Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

33 évvel ezelőtt mondta Csurka István

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Szedte itt mar áldozatait a neoacquistica commissio, Caraffával az élen, vérengzett itt már Haynau táborszernagy és még ebben a mi rémszázadunkban is egymást követték a bosszúállások, az akasztások és a menekülésre kényszerítések. Nemcsak öngyilkosságban és halálozásban, nemcsak nem-szaporodásban és fogyásban, hanem emigráns termelésben is valószínűleg világelsők vagyunk. Kezdődött a kitántorgással, folytatódott az 1920 utáni kiutálásokkal, melynek során rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s amelynek csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedése lett, s jött rá az 1945- 46-48-as emigrációba kényszerítési kampány, amelynek során a legkülönfélébb szellemi alapállású, de a nemzettudat szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan szellemi erő hagyta el újra a hazát, tömegestül, hogy aztán az 56-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjainkban pedig a jajgató Erdélyből indult meg az áradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból, folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték.
 
Örökös védekezésbe kényszerült nemzet lettünk és most már ott tartunk, hogy még ennek a védekezésnek a jogosultsága is sok oldalról megkérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó, feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves, magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi nacionalisták és korszerűtlen koppánykodó mélymagyarok, amikor magyarként védjük és rejtegetjük magunkat magunk elől és a ránk váró végzet elől.
 
A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianonra jöttek még súlyosabb katasztrófák és leveretéseink, letaroltatásaink közül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni. Ez az a lemondásba szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor nincs tovább. De csak akkor.
 
Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Amikor az ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkolljanak miatta, mondván: romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória. Pedig jelen van az életünkben, nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarság sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halál-vízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.
 
Való igaz, folyamatban vannak ma ezen az ultramodern világon ennél kegyetlenebb népirtások is. Vannak, ahol ölik a népeket, tömegesen és gátlástalanul. Noha jelei ennek már itt is mutatkoznak, ez még itt nincs folyamatban és talán nem is lesz. Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és élete magyarként való leélésének lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna, csak az önazonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, pontosabban ráerőszakolva erre a hárommillió emberre: szűnj meg magyarnak lenni és megengedjük, hogy élj.
 
Beláthatatlan messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi magyar is beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?
 
A helyzet ebben a halál-vonatkozásban belföldön más, hála legyen érte dicsőséges forradalmunknak, más, de nem jó és főként nem rózsás. A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás, itt sem csak öngyilkosság, hanem egy rejtett, magát sokszor tarkaságba álcázó folyamat, amely a közönyben, a fásultságban, az önmagunkkal nem törődésben nyilvánul meg. Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket, mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közelálló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. „Ez van” – mondjuk, és ebben az „ez van”-ban benne tátong a halálos üresség.
 A szemünk láttára írja át gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát.
 
Most a népről, a magyar népről beszélek, amelyet megóvnak attól, hogy túlságosan magyarnak érezze magát.
 
Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. Pincérnek lenni nagyon tisztességes foglalkozás. Senkit sem akarok megbántani, nagyon sok pincér ismerősön és kedves emberem van, de egy nemzet azért mégsem süllyedhet a saját hazájában pincérstátuszba.
 
A mi lelkünk most tele van elhárítással, áthárítással, védekezéssel és önmagunk nem-becsülésével. Félünk magunktól, és mint valami tilalmas dolgot, rejtve éljük meg magyarságunkat.
 
Ilyen meghasonlott lélekkel semmilyen munkába nem lehet belevágni, előttünk pedig nagy munka áll, férfimunka. Magyarságunk tiszta újra-megélésére, magabiztos és öntudatos felmutatására most nem elsősorban azért van szükségünk, hogy a hazánkat körülölelő sötét, dühödt és kevésbé dühödt nacionalizmusokra válaszolni tudjunk, hanem elsősorban azért, hogy megmaradási programunkhoz hitet merítsünk. Hit nélkül semmilyen vállalkozásba nem érdemes belekezdeni. Nem is lehet. Hitet pedig – ezt az elmúlt évtizedek hathatósan bizonyították – semmi más forrásból, csak a maga önazonosságából meríthet egy nemzeti közösség. Jobb sorsra érdemes eszmék, ígéretek, zászlók, vágyak és hadbaszólítások hekatombája hever körülöttünk a világban, porba hullt sok minden, ami megdönthetetlennek és vitathatatlannak látszott eddig, amiről azt hittük, összetart, kiderült, hogy szétválaszt, amit logikusnak láttunk, arról kiderült, hogy zavaros, egyetlen eszme maradt a porondon, egyetlen eszme, amelynek hídján hittel átgyalogolhatunk a jövőbe, az ami a sorsunk, ami elől ki úgysem térhetünk: a magyarságunk.
 
Ahhoz, hogy megmaradjunk, fenntartás nélkül hinnünk kell abban, hogy érdemes magyarként megmaradnunk. Az embernek – s ezt éppen savanyú gyakorlatiasságba süppedő világunk bizonyította be – kell valami transzcendentális. Nem mi tehetünk róla, hogy mostanra csak a hittel, a humánum teljességével átélhető nemzeti eszmében maradt meg a transzcendentális ragyogása.
 
Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan összetöppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett ki az a magyarság, amelyik nem a határainkon belül élt. Ezt a hiányt most kezdjük pótolni. Már vannak osztályfőnökök, akik Erdély történelmi vidékeire viszik kirándulni tanulóikat. Áldja meg őket érte az Isten! De ez a megmaradáshoz kevés. Olyan új, edzett magyarságtudatra van szükség, amelyik a maga természetes és magától értetődő módján ölel magába mindenkit, aki magyarnak született, vagy annak vallja magát, éljen is akárhol. Lehetetlen és tűrhetetlen állapot, hogy a magyar televíziónak és rádiónak ne legyen legalább egy állandó műsora, amely a magyarság gondjaival foglalkozik, amely hírt ad arról, amikor odaát bezárnak egy magyar iskolát. Ha ez így megy tovább elpusztulunk, de még le is fognak köpködni bennünket. De meg is érdemeljük!
 
Ez tehát az anti-katasztrófa program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság. Nagyon messze vagyunk tőle, de kevesebbre nem törekedhetünk.
 
Ugyan ki vitathatja el a jogunkat nemzetünk megmaradása érdekében munkálkodnunk. Magyar kulturális égboltot akarunk kifeszíteni a magyar társadalom fölé, olyan égboltot, amelyre úgy néz fel a legegyszerűbb ember is, mint a csillagfényes augusztusi égboltra. Mint a sajátjára. (Ezt elmondva kénytelen vagyok egy szúrásra reagálni: micsoda nyugat-ellenesség ez már megint, micsoda mélymagyarkodás és koppánykodás? Nos, válaszom egyszerű. Ki tud olyan nyugati nemzetről, amely fölött nem a saját kultúrájának égboltja feszül? Tehát éppen hogy nyugati jellegűnek szeretném én látni szegény magunkat. Így, ahogy vagyunk, néhai Kelet Népe mivoltunkban.)
 
Áramot kell vezetni a népi emelkedés liftjébe, hajtószerkezetébe. E nélkül nincs magyar jövő.
 
Végezetül egy vallomás-formájú kérdés – önmagamhoz. Honnan merítettem a bátorságot és a judíciumot ahhoz, hogy ezeket a húrokat megpendítsem, hogy a megengedettnél többet, s hosszabban szóljak? Hiszen nem vagyok hivatottabb és felkentebb és főleg nem vagyok képzettebb és tudósabb. Nos, ennek egyszerű és gyakorlatias oka van. Én az imigyen szólásra valamicskét már befizettem. Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek. Nemcsak remélem azonban, bizonyos is vagyok benne, hogy nemcsak értelmes együtt-gondolkozásban és jövőmegszólításban, hanem, ha kell, áldozatkészségben is felül fogtok múlni. Köszönöm.
 
(Részlet az első lakiteleki találkozón a Lezsák Sándor kertjében felállított sátor alatt elhangzott Csurka beszédből. A teljes felszólalást a magyarforum.info kultúra rovatban olvashatják.)