Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán – II. rész

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Az új programnak néhány határozott pillérre kell épülnie. Ezekben a programpillérekben lényegében még a végleges program megszövegezése előtt meg kell állapodniuk az MDF vezető testületeinek, és egyeztetniük kell mindezt a kormánnyal. A kormányintézkedést és kormánymagatartást illető programokat ezután nyilvánosságra kell hozni, hogy világos legyen: a kormány a vezető kormánypárt végzése, határozatai alapján dolgozik. A kormány ezek után megkezdi azoknak a határozatoknak a megvalósítását, amelyek ebben a kormányösszetételben is megvalósíthatók.
 
A kormányt a közvélemény szinte teljes mértékben azonosítja az MDF-fel. A kormány ilyen-olyan működéséért a támadások az MDF-et érik. Kétségtelen, vesztett hiteléből az MDF a saját belső gyengesége, az esetenkénti rossz helyi vezetőmegválasztások, a volt kommunisták vagy annak nyilvánított emberek helyfoglalásai miatt is, a legnagyobb hitelvesztés azonban a kormány határozatlanságából, vélt vagy ráfogott, valóban elkövetett vagy rákényszerített hibáiból származik. Ebből pedig világosan következik, hogy nincs hiteles MDF-program határozott és megújult kormánymagatartás nélkül. Továbbá, hogy határozott és megújult kormánymagatartás nélkül semmilyen MDF-program nem lehet sikeres a választásokon, mert nem hiszik el. Még tovább keményítve ezt a következtetést: a hátralévő idő egységes, határozott kormányintézkedései nélkül a legpompásabb MDF-program is nevetségessé válik.
 
Ezért tehát a programalkotás első lépése csak az lehet, hogy az MDF felteszi a kérdést a kormánynak: tud-e, képes-e most a félidő táján határozott váltásra, munkájának összehangolására; és meg tud-e tenni olyan lépéseket, amelyek megteremtik az új MDF-program erkölcsi alapját? Ellenkező esetben ugyanaz a választói magatartás lép életbe velünk szemben, amelyik 1990-ben kormányra segített bennünket: mindenkit, csak ezeket nem. Ez még akkor is bekövetkeznék, ha az egész sajtó a kezünkben volna, mint akkor azoknak volt...
 
Természetesen a kormány határozottabbá válása pártprogram nélkül is bekövetkezhet és be is kell következzék, mert ez az ország érdeke.
 
Ezek után a pillérekről.
 
Van valami, ami nélkül nincs MDF: a magyarságunk.
 
Ennek megvallása, politikaivá formálása tekintetében lehetnek hangsúlykülönbségek, taktikai változatok köreinken belül, az azonban kétségtelen, hogy az MDF-et minden más politikai erőtől az különbözteti meg, hogy a magyarság sorskérdéseit mindenek fölé helyezi, ez működésének alfája. És megalakulása első pillanatától ekként tartja számon a közvélemény.
 
Az MDF-et már bimbó állapotában is ez különböztette meg a színen lévő társadalmi és politikai csoportosulásoktól, s ezért tudta a legtöbb különféle magyar ügyért harcoló csoportosulást magához vonzani. Nemcsak a Lakiteleki Nyilatkozatban, hanem később is minden megnyilvánulásban, egyszerű tagjaink hitvallásától Antall József »15 millió magyarjáig« minden szavunkban, minden üzenetünkben ez volt a lényeg, ez volt a megkülönböztető sajátosság. A kezdeti szövetséges kereséstől a koalíciókötésig mindenben ez vezérelt bennünket.
 
Amikor a pártállam idején politikai mecénást kerestünk és találtunk az MSZMP reformszárnyában, akkor is csak Pozsgay körében találtuk meg ezt, mert ott akkor csak az ő szűk köre képviselte a magyarságot. Szűrös Mátyás csapata később lépett színre. Reformerek lettek, lehettek volna másmilyenek is, az alakuló MDF-fel való együttműködéshez azonban szükséges volt egy bizonyos magyarságminimum.
 
A pártállam éppen e miatt az alapállásunk miatt látott bennünk fő veszélyt az első perctől kezdve. 1956 vérbe fojtott nemzeti önkifejeződése óta ilyen hatásos és a nemzetet újra összekovácsolni képes hívó szó nem hangzott el. Az idegen hatalom kiszolgálására berendezkedett és valójában nemzetellenes politikát folytató rezsim szemében ez volt a védhetetlen kihívás és a teljes különbözés. Csak ennek a programnak volt meg teljes legitimációra az esélye. Csak ennek a programnak volt meg - lett volna meg, teszem hozzá szomorúan - az erkölcsi energiája, amelyik képes lett volna új Magyarországot teremteni. Nemzetünket talpra állítani.
 
Egy felegyenesedett nemzeten ugyanis nem lehet uralkodni. Bennünk az is veszélyes volt, hogy mi nem uralkodni akartunk, hanem ezt a talpra állást szolgálni.
 
Ezt az eredeti toborzó erőt vissza kell szereznünk. Enélkül összemoshatók vagyunk. A visszaszerzés előtt azonban számos akadály tornyosul.
 
Mindenekelőtt az, hogy visszaszerzésen kell munkálkodnunk.
 
Elvesztettük a tálentumunkat.
 
Miért vesztettük el? Mert nem volt elég bátorságunk, gerincességünk és elég erőnk a megtartásához. Naivak voltunk, hiszékenyek és sokszor balekok. Hagytuk, hogy folyamatosan védekezésre kényszerítsenek bennünket. Sokat magyarázkodtunk. Nem hittünk magunkban. Nem hittünk egymásban. Átvettük az ellenség szóhasználatát. Beugrottunk a »populizmusnak«, a »keresztény kurzusnak«, az »úri Magyarországnak«, a »Horthy-fasizmusnak«, az »antiszemitizmusnak«, a »kirekesztésnek« stb. A felsorolás nem teljes. Azt sem tettük világossá, hogy amikor egy időre együttműködtünk a nemzeti reformkommunistákkal, akkor az MSZMP-nek egy majdnem hasonló módon üldözött. kirekesztett részével, nemzeties részével működtünk együtt, és ezt a szövetséget is éppen az említett bolsevista uralmi Hálózat ellen kötöttük, az »ahogy lehet« elve jegyében.
 
Ma a nemzeti erők mindegyik oldalon, a »jobbon« is, a »balon« is szét vannak forgácsolva, nemcsak azért, mert ügyesen egymásra uszítottak bennünket, hanem azért is, mert bennünk nem volt meg az összefogásra való készség. Nem vette észre senki ezt a nagy veszélyt, ami a szétforgácsolódásban rejlik.
 
Mindenekelőtt leküzdendő tehát a vakságunk. Nem hagyhatjuk veszni legfőbb kincsünket, ékességünket. Erős akarattal, tántoríthatatlanul vissza kell szereznünk azt a pozíciót, amit a magyarság szívében egykor betöltöttünk.
 
Nem az irányzataink közötti belső vitát kell felfüggeszteni, hanem azt kell elérni, hogy minden irányzat ezt a közös magot, ezt az eredeti tőkét hangsúlyozza és ebben a kérdésben egységesen lépjen fel az ellenoldal minden ezt elvitatni, elkommunizálni akaró támadásával szemben, és ne álljon az egyik irányzattal szemben egy külső csoport oldalára. Mindez azonban a megoldandók könnyebbik része.
 
A legnagyobb nehézség abban a helyzetben van, amelyben a magyar társadalom jelenleg él. Az anyagi nehézségek, az életszínvonal csökkenése, a be nem váltott ígéretek, az igazságtétel elmaradása, a volt nómenklatúra iszonyatos térnyerése a gazdasági életben, a volt haszonélvezők mostani meggazdagodása, országrablása, és a kiáltó vagyoni különbségek - amelyek közül sok szükségszerű és elkerülhetetlen, de akkor is sértő - mind, külön-külön és együtt közömbössé tették a tömegeket, a többséget, és a sajtó és a rádió-televízió lejárató kampányai segítségével még ellenszenvessé is tudták tenni ennek a magyar, népi hangnak a megütőit.
 
A mi szavazótáborunk jelentős része, fél. Így tehát még az is, aki szeretné túltenni magát a saját élete nehézségein és szeretné velünk együtt megszólaltatni ezt a hangot, inkább hallgat, mert fél a megbélyegzéstől, az állásvesztéstől és félti a gyerekeit.
 
Kit tudunk megvédeni az egyesült baloldal ilyetén támadásaitól? Nem ezt fejezik ki az emberek, amikor azt vágják a fejünkhöz. hogy »nem változott semmi«?
 
»Éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni«, de ha még azt is lekaszabolják, aki így is nekifohászkodik...?
 
Az első tehát: meg kell védenünk minden becsületes emberünket és mindenkit, aki rászorul, mert a hozzánk tartozás és a magyarsága miatt érte támadás, sérelem.
 
Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy könnyítsük a nép terheit. Igazságosabb közteherviselésre kell áttérnünk, mert vannak, akik már nem bírják tovább. Nem minden vagyon keletkezett vállalkozásból és tehetségből, nem minden tőkefelhalmozás »eredeti«. (Legfeljebb csak egy »eredeti« törvénykijátszási vagy alkalmazási ötleten alapul.)
 
Minden eszközt meg kell ragadni törvényeink maradéktalan betartására. A gazdasági bűncselekményeket visszamenőleg is fel kell deríteni és szigorúan meg kell büntetni. El kell kezdeni a nómenklatúra hatalmának megtörését, azaz el kell venni tőle az állami vagyon feletti rendelkezését, és meg kell vizsgálni, hogyan lett »tőkés«. El kell oszlatni azt a téveszmét, hogy egy ilyen szigorúság akadályozza a külföldi tőke beáramlását.
 
Világossá kell tenni, hogy milyen középosztályt akarunk. Népi gyökerű nemzeti középosztályt akarjunk.
 
Ennek anyagi alapokat kell teremtenünk. A kárpótlási törvények sorozata ehhez nagy hozzájárulás, fel kell gyorsítania megvalósítást; de még további kedvezményeket kell kitalálnunk.
 
Nem tervhivatali asztaloknál készült közgazdasági patronokra van szükség, hanem magyar, népi-nemzeti alapú gazdasági politikára. Ezen múlik az életben maradás. Nincs más szentség, csak a nemzeti érdek. Nem szabad tehát kiadnunk a nemzeti érdek megfogalmazásának jogosultságát, amit megszereztünk és újra meg kell szereznünk.
Nincs tehát semmi alapja a konszenzussal való csibészkedésnek.
 
A konszenzus a nómenklatúra legújabb hatalomban maradási jelszava. Rá még csak hivatkozni is halálos veszedelem.
 
Ezért eleve hibás minden olyan elképzelés, amelyik a nómenklatúrával vagy a már burzsoává vált nómenklatúrával kacérkodik és annak a szövetségét keresi. Hiú ábránd. Ezt a szövetséget előttünk már megkötötték. Ez a nómenklatúra változó alakban 1945 óta van uralmon. Az MDF ez ellen szerveződött meg. Nem egyszerűen a Kádár-Aczél-rendszer ellen és nem is a »kommunizmus« ellen, hanem ennek az alak- és színváltoztató rendszereken és korokon átívelő, a magyarságot, a népi tömegeket mindig csak felhasználó uralmi folytonosságnak a megszüntetése volt és lehet ma is a fő cél. Ha mi ezzel a nómenklatúrával szövetséget kötünk, akkor az a rendszerváltozás konkrét megtagadása; cserbenhagyása. Azt jelentené, hogy gyermekeink és unokáink életét dobjuk oda a százfejű hidrának a szájába.
 
Ha ezt a szövetséget, alkut megkötjük, még alkalom sem lesz újabb rendszerváltoztatási kísérletre. Bennünket felszámolnak, és kihirdetnek egy olyan új rendszert, amelynek a neve demokrácia lesz, de nem nekünk.
 
Lehet, hogy bizonyos világpolitikai kényszerek következtében nincs más lehetőség a kormányzati hatalom megtartására, mint ez az alku. Ezt azonban az MDF nem kötheti meg. Akkor ugyanis az újrakezdés minden lehetősége is elveszett. Mert igaz ugyan, hogy most rossz helyzetben vagyunk, ez a két év nem vált előnyünkre, de az is igaz, hogy eredményekre is hivatkozhatunk, és ha mi magunk megújulunk, akkor újrakezdhetjük, és megvalósíthatjuk eredeti céljainkat. Akkor csak egy késést kell behozni.
 
A nómenklatúra kiütése korántsem akkora feladat, mint amekkorának mutatják a túloldalról. Elegendő csak néhány száz embert szigorú törvényességgel elszámoltatni és törvényesen megbüntetni, és ez a szovjet támasz nélkül maradt harácsburzsoázia egymást beárulva esik térdre előttünk.
 
Ahhoz, hogy az MDF egyáltalán indulóképes legyen a választásokon, a kormánynak sürgősen meg kell újulnia. Le kell vetnie magáról a kicsinyhitűség és a tétovázás ballasztját, minden gyanún felül el kell szakítania minden kapcsolatát a régi rendszer utóvédjeivel, kapcsolatrendszerével, radikálisan ki kell füstölnie minden apparátusból az oda nem illő, a háttérben szabotáló erőket, és minden tétovázás nélkül érvényt kell szereznie az Országgyűlés többsége által meghozott törvényeknek.
 
A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban haladéktalanul rendet kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendőri erővel, a törvényellenesen kinevezett intendánsokat és sleppjüket, és ha a köztársasági elnök úr továbbra is ellenáll, ha a törvénytelenség útját járja, akkor bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele meg van engedve, mert törvénytelenségben egyik sem ér fel az ismételt aláírás-megtagadásokkal.
 
Ha viszont erre a kormány képtelen, akkor az MDF maradékának nem szabad alatta maradnia, mert az egész rádűl és agyonnyomja.
Ezt a szó szoros értelmében meg kell érteni.
 
A választások esetleges elvesztése esetén egyetlenegy tősgyökeres MDF-es számára sem lesz más lehetőség, mint hogy: »hol lehet altiszt, azt kutatja...«
 
Igaz, az MDF tagsága megcsappant, igaz, az MDF mellett nincs ott az egész java magyar értelmiség, igaz, hogy jelenleg nem is tudnánk minden posztra pártigazolványos saját embert állítani, de ezt nem is akartuk soha. Nem kell azonban attól tartani, hogy ha a kormány munkája határozottá válik nem indul meg azonnal a sereglés. Éspedig nem a gyorsan váltók, a »damaszkuszi út« golyós csapágyas madárijesztői közül, hanem éppen abból a fiatal vagy középkorú, tenni vágyó és tenni tudó rétegből, amelyik eddig távol maradt tőlünk, mert azt látta, hogy nekünk dolgozva kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet.
Erő felmutatása nélkül nem lehet politizálni.
 
Szakítanunk kell eddigi önmagunkkal, amelyik gyengeséget és bizonytalanságot sugárzott. Nem annak kell történnie ebben az országban, amit a volt kommunisták és a lett-liberálisok megengednek, hanem amit mi akarunk. Ehhez viszont először annak a kicsiny maradéknak kell egészségesen akarni valamit, ami most az MDF maradékát képezi.
 
A megújulás egyáltalán nem sziszifuszi feladat. Amikor '88-ban meghirdette indulását az MDF, pénz, eszközök és támogatás nélkül, a hatalom ellenséges tekintetének célkeresztjében arra számított, hogy kongresszust majd egy év múlva tarthat, ha elérte a tízezres létszámot. Már néhány hónap múlva eljött az Országos Gyűlés ideje, mert a megütött hang hiteles volt. Ezt meg lehet ismételni.
 
Csak tudni kell, hogy milyen társadalomban élünk és kire számíthatunk.
 
Tudomásul kell venni, hogy az az erkölcsi romlás, amelyet a Kádár-Aczél-rendszer hagyott ránk, s amely annak legfőbb kormányzási eszköze volt -elmélyült. Súlyos felelősségünket ezért, hogy ez a mi kormányidőnk alatt bekövetkezhetett, el kell ismernünk Isten és Haza előtt. Nem mi okoztuk, de mi hagytuk, hogy mások okozhassák.
 
Igazságérzet nélkül egyetlenegy társadalom, nemzet, de még egy primitív törzs vagy egy állatfaj sem létezhet. Az igazságérzet és az igazságtétel az a funkciója az organizmusnak, amely megakadályozza, hogy a közösségellenes egyedek, csoportok, sejtek beférkőzzenek a közösségbe, a szervezetbe és ott kifejthessék romboló munkájukat. Uralmunk(?) két éve alatt az igazságérzet helyébe a gyomornedvek követelő nihilizmusa és a demagógia máglyáján elfüstölt relativizmus érkezett meg a magyar tudatba. A már említett pillanatnyiság, a kielégülés azonnali követelése és a másikra mutogatás terjeng a magyar valóságban.
 
Tudnunk kell, hogy milyen ez a társadalom. Először is: öreg.
 
Az évtizedek óta tartó fogyás következtében az idősebb nemzedékek aránytalanul nagyok. Ezek között az idős emberek között most sok a megkeseredett, a reményvesztettség miatt megkérgesedett szívű, de mégis ezek azok a sok-sok szenvedéstől megedzett honfitársaink, akiknek egy jó szó is elég, egy csekély, általuk teljesíthető feladat is elég, ők azok, akikre elsősorban számíthatunk, és akikért tettünk is meglehetősen sokat.
 
Nyilvánvaló, hogy még többet kell tennünk, azokért, akik már nem vállalkozhatnak, akik azzal teszik a hazának a legnagyobb szolgálatot, ha - megújulásunk után! - ők biztosítják számunkra, hogy mindent megtehessünk a fiatal magyar nemzedékekért, az ő vállalkozásaikért, a magyar Magyarországért.
 
A fiatalság most ellenünk van fordítva. Mi tehetünk róla. Az ifjúság semmit sem utál jobban, mint a gyámoltalanságot, a rajtakaphatóságot. A fiatalságnak csak pragmatizmussal és keménységgel lehet tetszeni.
 
Ha kenyeret tudunk adni friss erőknek, ha be merjük ültetni őket kivénhedt pártonkívüli bolsevikok székébe, fel merjük őket állítani katedrákra, szószékekre, ha merünk bízni azokban is, akik sok mindent másként látnak, mert hogyan is látnák, akkor ez a most undorodó ifjúság mellénk áll.
 
Ugyanakkor ahhoz is kell bátorságunknak lennie, hogy a szemébe mondjuk az ifjúságnak, mi az, amit elfogadhatatlannak tartunk,- a betegesség, az eltartás követelése, a kitartó munkára való képtelenség, az idegen bálványok imádása.
Az ifjúság elé nagy célokat kell kitűzni.
 
Nem kétséges, hogy néhány éven belül minden Trianonban körénk telepített utódállam élete más keretek közé kerül.
 
Bebizonyosodik valami, amiről mi mindig azt mondtuk, hogy bennünket sújtó igazságtalanság. Az új század és az új helyzetek a magyarság elé új lehetőségeket és új veszélyeket emelnek. Az alapkérdés persze az, hogy lesz-e a színen egy olyan új magyar nemzedék, amelyik el tudja hárítani ezeket az új veszélyeket, avagy élni tud ezekkel új magyar életteret teremtő lehetőségekkel. Nekünk, idősebb magyar demokratáknak csak az a feladatunk, hogy ezeknek a nemzedékeknek a tudatosodását és pozícióba helyeződését kimódoljuk. Ehhez szét kell vernünk minden defetizmust.
 
Az oktatás-nevelés magyar alapra helyezése az MDF új programjának sarkalatos tétele kell hogy legyen. A régi rendszer fertőzött nihilistái ne szólhassanak bele a magyar jövő megalkotásába, az oktatás új rendjének kialakításába. Ez olyan kérdés, amiben nem köthetünk kompromisszumot.
 
Nincs értelme a Magyar Demokrata Fórumnak, ha kormányzása és országgyűlési többségének ideje alatt olyan oktatási törvény lép életbe, amely helyet ad a pangó marxizmusnak, reformkommunizmusnak, és amely nem szolgálja százszázalékosan a magyar jövőt, amely nem százszázalékosan valósítja meg eredeti oktatási programunkat.
 
Ahhoz, hogy az ifjúság egy jelentős részében visszaszoríthassuk az infantilizmusra való hajlandóságot, ami tulajdonképpen az eltartás iránti igényét jelenti és csak az eltartás mértékéig való azonosulást engedélyez a fiatal számára a fennálló renddel, a hazával, az szükséges, hogy a társadalomban szigorú követelményrendszer uralkodjék, ami alól nincs kivétel. Ez természetesen a legcsekélyebb ellentétben sincs a demokráciával.
 
Véget kell vetni annak a beteges gyakorlatnak, hogy az ifjúságban minden rosszért a bőrfejűeket okoljuk, és őket rendőrileg neveljük, az egyéb betegességeket, bűnözést és a kulturális bűnözést pedig elnézően tudomásul vesszük. Nem lehet meghátrálni tovább a tény előtt, hogy bizony a romlásnak genetikai okai is vannak. Tudomásul kell venni, hogy túlságosan hosszú ideje élnek velünk együtt hátrányos helyzetű, sőt halmozottan hátrányos helyzetű rétegek, csoportok, amelyekben a természetes kiválasztódás szigorúsága nem működik, mert nincs is értelme. A társadalomnak most az erős, életképes, munkára és teljesítményre szerveződő családokat kell támogatnia, és őket kell érzelmi mintaként beállítani. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a vagyoni különbség és a születés ne jelenthessenek már a kora ifjúságban felismerhető, a gyermeknek életre szóló sérülést okozó hátrányt vagy előnyt. Nem lehet, hogy egyetlenegy tehetséges gyermek is a másodrendű állampolgár sorsába induljon el, lemondóan és koravénen.
 
A szocializmusnak volt itt egy soha meg nem valósított, sőt az ellenkezőjére fordított, népnek szóló oktatási politikája, a népből merítés elve. Ezt nem lehet megtagadni. Igenis a népből kell meríteni, minél mélyebbről és minél többet. Csak így alakulhat ki az az erős nemzeti középosztály, amelyik megtartja az országot, a hazát.
 
És akkor a NÉP...
 
Amennyire szégyenletes módon hagytuk elvitatni magunktól a magyarság szolgálatát, a magyarság sorskérdéseit, és a nacionalizmus sanda vádja ellen való védekezésben lemondtunk legfőbb toborzó szimfóniánkról, ugyanúgy, de még nagyobb politikai kárt okozva magunknak, hagytuk kiénekelni a szánkból a nép szent fogalmát. A populizmussal lettünk megbombázva.
 
Ellenségeink nálunk sokkal jobban tudják, hogy Magyarországon a szocializmus évtizedei után, amikor a »népet« a szörnyű kizsákmányolás és a semmibe vevés közben az istenítés bombasztjával kárpótolták, életveszélyes minden párt és minden kormány számára a nép fogalmának detronizálása.
 
Halálra van ítélve minden párt, amelyik ugyanakkor, amikor nem tud igazságot tenni, sőt kormányzása alatt a nép által, a szegények által tapasztalt igazságtalanságok a csillagokig szöknek, egyszersmind lemond a nép megszólításáról, megtiszteléséről, a rá való hivatkozásról.
 
Az MDF besétált a csapdába. Népnemzeti szárnyát - valójában alapját -, amelyik a maga módján a legjobban érezte ezeket a sérelmeket, nem merte vállalni, és a gazdasági-pénzügyi szűkítő; nadrágszíj-összehúzó, az igazságtételbe belebukó politika közepette hagyta, hogy »úrinak«, »nadrágosnak« és »glasszékesztyűsnek« nyilvánítsák.
 
A népiességi és az Európához felzárkózás igénye nincs ellentétben egymással. Semmi hátrányunk, sőt kolosszális előnyünk származott volna a »lemucsaizásból«, ha a nép velünk azonosította volna magát. Ehhez azonban nekünk kellett volna magyar demokratához méltó önérzettel vállalni és ennek megfelelően hangoztatni a magunk népiségét.
 
Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon, a néhány évtizeddel ezelőtti, még 51 %-ban parasztországban, ahol az irodalom és a kultúra gerincét a népi és a népibe nemesedett adja, Bartók és Kodály hazájában még nem lehet nem népi politikát csinálni csak azért, mert egyesek fülében a Volk gyanúsan cseng. Majd, ha lesz népiből emelt középosztály katedrálisa nemzetünknek, majd akkor kell változtatni a politika hangszerelését.
Az MDF-nek tehát töredelmesen be kell vallania a nép iránt elkövetett vétkeit, hálátlanságát, és vissza kell térnie a tiszta forráshoz. Mert különben a nép - amely egyes liberálisok szerint nem is létezik - közönnyel és távolmaradással válaszol. Jobbik esetben.
 
A közöny és a távolmaradás a mi biztos vereségünk. Akik tőlünk elfordultak, nem pártoltak át máshová. Hova is mehetnének? Elbújnak szégyenükben, helyettünk szégyellik magukat, hogy magyarként bujdosniok kell a hazájukban.
 
Magyarság, igazságosság, népiesség: ehhez, erre kell politikát és gazdasági politikát csinálnunk. Eddig fordítva történt. A szocializmus által ránk hagyott csődből, romhalmazból valamilyen gazdasági és pénzügyi szükségpolitika következett, amit nem tudtunk végrehajtani, főleg a privatizáció és a tulajdonviszonyok kérdéseiben szenvedtünk vereséget, és a külsőseink, avagy az ellenségeink által ránk erőszakolt gazdasági politikát próbáltuk megmagyarázni a társadalomnak. Mentegetőztünk.
 
Tűzoltóskodtunk.
 
Ennek csak a látszata volt az, hogy a való helyzetből indulunk ki és a gazdasági szükségszerűségek irányítják lépéseinket.
 
Nem. Az előző kormány nem hagyott ránk elfogadható, tételes elszámolást, helyzetfelmérést. Nem tárta fel, mert maga sem tudta, hogyan és miként áramlott és áramlik ki az országból a pénz, az érték, a nemzeti munka gyümölcse. A nómenklatúra és az előző korszak nagy érdekcsoportjai, amelyek átfedik egymást, ránk tudta erőszakolnia gazdasági érdekeit és tovább tudta hurcoltatni privilégiumait. Meghirdettük a kisvállalkozás támogatását, elsőbbségét, de nem tudtuk helyzetbe hozni ezt a réteget. Nem tudtunk fellépni a korrupció, a vagyonátjátszások, a jogilag lefedett rablás és nemzeti vagyon külföldre síbolása ellen.
 
Ahhoz, hogy mindez megváltoztatható legyen, új MDF-re van szükség. Eddig azt a tagot becsültük, aki a legkorábban lépett be közénk és meg is maradt aktívnak. Természetesen ezeket azután is meg kell becsülni, de a megújuláshoz arra volna szükség, hogy új emberek kerüljenek be közénk.
 
Új számozást kellene elindítani. Számunkra most az a legértékesebb, aki most vállalja a velünk való együttműködést, a kockázatot és az áldozatokat. Ehhez azonban nemcsak megújuló pártra és mozgalomra van szükség, hanem mindenekelőtt megújult és határozottá lett kormányra, amely megteremti az MDF hitelét.
 
Ez az ősz az utolsó lehetőség.
 
Az év végén esedékes tisztújító Országos Gyűlésnek új programot, az 1994-es választásokra szólót kell alkotnia, és semmiképpen nem kerülheti el a nép színe előtti őszinte beszámolást.
 
Ha a kormány az addig hátralévő időben képesnek mutatkozik a megújulásra és a határozott fellépésre, meg tudja valósítani a hiányzó ellenőrzést elsősorban a gazdasági folyamatok felett, akkor az Országos Gyűlésnek van mire hivatkoznia.
 
Ellenkező esetben az MDF nem vállalhatja, hogy a nómenklatúra és a baloldal, a sajtó és a rádió-televízió segítségével rádöntse a kormányt és minden kilencvennégyes esélyét elvegye, mert az MDF romjaiban is nagyobb érték, mint a koalíciós kormány, és nem engedheti meg, hogy az ország vezetése visszacsússzon a '45 óta folyamatosan uralkodó, de uralmában kényszerű szünetre utasított baloldali blokk kezébe. Ez a magyarság végóráját jelentené.
 
A művelet kegyetlen és halálosan veszélyes.
 
A halál minden lépéselemében jelen van. A halál - micsoda tragédia! A magyar rendszerváltozás nagy árnyéka.
 
Az Országos Gyűlésnek meg kell neveznie, fel kell mutatnia azt az új vezetést, elnököt, elnökséget, amelyik a '94-es választásokon az MDF ajánlatát fogja képezni.
Nem szükséges, hogy a váltás már most megtörténjen, de az új embereknek már most legalább felkészülési állományba kell kerülniök. Ennek a megújult vezetésnek kell elkezdeni a párt újjászervezését és a magyarság mozgósítását, ennek kell biztosítani mindenkit, hogy a paktumszellem a múlté, ennek kell a fentebb leírt hármasság: magyarság, igazságosság, népiesség jegyében új önmentő, megújuló, teljes magyar rendszerváltozást hozó programra megszerveznie a társadalmat.
 
Csakhogy ez a jelenlegi helyzet úgy állt elő, hogy az MDF alaptömegei jobb meggyőződésük és végzetes alultájékozottságuk ellenére valami kétségbeesett hittel és ragaszkodással vállalták a vezetőség gyámoltalanságát, kormányuk tehetetlenségét, tűrtek és áldoztak, törölték a képükbe okádott mocskokat.
 
Vártak és vártak. Minduntalan meggyőzték magukat, hogy türelmetlenségük ártalmas, és bizonyára van oka annak, hogy a kormány hallgat és kivár.
 
Mint láttuk, volt és van. Képtelenül nagy nyomás nehezedik rá és fejére. De ebben a tudathasadásos állapotban csak tönkre lehet menni.
 
Meg is sínylette ez a hűséges MDF-tábor ezeket a kiszorításos éveket. Így azonban nem mehet tovább, így mindez elvész.
 
Más lehetőség, mint a kitörés nincs.
 
Még egyszer nem tarthat az MDF problémaelfedő, mellébeszélő Országos Gyűlést. Számon kell kérje hozott határozatainak teljesülését.
 
Kétségtelen, hogy sok gyengeség, politikai naivitás és hiszékenység is van a jelenlegi MDF-ben. Azonban nincs másik tagság és nincs jelenleg az országban szolgálatkészebb, áldozatkészebb, hűségesebb párt vagy mozgalom. Ezt kell feltölteni, emellé kell odaállítani azt a tétovázó középnemzedéket, amelyik most rajtunk kívül keresi fölös energiáinak levezetését. Cselekedni kell, mert a cselekedni szerető emberek csak akkor jönnek közénk, ha valamennyiőnket mozgásban, sőt előremozgásban látnak.
 
A kormányon tehát a sor. Az MDF a sorozatos lefekvéseket, visszavonulásokat, a médiaalkukat és packázásokat nem vállalhatja.
 
(Én egyszer már a Gyűjtőfogházban aláírtam a saját internálásomat, még egyszer nem akarom aláírni.)
 
Mindez megkerülhetetlenül érinti Antall József személyét.
 
Antall József a magyar politika nagy alakja, a történelem kiegyező, stabilizáló, megőrző politikusai között valahol Deák és Bethlen István között van a helye. Az ő bölcsessége, önmérséklete, előrelátása és higgadtsága nélkül már régen zűrzavarba süllyedt volna ez az ország.
 
A sors, az Isten azonban nem elég kegyes hozzá és a magyarsághoz.
 
Antall nemcsak nagy államférfi, hanem tragikus hős is. Mert mindazt, amit most felsoroltunk, amiből ki kell törnie az MDF-nek, fel lehet sorolni más előjellel is: hogy ennek fejében fennmaradt az ország, nem süllyedtünk bele a káoszba, fizetésképtelenségbe, hogy senkinek sem kellett nélkülöznie és vándorútra kelnie.
 
A világpolitika kegyetlen és gonosz és kíméletlen. Majd csak a történelem fogja feltárni, mi mindentől óvta meg a magyarságot ez a halogatós Antall-politika.
És most tőle kérjük azt is, hogy fordítson, és mutassa meg a maga és a kormánya erejét. Egy Isten által meglátogatott embertől.
 
A volt nómenklatúra pufajkásai itt ólálkodnak a kertek alatt.
 
A legnehezebb feladatokat, az átalakítás legdrasztikusabb műveleteit ez a kormány elvégezte. Ráment. Talán nem is lehetett másként.
 
Az MDF azonban nem veszhet oda, mert az MDF a legsajátosabb képződménye ennek a magyar századnak, benne együtt van a magyarság minden szerzett, megszenvedett és forradalomban felmutatott értéke összes nemzeti gyarlóságunkkal együtt. Ha az MDF összeesik, magyarság felett összecsapnak a hullámok.
 
Vannak pillanatok, amikor nemcsak a politikán, hanem a szívdobogáson is felül kell emelkedni.
 
Élet! Ez most a hívó szó.
 
(1992. VIII. 20.)