenie. Ezért aztán minden egyes költségvetési vita maga a téboly a magyar Országgyűlésben, s a kormánynak előbb az elfogadtatás technikáját kell kiagyalni, mert maguk a kormánypárti képviselők is csak vonakodva adják meg hozzájárulásukat. Érzik, hogy egy olyan pénzügy adja nekik az anyagot, amelyik utálja őket.
 
Ezek voltak a választást megelőző lényegesebb folyamatok Ehhez még csak annyit kell hozzátenni, hogy az MDF nem ereje teljében érkezett el a választásokhoz. A '89-es népszavazás, a négy igen győzelme majdnem kettészakította és szinte teljesen kiegyenlítette az erőviszonyokat közte és a másik két ellenzéki párt között. Szertefoszlott az a magabiztosság, amely még az év nyarán jellemezte az MDF-et, amikor a megejtett öt visszahívás és lemondás következtében kiírt időközi választásból négyet nagy fölénnyel megnyert, s csak az volt számára kérdés, hogy elfogadja-e a többi ellenzéki párt felkínálkozó támogatását.
 
A vezetést súlyos ellentétek bénították.
 
Bíró Zoltán és bizonyos mértékig Csoóri Sándor úgy vélték, hogy az MDF tartozik annyival a Lakiteleki Nyilatkozatot a saját kockázatára nyilvánosságra hozó és a háromoldalú tárgyalásokon velünk szót értő Pozsgay Imrének, hogy az SZDSZ által lényegében az ő köztársasági elnöksége ellen kierőszakolt népszavazáson melléálljon és támogassa. Annál is inkább, mert ismertségben, népszerűségben senki nem versenyezhet vele. Egy másik tábor, az elnökségben Csurka leginkább viszont a saját köztársasági elnökjelölt mellett szállt síkra, elismerve Pozsgay Imre kétségbevonhatatlan érdemeit. Végül is az országos gyűlésen ez az álláspont győzött, elsöprő többséggel választották meg Für Lajost köztársasági elnökjelöltnek, azonban a népszavazással kapcsolatban nem sikerült politikailag helyes álláspontot kialakítani. A »négy igent« nem lehetett támogatni, hiszen volt saját jelöltünk. A kommunista utódpártok az egy nem és három igen álláspontjára helyezkedtek. Ha mi ugyanezt mondjuk, akkor beigazoljuk az SZDSZ már sajtószerte hirdetett hazugságát; hogy kommunisták vagyunk. Szellemes megoldás senkinek nem jutott eszébe, szegény Csengey Dénest beküldtük a televízióba, és bejelentette a bojkottot. Minden ellenünk fordult. Nem volt sajtónk, nem volt pénzünk, csak egy igazságunk volt: huncutság van a kiírásban, négy olyan kérdés összekapcsolva, amiből három csak csalétek. Tulajdonképpen csoda és a magyar nép politikai bölcsességére vall, hogy csak hatezervalahányszáz szavazattal kapott többet a »négy igen«.
 
Az MDF győzelme a választás második fordulójában teljesedett ki. A siker három elemből állt össze. Az első és legfontosabb: a magyarság megszólításában, nemzeti értékeink szolgálatában, a magyarság hagyományos nemzeti centrumgondolkodásának megtestesítésében semmilyen más párt nem vetekedhetett vele. Ez lényegében a Lakiteleki Nyilatkozat és a lakiteleki szellem sikere volt. A második: csak az MDF tudott felmutatni egy új politikai vezető személyiséget, akire rá lehet bízni az országot Antall József személyében. A harmadik kovácsa a sikernek az a bátorság volt, amellyel az MDF rá mert mutatni az SZDSZ vezető köreinek bolsevista gyökereire, és ezzel azt a gyanút felkelteni, ami aztán be is igazolódott, hogy tudniillik a nagy antikommunista hangerő mögött valójában a baloldali nómenklatúra átmentése húzódik meg.
 
Ez a leleplezés azonban veszélyes fegyvernek bizonyult. Nyomában fel lehetett éleszteni a vádat az MDF antiszemitizmusáról. Ennek is története van azonban. Amikor a rendszerváltozást és benne az MDF rögtönzéseit elemezzük, ezt a kérdést nem szabad és nem is lehet megkerülni.
 
Már '87-ben, a lakiteleki sátorozás másnapján, szeptember 28-án megjelent a New York Timesban egy kommentár, amelyben nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták meg a tábort. Csoóri Sándor, az egyik alapító akkor éppen ott kint tartózkodott, és már címére is zuhogtak a vádak. Ő maga is megírta már ezt a történetet. A vád látszólag abból a tényből táplálkozott, hogy néhány demokratikus ellenzékbelit, akik a korábbi monori közös rendezvényen fontos szerepet játszottak, nem hívtunk meg a sátorba. Valójában a baj az volt, hogy saját szervezetet mertünk alapítani. Ezzel szertefoszlott az az elképzelés, amit a Beszélőben és a pártközpont bizonyos irodáiban oly sokáig dédelgettek, hogy tudniillik lesz majd egy közös nagy »ellenzéki« szervezet, amelybe mi - a népieknek mondott írók és egyéb szegénylegények - szállítjuk a tömegeket, az ország reánk figyelő középrétegeit, értelmiségét, és ők pedig betöltik a vezető posztokat, megtartják a »profi« politizálás privilégiumát. És ezzel teljes mértékben megnyugtatják azokat a barátaikat, rokonaikat, akik beleépültek a kommunista rendszerbe, és most kétségek közt hányódtak.
 
Mi lettünk volna a cégér és a balek, és így lehetett volna mímelni egy látványos rendszerváltást úgy, hogy az uralmi rétegeknek még csak gondjuk se legyen.
Csak hát a Magyar Demokrata Fórumot éppen az a felismerés hozta létre, hogy kell, mindenképpen kell a magyarság hatalmi kerítéseken kívül kujtorgó, soha meg nem szervezett rétegeinek egy saját szervezet, amelyet nem valami nemzetközi érdekcsoport szolgálatára és nem is a már hatalomban lévők átmentésére hoznak össze, hanem közvetlenül a magyarság sorskérdéseinek a megoldása érdekében. Az antiszemitizmus vádja az első perctől kezdve árnyékként követi a Fórumot. Ez ellen a vád ellen a kormány is folyamatosan védekezni kényszerül.
 
Azt, hogy az MDF-ben antiszemiták vannak, nem a demokratikus ellenzék találta ki, hanem csak örökölte az Aczél-féle agitpropon működő éceszgéberektől.
 
Elég a történetet '45-től újra levezetni. Akkor a német megszállás után iszonyatosan megtizedelt, Magyarországra visszatérő, vagy a bujkálásból előmerészkedő magyar zsidóknak egy jelentős része a kommunista pártban látta az egyetlen biztosítékát annak, hogy nem térhet vissza még egyszer a '44-eshez hasonló állapot, és újra lehet kezdeni az életet. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a hatalmat a kezébe kaparintó moszkovita négyes fogat minden tagja zsidó volt, hanem még inkább az, hogy az itthoni baloldal, a kommunista maradvány is az egykori liberális zsidóság anyagi támogatását élvezte. Összenőtt vele, egyáltalán nem volt ritka a nagypolgári családokban a kommunista ifjú, aki apanázsa egy részét pártcélokra költötte.
 
A berendezkedő és hamarosan fenevaddá váló Rákosi-rendszer természetesen a zsidó magántulajdont is elrabolta, és a kitelepítésből sem hagyott ki valakit, akinek a villájára szemet vetett egy ávós, pusztán azért, mert zsidó származású volt. Sztalin mintájára Rákosiék akár zsidó orvospert is rendeztek volna, mégis a végösszeg az volt: vészkorszakra nincs kilátás, veszély nincs, a Rákosi-rendszert el kell fogadni.
 
'56 után új helyzet állt elő. Tito és Hruscsov úgy döntöttek, hogy a Rákosi-korszak után, a forradalomra következő rezsim élvonalában láthatóan zsidó ne legyen. Így talán könnyebb lesz konszolidálni a lázadó szellemű magyarokat... Különben is a begyükben volt a Nagy Imre körül csoportosult reformerek zsidósága. Rontották az összképet, és veszélyeztették a megtorlást. Ma a 301-es parcellában pihennek ezek a magyar mártírok. Angyal István és társai, akik hősként haltak meg, a nemzet többi mártírjához méltó módon, és akiknek az önfeláldozása sajnos nem volt elég a megbékéléshez.
 
Hruscsov és Tito alapító szempontján kívül volt azonban egy másik intés is, amit Kádárnak figyelembe kellett vennie. Amikor Eisenhower akkori amerikai elnök az előtt a nehéz döntés előtt állt, hogy a számára sokkal súlyosabb szuezi válság ellenére, valamint a potsdami szerződést áthágva beavatkozzék-e a szovjet érdekszféra »belügyébe«, a magyar forradalomba, a magyar forradalom vérbe fojtására szabad kezet adó döntést megkönnyítették a New York-i Zsidó Világkongresszus előtte megjelenő vezetői, akik felhívták a figyelmét arra, hogy Budapesten zsidókat ölnek a magyarok.
 
Kétségtelen, hogy Budapesten nagy veszélyben volt néhány tucat főávós verőlegény, Péter Gábor és Farkas Mihály néhány különösen gonosz hóhérsegédje és veszélyben volt az a biztonságérzet, amit a Rákosi-rendszer nyújtott. Pogromnak, antiszemitizmusnak azonban nyoma sem volt.
 
Kádárnak tehát ennek a másik, nem kisebb mértékben súlyos elvárásnak is meg kellett felelnie, és meg is felelt. Nyilván Moszkvából is figyelmeztették, hogy ehhez is tartsa magát. Az ÁVO fő vérvonalai érintetlenül maradtak, a kultúra és a nyilvánosság Szirmai és Aczél kezébe került. Felül mindenki népinek, munkásnak és parasztnak mutatkozott, új életrajzok születtek, a forradalom zsidó mártírjait a többivel együtt kirekesztés nélkül kellett elfelejteni, és mindenről együtt kellett hallgatni és hallgatni.
 
Végül is a magyar zsidóság otthonosságérzete a Kádár-rendszerben nagyobb lett, mint valaha. Ehhez az is hozzájárult, hogy a nemzet nem zsidó többségének túlnyomó része egyszerűen el is felejtette, vagy a fiatalabb nemzedékek esetében meg sem ismerte a zsidókérdést. Magyarországról '56 után elenyészően kevés ember vándorolt ki Izraelbe, miközben Románia kiárusította zsidó polgárait, tetemes kárt okozva ezzel az erdélyi és összromániai kultúrának, civilizációnak. Budapest és Bécs volt ebben az önmagát túlélt, beteges korszakban az a két világváros, ahol a zsidóságnak szava volt, nyílt vagy rejtett befolyása, ahol meghatározó elem lehetett.
 
Ezt a hegemón helyzetet látták veszélybe kerülni a Magyar Demokrata Fórum megalakulásával mind az MSZMP aczélos liberálisai, mind pedig a velük szoros információs kapcsolatban álló demokratikus ellenzékbeliek. Ha megalakul egy szervezet, amelynek a vezetésében nincs általuk delegált személy, s nincs meg az a biztosíték, amelyik azonnal jelez, amint ez a szervezet a magyar zsidóság hegemón helyzetét veszélyeztető lépésre készül, akkor az a szervezet veszélyes. Mind az akkori párt, mind a demokratikus ellenzék tehát az MDF-ben látta a legfőbb veszélyt.
 
Az, hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF antiszemitizmusát taglaló írás - valójában egy fenyegető figyelmeztetés-, az nem tudható be pusztán a demokratikus ellenzék jó kapcsolatainak, gyorsaságának. Ehhez együttműködésre volt szükség az akkori. Már leírt banki összeköttetések, a konzulátussal és a sokkal korábban kiépített titkos vonalakkal.
 
'88 és '89 - az év utolsó negyedéig - az MDF nagy korszaka volt. A Jurta Színházban rendezett fórumokon mindenki megjelent, aki ellenzékinek számított, a pártközpont egyenesben is hallgatta, felvételről is, az egész ország odafigyelt, és mindenki meggyőződhetett, hogy sem az elhangzottakban, sem a műsor összeállításában nyoma sincs antiszemitizmusnak. Ugyanakkor a Fórum vezérkara minden egyesülési, csatlakozási kísérletet visszavert, nem lépett be a Hálózatba, járta a saját útját.
 
Három komoly beolvasztási és beépítési kísérlet volt ebben az időben. A Demokratikus Kezdeményezések Hálózata című gittegylet kísérletét a Fórum lesöpörte. Az Új Márciusi Front felújításának ügyetlenül álcázott pártakcióját szintén, ellenben az Ellenzéki Kerekasztal egységteremtő, ésszerű és célszerű törekvése elől már nem lehetett kibújni. Ebben azonban a Fórumnak, ha nehézségek árán is, még sikerült megőriznie függetlenségét, a legnagyobb ellenzéki vagy demokratikus erő pozícióját, de a közvélemény szemében sokat vesztett azáltal, hogy még a közepesen tájékoztatott emberek is összemosták azokkal az ellenzéki alakulatokkal, amelyekkel együtt ült e körül az asztal körül. Ennek következtében lehetetlenné vált a külön szempontok, a sajátjelleg közlése a társadalommal, lehetetlenné vált az SZDSZ leleplezése. A 40 évig következetesen félrevezetett társadalomnak lehetetlen lett volna megmagyarázni: a leghírhedtebb antikommunista párt valójában nómenklatúrás, a folyamatos átmenetet biztosító társaság.
 
A szakítás akkor következett be, amikor a közös tárgyalások eredményeként létrejött alkotmánymódosító megállapodást az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá. Ekkor az SZDSZ-Fidesz és a mögöttes agytröszt belátta, hogy ez a két párt nem tud ráragadni az MDF-re, tehát nem lehet létrehozni azt a nagy »ellenzéki« cégérű pártot, amelyik megeteti a magyar társadalmat a kommunizmussal való szembenállással, de voltaképpen a legsimább átmentést teszi lehetővé a nómenklatúra számára. Ettől kezdve az MDF lett az első számú közellenség, és a baloldal minden ereje arra törekedett, hogy az MDF hitelét rontsa, s választások elkövetkeztéig a lehető legkisebb párttá zsugorítsa.
 
Az 1989. június 16-i újratemetési szertartást mint a Kádár-korszak végét, s a megszabadulás ünnepét élte meg a magyar társadalom. Az is volt. A közönség nem sokat törődött azzal, hogy kik a szónokok, honnan jöttek, mit csináltak eddig, mi közük van az egészhez.
 
A rendezést a Nagy Imre köré egykoron csoportosult, s a peréből életben maradott, akkor már Történelmi Igazságtétel Bizottságát alkotó reformkommunisták ragadták magukhoz. Megegyeztek a kormánnyal és a párttal, hogy ők állítják össze a szertartást, ők jelölik ki a szónokokat, és ők adják meg a jellegét és a hangulatát. Kétségtelen. hogy az egész temetést ők találták ki - maguknak.
 
A Magyar Demokrata Fórumnak, az akkor működő egyetlen akcióképes szervezetnek, amely oroszlánrészt vállalt egy előző tömegmegmozdulás megrendezéséből - 1988. június 27., Szent László napja, erdélyi tüntetés, 250 ezer ember -, most csak segédszerep jutott, karhatalmi karszalagos ténykedés. Ez kétségkívül balekság volt, de hát a kormány és a TIB kész helyzet elé állított mindenkit, a háttérben megtörtént a megegyezés. A TIB-esek ültek Nagy Imrével, nekik jár a rendezés és a főszerep.
 
Tudta-e mindenki, hogy a jövő politikai rendszerének alaphangját ütik meg a koporsók előtt szónoklók, s politikai és erkölcsi tőkéje csak annak lesz, akit ott maga előtt lát a tömeg és a tévéközvetítés révén az egész ország? Nem. Az emberek egyszerűen örültek, hogy mindez lehetséges. Amikor e sorok írója szót emelt, hogy Nagy Imre sírjánál már legalább ne az a Méray Tibor beszéljen, akinek koreai háborús hazudozásai, véresszájú kommunista magatartása, Szabad Nép-es működése visszatetsző volt minden későbbi disszidens vezeklése után is, akkor persze egyöntetűen rárontottak - és persze antiszemitának nyilvánították.
 
Akkor Király Béla, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Orbán Viktor és Rácz Sándor mondhattak beszédet a koporsók előtt. Rácz Sándoré, a volt Központi Munkástanács hosszú börtönt viselt és az egész Kádár-korszakban szigorúan őrzött és üldözött férfié volt a legjobb és legkeményebb beszéd. Természetesen megtámadták érte. Orbán Viktort is az a beszéde tette ismertté, az ő szavai is kemények voltak. Akkor még úgy gondolta?
 
Rácz Sándort később, részben, talán a saját hibájából is, több méltatlan helyzetbe beledőlés után kiszorították a politikai életből. Ellenben a többiek történelmi igazságérzetére mi sem jellemzőbb, mint hogy valamennyiőjüket ott találják a szerény igazságtételi igényekkel fellépő Zétényi-Takács-törvény megfúrói között.
 
Vagyis minek készült az újratemetés a szerény jelentőségű hatodik koporsóval, amelyen a névtelen áldozatok előtt tiszteleghetett az ország? A reformkommunista átkötés napjának. Németh és Pozsgay, az engedélyezők, közös koszorút hoztak, lehajtott fővel, és Vásárhelyi, Göncz meg Király Béla fogadta a tisztelgést. Fentről.
 
Az MDF rendezőgárdája pedig kicsattant az örömtől, hogy közreműködhetett a rendszer lélekharangjának húzogatásában. Ők persze lent mozogtak, lent a tömegben, a nép között. Következett az úgynevezett Dunagate-botrány, aminek semmi gyakorlati jelentősége azon túl, hogy a Pozsgayhoz húzó belügyminisztert, Horváthot eltávolítsa és az SZDSZ-Fidesz párosnak óriási publicitást biztosítson, nem volt. Véletlenül a fideszes Lovas Zoltán és a Fekete Doboz kezére került az anyag, véletlenül bejuthattak a belügy egyik féltve őrzött páncélszekrényéhez. A hollywoodi stílusú mese mögött az utódpárt megosztottságára is rá lehetett látni. Pozsgay a saját pártján belül és a kormányban is mind megbízhatatlanabbá vált, éppen MDF-es kapcsolatai miatt, és az ő köztársasági elnöki ambícióit sem látták már szívesen a volt elvbarátai sem. Őt is az MDF-fel együtt kellett valahogy kiszorítani.
 
A sajtó, amelyik ebben az időben még párt- és kormánybefolyás alatt állt, nagylelkűen átengedte magát az SZDSZ-nek és - igaz, soha nem lényeget érintő - bírálatokat címzett a szocialistáknak. Különösen a régmúltat, a sztálinizmust és a már hajóból kidobott elvtársakat (Czinege) illették keresetlen szavakkal. Soha nem érintették azonban Aczél Györgyöt és körét, és nem fogalmaztak meg kétségeket az SZDSZ-Fidesz vezetési alkalmasságát illetően.
 
Érdekesen csengett össze mindez a Társadalmi Szerződés - kiadta a Beszélő 1987-ben egyik fejezetével. Ebben felsorolták a Kádár-rendszer fő felelőseit. Biszkutól Marosánig és vissza. Csak egy nevet hagytak ki: Aczél Györgyét.
 
Pozsgay ekkor meglépte élete talán egyetlen határozott lépését, és létrehozta a Televízió Felügyelő Bizottságát, amellyel a TV Híradót és A HÉT című műsort kiragadta az ellentábor kezéből, és mindkettőt Pálfy G. Istvánra bízta. Pálfy ettől kezdve a támadások kereszttüzébe került és ott áll ma is. A médiaháború ekkor kezdődött.
A megfelelő információmennyiség birtokában lévő emberek előtt már világos volt, hogy itt voltaképpen két fél birkózik: a nemzeti centrum, amelyiknek éppen úgy van keresztény szárnya, mint népi, és egykori, parasztpártian szocialista elkötelezettségű irányzata, és a baloldali blokk, amelyiket antikommunista radikalizmusban nem lehet túlharsogni, de amelyik végeredményben az 1945 óta folyamatos uralmat akarja fenntartani. Ebbe természetesen beletartozik a zsidóság biztosítása is, de a legfontosabb az anyagi pozíciók megőrzése és a hatalom átörökíthetőségének fenntartása.
 
A feladat, amit végre kellett hajtani, óriási volt, kis híján mégis majdnem sikerült. Az országosan voltaképpen csak pesti értelmiségiekből álló, alapjaiban marxista hangolású körből kellett igen rövid idő alatt országos pártot szervezni, s elhitetni az emberekkel, hogy ezek lesznek, lehetnek azok, akik az országot a szocializmus bukása után vezetik. Közben az MSZP-MSZMP tekintélyét sem volt szabad porig rombolniuk, de már bizony a változások fő mozgatójának tartott Pozsgayt is kellett járatniuk. Az MDF-et vele, őt az MDF-fel kellett megseprűzni. Ellentmondások, zűrzavarok, káosz és sehol egy fénysugár. Távol is maradt 40%, mert nem értett semmit az egészből.
 
Ekkor kezdődött az MDF bugrisok gyülekezetének való bemutatása, ekkor kapott lábra, hogy a politikai szaktudás és egyáltalán az európai tudás ott van az SZDSZ-ben, akkor indult meg az a precíz kiszorítósdi, aminek az kellelt volna legyen a végpontja, hogy az MDF elbukik.
 
Mindehhez, az SZDSZ kemény magja, akármennyire bolsevista központosító vasfegyelemmel dolgoztak is ezek az emberek, önmagában édeskevés lett volna, nem is szólva a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatáról, ehhez az egész állampárti apparátus adatszolgáltató tevékenysége és besegítése, a bankrendszer hathatós nemzetközi támogatása kellett. Az amerikai támogatók, élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal, nem sajnálták a pénzt a nagy cél érdekében. A megindult választási kampányban az SZDSZ-Fidesznek nagyságrendekkel nagyobb összegek álltak rendelkezésére. A sajtó őket futtatta, az MDF-et pedig akadályozta. Ingyen?
 
Mindazonáltal a baloldali blokk nem mehetett biztosra.
 
A külföld előtti lejáratások nem hoztak százszázalékos sikert. Antallnak és Jeszenszkynek ugyan amerikai útjukon nagyon sok fórum előtt kellett bizonygatniok, hogy az MDF nem antiszemita, és hatalomra jutása esetén a magyar zsidóságot semmi veszély nem fenyegeti, de végül is sikerült a lehetetlen: be lehetett bizonyítani, hogy nem vagyunk azok, amik valóban nem vagyunk. Így ha fenntartásokkal is, de az amerikai reálpolitika is elfogadta az MDF-et. Az európai elfogadással nem volt gond, Antallnak és körének európai kapcsolatai hamar meghozták a kereszténydemokrata és néppártok, a centrum és a konzervatívok támogatását.
 
Áldozatkészséggel vetette bele magát a választási küzdelembe, és szinte a semmiből állította elő a választási hadjáratot. Egyetlen fegyverünk volt: az emberi szó.
Időben játszottuk ki adu ászunkat, mutattuk fel egyszemélyi felelős politikusunkat, Antall Józsefet, akivel a baloldali blokk nem tudott senkit szembeállítani.
 
Gondolkodniok kellett tehát a választások utáni helyzet megoldásáról. Kis János 1989 decemberében egy szombathelyi gyűlésen jelentette ki először, hogy az SZDSZ lehetőnek tartja a koalíciót az MDF-fel, ha az MDF megszabadul a jobboldalától, Csurkától. Pedig ekkor még nem hangzott el a »népnemzeti gerinces« »törpe kisebbség«-es jegyzet, amely után az antiszemitizmus vádja iszonyúan felerősödött. Kis Jánost nem érdekelte, hogy ez a kijelentése mennyire hasonlít Rákosinak akármelyik '45-46-os megnyilatkozásához, amelyben a Kisgazdapártot a jobboldalától, a reakciótól való elszigetelődésre buzdította. (Aztán persze bilincsben és börtönben, golyóban és körömletépésben tárgyiasult ez a kívánság...)
 
Az MDF megosztása és utána a meggyengült szervezettel egy koalíció létrehozása eleve beletartozott az elképzelésekbe. Ehhez olyan helyzetet kellett teremteni, hogy a párt maga legyen kénytelen szakítani a nemzetközi színtéren is antiszemitaként felmutatott emberével, majd az így meggyengített maradékkal koalícióra lépni, már eleve a diktáló pozíciójából. Ehhez természetesen az Aczél-féle stábok adatbázisaira is szükség volt és van ma is.
 
Sokak szemében talán már-már mániákusságnak tűnik fel ennek a névnek ez a gyakori emlegetése. Annak azonban, aki politikát akar csinálni a mai Magyarországon, tisztában kell lennie a terepviszonyokkal.
 
Az Aczél nevével fémjelzett hálózat az újkori magyar történelem legravaszabbul és legalaposabban összeszerkesztett politikai, gazdasági és pénzügyi televénye. Nemzetközi kapcsolatai minden égtájra kiterjedtek, belföldön pedig semmi sem történhetett nélküle. Emberei révén nemcsak rálátása volt a titkosszolgálatokra és a belső elhárításra, hanem a közvetlen irányítása alá tartozott még olyankor is, amikor látszólag háttérbe volt szorítva pártjában. Úgy ragadt rá Kádárra, mint a pióca, és ezzel a legfontosabb döntéseket tudta befolyásolni. A módszere az volt, hogy előbb kíméletlenül lehetetlenné tette az értelmiségit, akár tudóst, akár művészt, majd amikor vagy megtört, vagy a gyötrésnek már nem volt politikai haszna, ő nyúlt a hóna alá és a párt balszárnyával szemben ő segítette hozzá az alkotómunka lehetőségéhez. A háttérben ő rakatta fel a bilincseket, ő irányította a tiltásokat, ő adta a kitüntetéseket. A gépezet ma is működik, a lekötelezettek serege végtelen.
 
(Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban. De hát ez most nem ide tartozik.)
 
Az MDF szétfűrészelése állandóan a kitűzött célok közt szerepelt. Sokszor maga a szervezet tárt fel repedéseket a saját bástyáiban, ahová be lehetett hatolni. Az SZDSZ és a kizárt állampárti legények minden más pártban igyekeztek vezető pozíciókat szerezni. Legígéretesebbnek a Szociáldemokrata Párt látszott. Harasztiék és Bihariék satuba fogták a szocdemeket.
 
A Kisgazdapárt a népszavazáskor az SZDSZ mellé állt. De a mohó és diadalittas SZDSZ-vezetés elkövette azt a hibát, hogy a sikerből kihagyta a kisgazdákat. Lenézte őket és rosszul ítélték meg várható eredményüket. Akármikor átejthetőnek, beszipkázhatónak tartották a kisgazda vezetőket. Fogalmuk sem volt annak a földigénynek a mozgósító erejéről, amely erős majdnem-középpártot hozott létre a tulajdonképpen nem is létező kisgazdákból és a '45-ös történetre még emlékező idős magyar emberekből.
Trockij muzsikmegvetése vakította el őket?
 
Amikor aztán a választások első fordulója bebizonyította, hogy a célt nem sikerült megvalósítani, mert az MDF, ha kis előnnyel is, de a legerősebb párt maradt, újra az Ellenzéki Kerekasztal sémát vették elő. Hatalmas nyomás nehezedett az MDF-re, elsősorban a kormányalapítás várományosára, Antall Józsefre, nehogy ki merje hagyni a számításból az SZDSZ-t. A sajtó egyöntetűen nagykoalíciót követelt. Száz érvvel bizonyították, hogy az MDF egymagában nem is képes a kormányzásra.
 
Ezek azonban csak a nyilvános nyomások voltak. Azoknak a köröknek a hivatalos állami politikán keresztül érvényesített figyelmeztetéseiről és követeléseiről, amelyekről fentebb már szóltunk, talán majd csak az emlékiratok idején fogunk beszámolókat olvashatni. Egyetlen eset kivételével.
 
Amikor a választások második fordulója után, az eredmények ismeretében Antall nyilvánosságra hozta, hogy a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal alakít koalíciót, és kihagyja az SZDSZ-t és a Fideszt is, a Magyar Nemzeti Bank betétállománya egy hét alatt felére csappant.
 
Az ország egyik napról a másikra a csőd szélére került. Azok az állami és nagybankok. amelyek eleddig mintegy 1.5 milliárd dollárt tartottak bent bizalmuk jeléül betétként a Magyar Nemzeti Bankban, hirtelen mind úgy gondolták, hogy a pénzük itt nincs jó helyen. Igaz. Bulgária éppen ebben az időben jelentette be fizetésképtelenségét, az azonban nem elégséges ok a magyar rendszer iránti bizalom hirtelen megingására. Ezt a műveletet valahonnan s valamiért irányítani vagy legalábbis sugalmazni kellett.
 
Ne találgassunk, ne gyanúsítgassunk. A tények magukért beszélnek. A még` fel sem állt Antall-kormánynak, az MDF-nek vajmi kevés eszköze volt ennek a helyzetnek a kivédésére. Hivatalban és ereje teljében volt azonban Aczél bankrendszere. Az a hálózat működött. amelyik annak idején az útlevéllistákat az asztalra tétette és amelyiknek a legtöbb vesztenivalója volt az MDF gáncsolás nélküli kormányra jutása esetén.
 
Amit nem sikerült elérni az Új Márciusi Front népfrontos blöffjével, az Ellenzéki Kerekasztallal, az MDF megosztásával, a sajtó által követelt - s a közvéleményben visszhangot vert - Nagykoalícióval, azt ebben az utolsó pillanatban ezzel a koncentrált támadással, fenyegetéssel - és még ki tudja, mi minden történt - sikerült kierőszakolni 800 millió dollár hirtelen kivételével.
 
A már azelőtt is folyó paktummegbeszélések az SZDSZ és az MDF között felélénkültek, és mire a kormány megalakult, nyélbe lett intve a magyar politikatörténet egyik legellentmondásosabb és legkártékonyabb hatású megállapodása, amely olyan pillanatban szólt bele a magyar társadalom életébe, amikor a legnagyobb szükség éppen arra lett volna, hogy »fent« csak fogadják és gyakorlatba ültessék azt, amit a népnek végre módjában volt elképzelnie egy szabad választáson.
 
Sok szó esett már erről a megállapodásról, de rendszerint csak felületes érintésekkel. Először is soha nem volt még úgy bemutatva, mint sorozatos behatolási kísérletek elhárítása után egy 800 millió dolláros bunkó hatására létrejött, kényszerű, sőt kikényszerített politikai meghátrálás. Mert igaz ugyan, hogy a megállapodás közjogi szempontból kiegyensúlyozott, hiszen a kétharmadot igénylő törvények megritkítása, valamint a kormány és elsősorban a miniszterelnök számára a kollektív bizalmatlansági indítvány elfogadása elégséges ellentételnek látszik a köztársasági elnök posztjának átengedéséért és a nagy tájékoztatási intézmények élére történő egyetértéses kinevezési módért, de ezt az egyensúlyt lehúzták e hátrányos következmények.
 
Kétségtelen, hogy a kormányzás gyakorlatilag lehetetlenné vált volna, ha még a költségvetést is kétharmados többséggel kellett volna elfogadni. Előállhatott volna Lengyelországihoz hasonló helyzet, amikor az Országgyűlés a szétdarabolódottság, következtében tehetetlen, és ennélfogva a kormány is csak vergődik. Ennek nyilván előbb-utóbb új választások kiírása lett volna a következménye, aminek eredménye pedig szerfölött kétséges lett volna. Nem valószínű, hogy még egyszer megismétlődött volna az MDF csoda.
 
A paktum mellett tehát szólt ugyanannyi, mint ellene. S mégis tragikus következménnyel járt - elsősorban a rendszerváltozásra nézve. Csak az egyik fél volt az, ami, az MDF. Úgy tárgyalt, úgy kötötte meg ezt az alkut, mint a kormányzásra felhatalmazott erő, amelyik a maga módján akarja végrehajtani a rendszerváltozást. Ezt a módot a többség támogatta. A másik fél azonban - s ez akkor még csak kevesek előtt lehetett nyilvánvaló - egyáltalán nem a rendszerváltozás érdekében, hanem egy 1945 óta folytonos uralmi helyzet fenntartásának érdekében, s éppen rendszerváltozás lefékezésére kötötte meg ezt a paktumot. A választásokon alulmaradt, mégis megkapta a legnagyobb közjogi méltóságot, és innentől kezdve már csak rajta múlott, hogy ezt hogyan és milyen érdekeknek megfelelően használja ki.
 
Az MDF ugyanis ebbe a paktumban átengedte a gyakorlati hatalom egy jelentős részét annak a szűk körnek, amelyet legyőzött, amellyel az egyesülést még a kerékasztalnál is el tudta hárítani. Hogy mennyire a gyakorlati hatalomról van szó, és mennyire a rendszerváltozás mélységéről és mikéntjéről, azt Göncz Árpád alá nem írásai, a privatizációban szerzett nómenklatúraelőnyök és az egyes apparátusok kommunista fertőzöttsége mutatja.
 
A paktumot tehát nem szabad csupán mint az MDF, a kormány, s különösképpen mint Antall József rögtönzésének egyikét felfognunk, mert a paktum ugyanakkor a másik oldalról nézve egy 1915 óta tartó folyamatos hatalomgyakorlás éppen aktuális mozdulata, amely éppen ebbe. a szovjet rendszer összeomlása következtében lehetővé vált magyar rendszerváltozásba építette - csempészte, de legjobb. ha az igazat mondjuk: erőszakolta bele a saját ejtőernyős csapatát.
 
Nem lett volna ugyanis semmi különösebb baj a köztársasági elnöki hivatal átengedésével. ha azt egy valódi ellenzéki párt kapja, amelyik rendszétváltozást akar, csak másképpen. Így azonban, hogy az SZDSZ kemény magja által kézben tartott Göncz Árpádnak jutott, legfőképpen a rendszétváltozás függetlenségének, korlátlanul magyar nemzeti érdekek alávetésének ellensúlyozása vált lehetővé a paktummal.
 
Nem a rendszerváltozás, hanem 45 óta folyamatos uralom legfontosabb személyi érdekeinek biztosítása volt a cél. A paktumon csak a nómenklatúra nyert igazán. Sem a SZDSZ tagsága, sem az MDF szavazótábora nem tudott a dolog lényegéről semmit. Valószínűleg maguk a megkötők sem tudtak - a rettenetes nyomáson kívül eleget. Azon kívül joggal reménykedhettek a személyes, a baráti elkötelezettségek erejében, a közösen viselt sors tisztességre ösztönző hatásában. Ez, mint tudjuk, a politikában szigorúan tilos.
 
Hogyan is lehetett volna előállni a gondolattal: az ötvenhatos börtönviselt Göncz Árpád, a szamizdatos butik kezelői, akiknek meghurcoltatásait élénk színekkel mutatta be a sajtó, akik kirobbantották a Dunagate-botrányt, akkor, amikor még kommunista kormány volt, akik szembe mertek szállni a keménységéről híres belső elhárítással, hogyan lehetett volna számottevő sajtó és televízió nélkül megkísérelni közölni a csak kevesek által látott igazságot a társadalommal, bizonyítékok híján.
 
Reménytelen vállalkozás lett volna. Meg kellett várni, amíg a működésével szolgáltat minderre kétségtelen bizonyítékokat maga a köztársasági elnök és az SZDSZ kemény magja. Bizonyítékok?
 
Göncz Árpád jogkörét önkényesen kiterjesztve, hadsereg-főparancsnoki minőségében megakadályozza, hogy a hadsereg szállító járművei, darus kocsijai elszállítsák a hidakról a közrend ellen vétő taxisokat, a kormány megbuktatására szervezkedőket.
Később a kormány megkeresésére az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a köztársasági elnök békében nem szolgálati elöljárója a hadseregnek. tehát nincs joga a kormány, a hadügyminiszter parancsának felülbírálására, és főként nincs joga egy alkotmányellenes, törvénytelen puccsfedezésére.
 
Addigra azonban már az amnesztián is túl voltunk, amit a kormány terjesztett be, nagylelkűen mentve a hibázó elnököt és megadva a menlevelet a hidakat és a csomópontokat eltorlaszoló szervezett csapatoknak. A nagylelkűségnek, amely természetesen gyengeséget is takart, nem az lett a következménye. hogy az elnök és a mögötte állók jobb belátásra térnek, hanem egy újabb alkotmányellenes pofon. Csapás a jogrendre, s a kormány nyilvános megalázása. A kormány ugyanis az Országgyűlés többsége által elfogadott tömény alapján 3-3 alelnököt kívánt kinevezni a Rádióba és a Televízióba. A személyeket úgy választották ki, hogy azok elfogadhatók legyenek az ellenzéki pártok számára is. Az elnök megtagadja a kinevezési okmány aláírását, mert a hivatalba lépő alelnökök szétvetnék azt a jogellenesen, törvénytelenül felépített intendánsi rendszert, amelyik a kormányellenesség és a paktumba beépített nómenklatúrabiztosítékok tartozéka. Göncz nemet mond, mert a háta mögött állók, a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötők ezt parancsolják neki.
 
Ez benne volt a paktumban? Az egyik oldalról mindenképpen.
 
A kilencvenes év sikerén felbuzdulva, a hatalomba való nagyarányú beékelődés után a nómenklatúrás célkitűzés módosult. A kormány gyenge, a rendszerváltozás lényegében véve elmaradt, tehát azt, amit sikerült megakadályoznunk, most ideje a kormány az MDF nyakába varrnunk. Az országban nő az elégedetlenség, nekünk már csak szítani kell, nosza!
 
Antall József egészségi állapota hullámzó, a sajtó birtokba vétele szinte százszázalékos. a nagyvilág el van foglalva értelmetlen háborúkkal - mire várjunk? A szerb kommunisták példája is igazolja, hogy szinte mindent lehet büntetlenül, tehát ki kell szélesíteni a hídfőállást: demonstrálni kell a társadalomnak, hogy ez a kormány rosszabb, mint mi voltunk, és még csak nem is parancsol senkinek, tehát a koalíciós többség szétrobbantásával ki kell ütni a hatalomból még a választások előtt.
 
Ezzel a feladattal az elégedetlenséget meglovagolni leginkább képes demagógot, Torgyán Józsefet hízzák meg. MSZMP-s és KISZ-központos nagyvállalkozók pénzén turnézik Torgyán vándorcirkusza. Aki tegnap még populista és szélsőjobbos demagóg volt, hirtelen fontos ember lesz, akinek minden szaváról híven be kell számolni. És Torgyán mindennap mond valami vaskosat a kormány ellen. Az SZDSZ-MSZP szövetség szorosabbá válásának ideje ez. Az SZDSZ-nek végképp nincs már mit takargatnia, a saját hívei is látják már igazi arcát, a párton belül is kiéleződnek az ellentétek, és a Tölgyessy körül csoportosuló vidéki mag. A becsapottak és a félrevezetettek már csak nagy üggyel-bajjal képesek együttmaradásra liberáliskodni magukat.
 
Kezdetét veszi a kormány és az MDF teljes leíratása és a magyar értékek nyílt kigúnyolása. A nómenklatúra internacionalista vezető stábja rájön, hogyha az MDF-nek meghagyja a nemzeti értékek szolgálatának nehéz küzdelemben megszerzett privilégiumát. Azokat a tekintélyharanglábakat, amelyeket a rendszerváltozás előtt már megépített, a határainkon kívül élő magyarok szeretetét, egyszóval, ha meghagyja, hogy az MDF a nemzeti keresztény-közép, akkor az MDF feltámadhat. Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi és magyar. Lejáratnia hagyományt, kidobni a közös kincseket, korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett, és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri magyarságát. Féktelen terror kezdődik, újságban, tévében, mindenütt, ahol a magyarság megvallása a működés része lehet. Oktatás, nevelés, maga a minisztérium és maga a miniszter; egyházak, egyházi vagyon visszajuttatása, az egyházi iskolák működése; kárpótlás és tulajdonviszonyok, föld és szövetkezet; hitelek, hitelpolitika, a hitelhez jutás és az adórendszer rendellenességei, az Egzisztencia-hitel és a Start-hitel megakadályozása: - mindez csak hiányos és vázlatos felsorolása a sok ütközetnek, amin a kormánynak naponta el kell véreznie, és fel kell támadnia.
 
Mit is tehetne a megalázott, eszköztelen, szegény kormány? Ötleteket gyárt, rögtönöz, piruettezik, visszavonul, rugalmas elszakadást hirdet meg, sikeres nemzetközi kapcsolatait dobja a serpenyőbe, hozza, írja, módosítja a töményeket, keresi a szövetségeseket, udvarol annak, akinek csak lehet, keményen megvágja saját táborát, csak hogy elhallgattassa az ellenoldalt, hallgat és elhallgat, nyeli a sértéseket és törli a mocskot az orcájáról.
 
Végül is a paktumot értékelni kell. A paktum a rendszerváltozás mélységére nézve végzetes következményekkel járt, a társadalom igazságérzete nemhogy kielégítve nem lett. de meg lett taposva, és mostanra odáig züllött a közgondolkodás, hogy a félretájékoztatott tömeg már inkább hallani sem akar az igazságtételről. Az idő múlik, közel vagyunk a bűnök valódi, lélekben való elévüléséhez. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a paktum végzetes voltáért a felelősség nem azokat terheli, akikből kikényszerítenék, mert azok, miként Görgey Artúr Világosnál, aligha tehettek mást, hiszen a túlerő most is iszonyatos volt. Hanem azokat elsősorban, akik éltek ezzel a lehetőséggel, és akik nem fedték fel és mindmáig nem engedik felfedni - ezért van médiaháború! - igazi arcukat, azt; hogy egy '45 óta folyamatos uralmi tényező mai megtestesítői, egy változó arcín színű, jelszókészletű uralmi hálózat képviselői, akik - bolsevista eminensként - csak a hatalmat tekintik végcélnak.
 
A paktumot megkötő MDF-csapatot- ez korántsem azonos az MDF akkori elnökségével - inkább csak azért lehet elmarasztalni, mert ennek a helyzetnek a felfedéséért keveset tett, mert a sorozatos rúgások után sem vette a bátorságot a másik oldal leleplezésére.

Jellemző, hogy amikor Kónya Imre belső használatra készült dolgozata nyilvánosságra került; mekkora hajcihőt rendezett a sajtó. Kónya paktumos volt, kitört tehát a pánik, hátha elkezd anekdotázni.
 
A választások félidejére az ellenoldal lelepleződött. Igaz ugyan, hogy az MDF és a kormány is ezer sebből vérzik és nem tud már egy helyi választást megnyerni miniszterekkel sem, de ahhoz képest, amekkora sajtó- és nyilvánosságtúllsúllyal a baloldal és a nómenklatúra rendelkezik, a társadalom mégis meglehetősen felvilágosult. Pontosabban, nem a végső véleménye a dolgokról az, ami most a véleményének látszik. Érzelmileg ugyan elhidegült a tétovázó MDF-től, a szószegő-ígérgető MDF-től, a gyenge és nevetségessé tehető kormánytól, de azt is látja már, hogy egy nagy áltatás médiuma, és sejti, hogy olyasmit akarnak vele elfogadtatni, ami nemzedékei sorsát pecsételheti meg.
 
Szerencsére az arányérzék hiányzik a micisapkázó, kiábrándult marxistákból, és ezt a magyar ezer évet eltörlendőnek ítélték, és amit ők "haladónak« állítottak be, azt elődjüknek kiáltoztak ki; amit reakciósnak, azt rákötötték azoknak az embereknek az akasztófakötelére, akiket amúgy is felakasztottak volna. A mai úgynevezett liberálisok és általában a magát baloldalnak mondók az 1945-ös demokrácia szintjén szeretnék rögzíteni a mai szabadságot, nyilvánosságot, demokráciát, amikor egy maroknyi németbérenc gazember nyilas miatt az egész jobboldali gondolkodású magyar értelmiséget, meg a valóban demokratikus középosztályt, a népieket és a történelmi osztály tagjait egyetlen mozdulattal meg lehetett bélyegezni: »jobboldali« »reakciós« és a hatalmat a választások eredményétől függetlenül meg lehetett ragadni. Ezért van bedobva a köztudatba a »keresztény kurzus« fogalma, ezért nem átallják a legreakciósabb román szóhasználatot, a »Horthy-fasizmus«-t felújítani. Itt akarják lehúzni a redőnyt. Márpedig egy valóban független nemzeti újrarendeződésnek az egész saját történelem rendelkezésére kell álljon folytatandó és tanulságokkal szolgáló alapként. Nem állhat a nemzeti folytonosságérzet és az önazonosítás útjába egy. a saját ezerszer szétrágott marxista elméleteit mormoló, de közben hatalomvágyó csapat az egyik magyar korszakot elhallgatandónak, törlendőnek nyilvánítva, a másikról pedig, amelyet ő maga felé mutatónak lát, a politikai kuplék százait költve. Nem úgy van az, hogy mindaz, ami 1867 előtt, a nagy galíciai bevándorlás előtt történt, az mind »romantikus« és egy másik, »még nem igazi« nemzet feledhető történelme, nem, hanem éppen fordítva! Árpádig s tovább visszamenőleg minden fontos, mert mindebből együtt, kunokkal, tótokkal együtt lettünk azok, amik ma vagyunk, és jövőt, függetlenséget, megmaradást csak erre építhetünk. Ez nacionalizmus?
 
Röhej! Ugyanakkor siralmas. Ahogyan ez ma a tömegkultúrában és a tévéshow-mindennapokban, az alpáriságban és a tehetetlenségben, a magyarul nem tudásban és a szándékos nyelvrombolásban, a dobhártya-bombázásban előjön, az már voltaképpen a magyar tudat teljes kimosása, jellegtelenítéssel való előkészítése egy olyan állapotra, amikor már gond nélkül lehet rajta uralkodni. S ez bizony mind a paktum következménye.
Mert elmaradt a ráeszméltetés, a dolgok és szereplők nevén nevezése, avagy nyersebben kifejezve a leleplezés.
 
Az MDF a többség meghatalmazottja, a történelmi magyarság egyetlen -utolsó? - gyenge, tétova letéteményese megegyezett egy párttal, amelynek kézbentartóiról, háttérbázisáról tudta, hogy egy a magyar függetlenségbe a Vörös Hadsereg bevonulásával, a háborúvesztéssel és az előző korszak magyar bűnei által is természetesen! - beleépített rezidencia képviselői, saját választóik tudtán kívül és ezzel a megegyezéssel, ezzel a kikényszerített, kizsarolt és a kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges megegyezéssel lehetővé tette, hogy ez az orosz-szovjet iga alól megszabadult magyar nép színe előtt tovább folytatódjék a színjáték, hogy ez az álcás, önző, a magyar értékek iránt semmi tiszteletet nem tanúsító szervezet terjeszkedjék, elborítsa a nyilvánosságot, magához ragadja a tulajdonossá levés lehetőségének nagy részét, s végül, mindennek summázataként, hogy úgy működjék, mintha az volna, aminek mondja magát.
Ezért érzi úgy a nép. hogy nem történt meg a rendszerváltás, és ezért fordul már-már gyűlölettel az MDF felé, mert tőle remélte, hogy ezt, éppen ezt a lényegi rendszerváltást megcsinálja.
 
Ebben az elhallgatásban maga az MDF is porhanyóssá vált. Lelkileg lehetetlen feladat volt évekig mentséget találni arra, hogy miért nem ütök vissza, miért tűröm el családom népem - gyalázását, kiszorítását, miért vágok jó képet egy alapvetően maffiás tevékenységhez. Ebben a kétarcúságban, ebben a mentális rezervációban csak felőrlődni lehet.
 
A szocializmus négy évtizede alatt még a nyolcszázezer párttag közül is rejtőzködnie kellett legalább hatszázezernek, és az egész nemzet kisebb-nagyobb mértékben elhallgatta még maca előtt is, hogy mit gondol az egészről. A rendszerváltozásnak meg kellett volna hoznia azt a teljes szabadságot, hogy mindenki megszabadulhasson a mentális rezervációtól és minden emberről, jelenségről kimondhassa azt, amit gondol. A paktumgondolkodás abban vétkes, hogy folytathatóvá tette a tiltást, az emberek egy része nem mondhatta ki azt, amit gondol, mert hiszen bizonyos tényeket éppen azok segítettek eltakarni, akikben legjobban bízott.
 
(Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes a változás első hónapjaiban: az emberek soha annyit nem célozgattak a telefonlehallgatás működésére, mint ez idő tájt, soha annyi érdekes téma sem csuklott ki az »ez nem telefontéma!« bütykén, mint ekkor. Vajon miért? Nyilván elsősorban azért, mert az emberek attól már nem tartottak, hogy ezért a rendszert sértő megjegyzésért kikapnak, mint a múltban, amellett ez tréfának is elment, de mindezeken túlmenően bent kucorgott ebben a félelmet is bizonyító megjegyzésben az a feltételezés is, hogy a múlt rendszer bizonyos apparátusai nem szűntek meg; ott vannak valahol a háttérben , s ha már nem is az a régi szovjet hatalom áll a hátuk mögött, valami nagy erő mindig biztosítja őket, működnek, itt vannak rajtunk, tiltanak, várnak és majd lecsapnak.)
 
A nemzeti liberalizmus alapeleme az MDF-nek. Deák és Eötvös, Széchenyi és Kossuth nélkül, a Kemény Zsigmond-i tárgyilagosság nélkül. Ady Endre radikalizmusa nélkül nem képzelhető el a népi gondolat, nem épül meg a kétvágányú, oda-vissza közlekedő összeköttetés a magyar szellem nagy gócai között. Abba a vitába tehát még belebocsátkozni sem szabad, hogy van-e létjoga a nemzeti liberalizmusnak a jelzőtlen liberalizmus mellett hiszen érvénnyel csak ez az egy, a nemzeti létezik. Versenyre kelni tehát a magukat liberálisnak állító pártokkal szemben politikai baklövés, a paktumgondolkodás, meghunyászkodás terméke, hiszen megerősíti a közvéleményben azt, ami nem igaz, ami csak álca, hogy a magukat liberálisnak mondók valóban azok.
 
Ugyan. Az SZDSZ-Fidesz teljhatalomra tett szert a fővárosban. Vezethetné liberálisan. És azt teszi? Működik-e még valahol az országban olyan kirekesztés, türelmetlenség, kritikanemtűrés, mint Demszky fővárosában? Mire való hát a mi mellkasfeltáró; »ide lőjetek!« liberalizmusunk? Hiszen odalőnek, habozás nélkül.
 
Végezetül: egy változásban lévő társadalom számára mi sem fontosabb, mint hogy felismerő képességének teljes birtokában legyen. Különösen fontos és nélkülözhetetlen ez annak a társadalomnak, amelyik a szovjet kommunizmus sötétségéből akar kijutni a fényre, amelyiket évtizedekig szándékosan vakítottak, és amely fölött az uralmat éppen ezzel a vakítással. értékrendjének meghamisításával, tudatának elsorvasztásával gyakorolták.
 
A paktum végső értékelése tehát ez: nagy politikai bölcsesség nyilvánult meg a megkötésében, amelyet kierőszakoltak, de az utóélete a magyartársadalomra nézve tragikus következményekkel járt és jár ma is.
 
Megsemmisítette a magyarság (idegen) felismerő képességét, elrejtette a privatizáció tűrhetetlen igazságtalanságait, segítette visszajátszani a magyar nyilvánosságot azoknak a kezére, akik a Kádár-Aczél korszakban birtokolták, és végezetül lefegyverezte az MDF-et, és így azt bekerítették.
 
Ebből következik a feladat, amely a kormány és az MDF maradéka előtt áll: az életben maradásra és a magyarság sorskérdéseinek megoldására egyetlen lehetőség van: ki kell törni.
 
Nem azt kell vitássá tenni - hiszen azt nem is lehet-, hogy akik ott vannak velünk szemben. a »Kagyló« másik oldalán, azok éppen olyan legitim parlamenti erők, mint mi, hiszen meg vannak választva, és ezért mindaz jár nekik is, ami ebből következik, hanem annak kell elejét venni, hogy a magyar nép még egyszer válassza meg őket, hogy nem tudja, mi fán termettek, kicsodák valójában s mit akarnak ebben az országban.
 
A kitörés tehát a paktumpapucssággal, puhasággal, hiszékenységgel való teljes szakítás az állandó bánatos visszavonulósdival való szakítás. Nem lehet tovább hallgatni.
 
Ám legyen, válassza meg őket még nagyobb mértékben a magyar társadalom, de tudja, kiket választ meg, amikor őket választja, és akkor minden rendben, az MDF-nek távoznia keli a színről és a magyar választópolgárok lássák választásuk következményeit.
De az, hogy az MDF asszisztáljon átmentő, ilyen-olyan baloldaliságot, takácsizmust. bolsevizmust ilyen-olyan bőrben folytató alakzatok továbbéléséhez, hatalmi folytatódásához, az lehetetlen, mert az árulás!
 
A belül rothasztó paktumszellemet kell tehát kivetnie magából az MDF-nek, a mindig az ellenfél féligazságát igazoló szervilizmust, önképzőköriséget és gyávaságot.
 
Mitől félünk? Hiszen ha nem törünk ki, úgyis felmorzsolnak. Hol van a világban olyan tekintély. amelyik a szerb haláltáborok és gyermekgyilkosságok után joggal szólhatna bele a magyar belpolitikába a kormányzat öntörvényű és határozott lépéseit rosszallva.
 
Nem kell tovább a külföldi tapsokra várnunk, mert a külföld egyik része, a régi banki összeköttetések sugalmazására éppen a tehetetlenségnek és a lagymatagságnak tapsol, arra mondja rá, hogy demokratikus meg piacgazdasági, ami rablás. Ahhoz, hogy a gulyáskommunizmus végtelen korrupciója után világos demokrácia és szabatos rend legyen, ellenőrzésre van szükség, törvényekre és a törvények betartására. Mindenki számára.
 
De ez már az új program fejezete.
 
Folytatjuk