Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Tudomásul kellett vennünk, hogy a Nyugat elárult bennünket

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

A világsajtó és az ENSZ sokáig foglalkozott a magyar üggyel. A Szovjetunióval és a magyar menekültekkel, akiket szépen fogadtak, de a magyarkérdés már el volt intézve és be volt fejezve. Ugyanakkor mi még hihetetlennek, képtelennek tartottunk ekkora aljasságot. Hallgattuk a híreket és minden apró jelből nagy reményt kovácsoltunk. Legalább az ötvenhatos év végéig dolgozott a lelkünkben valami erőszakolt reménykedés, hogy ez így nem maradhat, valami kiegyenlítődésnek meg kell születnie, mert ekkora igazságtalanság nem történhet meg egy néppel. Ahogy fogyott ez a magyar remény, úgy növekedett a szovjet realitás. Az elfogadhatatlan realitás. Mégis egyre többen álltak be a sorba. Felvették a munkát, megkeresték eldobott piros könyvüket vagy kiváltották az újat, s miközben valamelyik hozzátartozójukról semmit sem tudtak, vagy még nem írt odakintről, a szabad világból, maguk beálltak ebbe. Lassan elkezdődött a beilleszkedés. Először azt kellett Kádáréknak megértetniök a néppel, hogy nincs mese, nincsen remény a kibontakozásra, a forradalom és szabadságharc végérvényesen elbukott. Erre kellett a véres terror, a sortüzek és a letartóztatások. Halálos némaságba borítani a társadalmat. Elhurcolni, tönkretenni az ellenfeleket, a forradalom intézményeit, felszámolni: féljen, rettegjen a magyar! Az 1956-os év november negyedike utáni része lényegében ezzel telt el. December 8-án volt az utolsó nagy tüntetés, a Nőtüntetés, aztán az ostromhangulatú Karácsony várásában és az egyre inkább érezhető magunkra maradásban szépen lassan kifulladt a nemzet ellenállása. Elhatalmasodott a kilátástalanság: tudomásul kellett vennünk, hogy a Nyugat elárult bennünket. Az újságok hangja fenyegetőbbé vált, egyre több letartóztatásról lehetett hallani, olvasni, s lassan kezdték lezárni a határokat. Kétszázötven-háromszázezer ember menekült el. Fiatal, életképes emberek, egész családok. A vérveszteséget soha többet nem tudta kiheverni a magyarság. A sok fiatal tehetség, a kiszaladt, elveszett ember hiányát megérezte a sport, a tudomány, az élet minden része a feltalálóktól a színművészetig.

 

Még csak tíz-tizenkét éve múlt, hogy egy másik, hasonló nagyságrendű embercsoport elhagyta az országot, részben ugyancsak az oroszok elől menekülve. A 45-től 48-ig terjedő emigrációban nemcsak háborús bűntetteikért vagy az erre irányuló vádolás elől menekülő, politikailag érintett vezető emberek szaladtak ki Nyugatra, hanem tudós, értékes középosztálybeliek és arisztokraták, később nagytőkések és értelmiségiek hagyták el az országot. Jobb- és baloldali gondolkodású demokraták, egy egész kormányra való politikus, író, közéleti ember, a társadalom krémje. A másik része ennek az elitnek már börtönben ült vagy internálták, és sokan akasztófán végezték. Ennek még tíz éve sem múlt, és most megint ugyanez volt kilátásban. Egyes harcokban részt vett parancsnokokat igen hamar kivégeztek. Rögtönítélő bíráskodást vezettek be. Gyilkoltak. De mindezt csak azután, hogy a szovjetek segítségével megerősítették a hatalmukat és odasereglett, vissza mindenki, aki korábban is köztük volt. Szadista, gyilkos ösztönű emberként könnyű lett karriert csinálni. A Magyar Szocialista Munkáspártba azonban nem mindenki lépett vissza, aki korábban benne volt. Rákosiék alatt értelmiségi munkakört nehéz volt Budapesten betölteni párttagság nélkül. Negyvennyolcban sok volt szociáldemokratát is átsodort az egyesülés az új pártba. A forradalom után viszont csak az lépett vissza, aki leszámolt a saját magyarságával, aki vállalta a pufajkások gonoszságait és abban a rendszerben akart előrejutni, amelyik letaposta a nemzetet. Az értelmiség lassanként két részre oszlott. Akik elfogadták Kádárékat és vezetői beosztásukba visszatértek, vagy ilyen pozíciót újólag, de máshol elvállaltak és azokra, akik belsőleg mindenképpen passzív rezisztenciába vonultak, nem vállaltak vezetést, de mert élni kell, dolgoztak. Ha csak lehetett, felvették a munkát, de életüket amazok életétől elkülönítve élték.

 

Nehéz pontosan leírni az ötvenes éveknek és a hatvanasok elejének a hangulatát és a lényegét. Mert nemcsak a terror, a létbizonytalanság, hanem a hatalom által már akkor engedélyezett és egy kicsit ösztönzött piacosítás is megjelent a színen. Sok vendéglőt, kocsmát kiadtak gebinbe, igaz többnyire volt ávósoknak, pártembereknek. Az élsportolók, hogy itthon maradjanak, üzleteket nyithattak. Nagy mulatozások estek meg mindenütt. És közben folytak a kivégzések, amelyekről azonban nem beszélt senki.

 

Ez a néhány nagyon sötét év volt a magyarság életének mélypontja, minden mai baj gyökere, a végzetes elromlás kezdete. A magyar akkor tanult meg alakoskodni. Rámosolyogni arra, aki fogva tartja az uramat, állást kérni attól, akit tegnap mint a forradalmi bizottság tagja, megbélyegeztünk, tekintélynek, tudósnak elfogadni azt, akit senkiházinak tartunk. Hallgatni a gyerek előtt. A társadalom minden ellentmondása bent, az egyes ember lelkében rontott egymásra. Családon belül is szélsőségek fejlődtek ki. Az egyik beállt, a másik elment. Házaspárok szakadtak szét, némelyek válásra használták fel a disszidálást, gyermekeket hagytak magukra. És a sikerhez nem kellett más, csak behódolás. A pufajkás haramiák előtt ott virított, hogy feloszthatják maguk között az országot.

Forrás: Havi Magyar Fórum