Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

A Színművészeti Főiskola sztalinista vezetőit nem távolították el

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

A diplomához csak egy-két vizsgám hiányzott 1957. március negyedikén, amikor elvittek a Vorosilov úti kollégiumból. A főiskola akkor valójában még nem működött. Egyes órákat megtartottak, de a hivatal még nem vette vissza hatalmát. A volt pártapparátus voltaképpen csak feljelentésekkel és helyezkedéssel foglalkozott. Amikor kijöttem, már Olthy Magda volt a főigazgató és osztálytársaim már egy kivételével mind letették a vizsgáikat, s már el is helyezték őket színházakhoz, filmgyárba, rádióba. A főiskola régi, sztalinista vezetői azonban nem lettek eltávolítva, Simon Zsuzsa, a régi főigazgató, akinek nyilván része volt az én internálásomban, színészosztályt kapott és tanított.
 
Simon Zsuzsa férjével, Mányai Lajossal, a kiváló színésszel Nagyváradról jött fel az oroszok bejövetele után, és mindketten vad, bosszúért lihegő emberek voltak. Simon Zsuzsából pedig vad pártnő lett. Érdes orrhangján egyebet sem lehetett hallani tőle, csak szólamokat. Élet-halál ura volt 1956 nyaráig, amikor mindenütt megroppant a hozzá hasonlók hatalma. Helyettese Redő Ferencné volt, ketten együtt nőben testesítették meg Rákosit és Gerőt. Redőné nem volt szakmabeli, csak pártmegbízott, valószínűleg ávós. Simon Zsuzsa művészetéről sem tudott senki semmit, művészi tekintélyét is erőszakosságával, gonoszságával tartotta fenn. Napirenden volt a tanárok és a diákok kirúgása, eltávolítása. Simon Zsuzsa olyan színészegyéniségek felett regnált, mint Lehotay Árpád, Básti Lajos, Sulyok Mária vagy a rendező Gellért Endre, és olyan párttekintélyek és hatalmasok viselték el, mint Major Tamás. Törpe uralkodott óriások felett.
 
Az én legnagyobb bűnöm az volt, s ezért minősültem hangadónak, mert 1956 őszén a főiskola gyűlésén Simon Zsuzsa és Redőné leváltását követeltem alkalmatlanság címén. Töröljék el a marxizmus, a párttörténet és a felesleges politikai tárgyak oktatását és helyette tanítsanak szakmát, a színész és rendező tanárok tartsák meg az órákat.
 
Ezt a gyűlést, amelyet megkésve, szeptember 27-én az összes főiskola és egyetem közül, azt hiszem, utolsóként tartottunk meg, kicsit szégyenkezve, hogy a Színművészeti lemarad a szegedi egyetem, a Műegyetem és a bölcsészet mögött, lázas, lelkes előkészítő tanácskozások, összeesküvések sora előzte meg.
 
Esténként hol itt, hol ott, azaz vagy a Vas utcai épület valamelyik termében, vagy a diákszállóban, vagy egyszerűen egy kocsmában - rendszerint a szomszédos "Bástya" étteremben jöttünk össze. Szerepet osztottunk. Ki miről fog beszélni. Az iránt, hogy az intézmény minden diákja és tanára jelen lesz, kétségünk sem volt.
 
Szeptemberben és október elején már forradalmi volt a hangulat Budapesten. Az egyetemi és főiskolai diákságnak a jobbik része, a pártmunkától amennyire lehetett abban az időben érintetlen, felső rétege állt a megmozdulások élére. Azok a diákok, akik az előmenetelt pártmunkával, spicliskedéssel, a szólamok hangoztatásával pótolták, félrehúzódtak. A szervezők persze ki is közösítették őket. A forradalom előszele volt az is, csak persze mi még ezt nem tudtuk, hogy egyre többet és egyre nyíltabban beszéltünk arról, hogy ki kicsoda a főiskolán, közöttünk. Hogy ki a tehetségtelen, akit csak a pártmunka tart benn, ki a spicli és a kegyelt. Kezdett kiderülni, hogy kik a kedvezményezettek és az alkalmatlanok.
 
 Azt hiszem, minden forradalom így kezdődik, még a "csendes" is. Ezért hazug az az elmélet, amely szerint nem kell igazságtétel és elegendő a szervezeti kereteket megváltoztatni, az állami vállalatból részvénytársaságot csinálni és meghagyni élén a régi vezetőket, mert a nép csak személyes értékeléseken keresztül tudja érzékelni a változást, és minden forradalom a jellemtelenség és az értéktelenség elleni lázadással kezdődik.
 
Mi is esténként szidtuk a sztalinistákat, a tehetségteleneket, tanárokat és diákokat egyaránt, és a saját különbségünk, tudásunk, tehetségünk volt fellépésünk fedezete. Hivatalosan és a nyílt színen természetesen a sztalinizmus felszámolásáról és a személyi kultusz visszásságainak megszüntetéséről beszéltünk, de legbelül tudtuk, beismertük magunk előtt, hogy ez szembefordulás a rosszak, tehetségtelenek, élősködők rendszerével. Ez azonban annyira veszélyes volt, hogy legtöbbet azért még a becsomagolás módozatairól beszéltünk.
 
Amikor eljött a nagy nap, természetesen megtelt zsúfolásig a Vas utcai díszterem. Az elnökségi asztalt a széles utcai frontot alkotó ablakok elé helyezték, s mögötte helyet foglalt az egész vezérkar, fenyegetően. Redőné, a komisszár, párttitkár, Berg Hédi, akire alig tudok visszaemlékezni, Kisné, a tanulmányi osztály vezetője, a KISZ-titkár és néhány tanár, akit rá lehetett bírni a kiülésre. A többi tanár, ha eljött, igyekezett elvegyülni. Egyedül Jelena Manykovszkáját nem láttam, az orosz tanárnőnket, aki arisztokrata volt és Párizsból érkezett Budapestre nyelvet tanítani, és valamiért mindenki szerette és tisztelte. Simon Zsuzsa rendkívül komor tekintettel méregette a társaságot. A tanárok bizonytalanok voltak. Háy Gyula és Major Tamás, úgy emlékszem, nem jött el. Eljöttek természetesen a korábban végzett, már pályán lévő színészek, rendezők, dramaturgok is. Mi lesz? Lesz robbantás? Mindenki tudott mindent, Simon Zsuzsáék kémei be voltak ültetve közénk.
 
Sokáig úgy látszott, hogy megbukunk. A felszólalását a szervezési megállapodás szerinti sorrendben mindenki megtartotta ugyan, de nem azt a vádiratot adta elő, amiben megegyeztünk, hanem annak csak gyengített, halványított változatát és inkább mellékes dolgokról beszélt. Lehetett látni Simon Zsuzsa ábrázatán, hogy meg van elégedve a helyzettel, hogy mégsem rántják hát ki a főiskolát a lába alól. Mindig hevesen tapsolt, amikor a felszólalók a menzakoszt elégtelenségéről és az ösztöndíjak rossz szociális elosztásáról beszéltek. Ez kellett neki.
 
Már-már végképp ellaposodni látszott a dolog, amikor sorra kerültem. Szégyen mardosott, düh fojtogatott és önpusztító indulatok fortyogtak bennem. Mit keresek én itt e között a sok léhűtő pojáca között? Persze azt is láttam, tudtam, miért hallgatnak mindazok, akik előzőleg elvállalták a beolvasásokat, és számos kitűnő javaslatuk is volt, hogy kit hogyan s miként kell megtámadni, s hogyan lesz hatásosabb az együttes fellépés. Színészek és rendezők voltak, akiknek a sorsa Simon Zsuzsáéktól függött. Még harmadévben is kitehették őket, és akkor félszárnyúan kezdhetik a pályájukat, s ami még ennél is fontosabb: nem kapnak állást pesti színháznál, mehetnek vidékre, s gondoskodnak róla, hogy ott is maradjanak, ott se kapjanak szerepet.
 
Nekem akkor már más volt a helyzetem. Szeptemberben megjelent az első könyvem, a Tűzugratás, fiatal íróként voltam számontartva huszonkét éves koromban, és az idősebb írók megbecsültek. Írói pályámon Simon Zsuzsáék nem tudtak akadályozni, mert az Írószövetség - függetlenül attól, hogy a mozgolódást ott is eleinte kommunista, reformkommunista, Nagy Imrés írók, irányították - mellettem állt, pontosabban a hozzám hasonló forradalmi gondolkodású fiatalság mellett. Kiszabadultam a főiskola kötelékéből. Úgy éreztem, szabad ember vagyok, felszabadított rabszolga, szemben a jóindulatú, de odakötött társaimmal, akik a menzát emlegették. Az is bennem volt persze, amikor szólásra emelkedtem, hogy majd én megmutatom. Hát megmutattam.
 
Ezért a tíz percért internáltak. Mit mondtam? A bennem bujkáló drámai érzéktől vezérelve, de teljesen ösztönösen a teremben meglévő emberi alaphelyzetre, azaz a kint ülő hatalom, és a széksorokat és az oldalakat megtöltő álló társaság ellentétére, a félelem és az akarás ellentétére építettem fel beszédemet. Valószínűleg valaki vezetett felülről. Azt hiszem, életem legihletettebb pillanata volt ez. Ezt már akkor is éreztem, a sorsomra ható későbbi következményekkel együtt, később pedig, amikor a börtönben merengve sokadjára is össze-összeraktam magam, életem, mindig oda érkeztem, hogy én ebben a pillanatban lettem az, aki ma is vagyok, a magányos küzdő, a kiálló, az Ady képével: "muszáj Herkules", természetesen a Herkulesből nem a félistenséget, hanem a "muszájt" örökölve.
 
Azzal kezdtem, hogy ma még itt a főiskolán, sajnos a félelem az úr és alig mernek beszélni az emberek, a hallgatók, ma még csak tapsolni mernek, közösen. Ezért ne csak azt vegyék figyelembe, hogy mit mondok itt el én egyedül, hanem azt is, hogy hogyan fognak tapsolni beszédem után a jelenlévők. Ez lesz a szavazás, nem az amit az előttem szólók nem mondtak el és nem is az, amit én elmondok, hanem a taps. Ha pedig nem lesz taps, akkor nekem kell levonnom a konzekvenciát. De ha lesz, akkor a sztalinista vezetőknek. És ezután mondtam el, hogy Redőné és Simon Zsuzsa sztalinisták és alkalmatlanok, nem művészek, márpedig művészetre tanítani csak művész tud, és hogy feleslegesen sok sztalinizmusal tömik a hallgatók fejét, a szakmát meg nem oktatják, mert minden tanárnak hét másik állása is van és akad olyan tanár is, akinek osztálya van, de már egy fél éve nem is látták. (Ez Major volt, persze.) Ez felelőtlenség. A latin dráma felszólításával, Plautus szavával fejeztem be: "plaudite!"* Percekig zúgott a taps, a hallgatók felálltak, ütemesen tapsoltak, mintha Rákosit éltették volna. Simon Zsuzsa és társulata ott olvadt el a pódiumon. Könnyeivel küszködve felállt, rebegett valamit, hogy ezt majd folytatni kell és berekesztette a gyűlést azzal, hogy neki is, a főigazgatónak és Redő, valamint Berg elvtársnőnek is apró gyermekeik vannak otthon, akiket el kell látniuk. Ilyen szánalmasan, ilyen nyárspolgári pelenkaszaggal dőlt meg a sztalinizmus - egy időre - a Színház és Filmművészeti Főiskolán. (Simon Zsuzsa gyermeke Mányai Zsuzsa színésznő lett, a Nemzetiben játszott, korán elhunyt.)
 
 Örök ellenségeket szereztem ekkor. Akiket akkor megtámadtam, említést sem téve származásukról, amely valóban mellékes volt számomra, noha számot vetettem vele már 22 évesen, kivétel nélkül mind kommunisták voltak a véresszájúságig. Gonoszok voltak.
 
A gyűlés ezzel a szánalmas befejezéssel, a mi győzelmünkkel végződött, Simon Zsuzsáék gyávaságukkal, kisszerűségükkel önmagukat áztatták el, s a gyűlés után hiába kezdték egymás után behívogatni azokat, akik a szervezésben részt vettek - engem kivéve -, nem tudtak úrrá lenni a helyzeten, a főiskolán megindult a forradalmi folyamat és mire eljött október huszonharmadika, a főiskolás menet is teljes jogú tagként, emelt fővel csatlakozhatott a felvonuláshoz. A főiskola társadalmából, a korábban végzettek köréből számos élbeli forradalmár került ki. Gáli Jóska, akit majdnem kivégeztek, Csongovay Per Olaf, török származású rendező, aki Franciaországba menekült és ott élte le az életét, és még mások is, akik érdekes karriert futottak be a nagyvilágban. Az életharc, az érvényesülés és az idegen közegbe való beilleszkedés szükséglete és természetesen a feltárult nagyvilág sokójukban eltemette az ötvenhatos ifjút, s a szakembert, a művészt állította a helyébe, mégis, akik vitték valamire, mindannyian őrzik magukban az ötvenhatos fiatal énjüket - ha még élnek -, a lázadót és a dalolót. Gyönyörű napok voltak ezek, megismételhetetlenek.
 
(Megjelent a Havi Magyar Fórumban)