Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Minden kérdéshez ütés járult

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

A politikai letartóztatás az élet nagy pillanata. Amikor az ember polgári, családi és kis világbeli története során először - és rendszerint utoljára is, mivel a másodszori letartóztatáskor már elvész az első hamvassága, érzelmi zsúfoltsága - ilyen helyzetbe kerül, az a lélek számára az idő felgyorsulását és kitágulását jelenti. Felébresztik, de amikor meghallja a szót: karhatalom, robbanásszerűen megy ki a szeméből az álom. Minden mozdulata a fegyverek csöve előtt folyik, de még ott vannak vele azok is, akikkel együtt élt, harcolt. Egyszer az ő arcukról akar leolvasni valamit, tanácsot akar kérni tőlük, esetleg inteni őket, hogy miről kell hallgatni, máskor meg a hatalom embereit figyeli, az indulataikat, a mozdulataikat, azokból próbál következtetni, és a jövőjét szeretné összerakni. Félelem nincs. A vér tele van adrenalinnal.
 
A géppisztolyos karhatalmisták különbözőek, de egyaránt visszataszítóak. A civil ruhás nyomozók kimértek, és egy későbbi fenyegetésre, bántásra készítik fel a tekintetükkel az embert, de az is lehet, hogy ez csak beleképzelés. A pufajkások gyűlölete viszont kézzelfogható. Nem szólnak, csak a szemük villog. "Diákok". Már ez is bűn. Máskor meg lesütik a szemüket ott az ajtók előtt és félnek. Vagy szégyellik magukat?
 
Számomra ott és ekkor oszlott két féltekére a magyar világ: a durva arcú, gyűlölettől - és esetleg az italtól is? - felgerjedt pufajkásokra meg a simább modoruk miatt még undorítóbb nyomozókra és a mi részünkre, akik közül engem most ki fognak ragadni, s akik együtt valamennyien áldozatok vagyunk.
 
Tudtam persze akkor már, hogy a mi térfelünkön, közöttünk is vannak néhányan, akik már oda tartoznak. Ezek most eltűntek, csak távolról szemlélték az eseményt. Ezek a forradalom alatt sem jeleskedtek. Nem is voltak nemzetőrök.
 
Aki már tudja, hogy le fogják tartóztatni, nagyon megfigyel mindent és két törekvése van: méltóságát megőrizni, a társai előtt nem gyávának mutatkozni és valóban sem félni. Ez világosan elkülönülő két dolog. Leküzdeni a belső félelmem, hogy célszerűen és életmentően tudjak viselkedni, mindent látni és kifelé egyetlen arcmozdulattal sem ijedtnek látszani, ez a legfontosabb. A letartóztatókkal szemben is meg kell őrizni a méltóságot. Ilyenkor csak az életösztön működik, de soha nem tapasztalt abroncsolás közé szorítva, a lélek ökölbe szorulásának fegyelmével. Az ember sok oxigént fogyaszt és sűrű, nagy időn szalad át.
Mindent elönt a feszültség. A társak lábujjhegyen járnak, és ha beszélnek, suttognak. A letartóztatók keményen lépkednek, hangosak, a fegyverek odakoccannak az ajtófélfákhoz, a szemek riadtak. Vajon az enyém is? - ez a kérdés. A letartóztatandó valójában nem rémült. Mindent felleltároz, mindenből következtet. Hátha mégsem? Hátha csak holnap vagy holnapután. Keresi az apró eseménytöredékeket, amelyeken nevetni, vagy legalább mosolyogni lehet. Igen, jó lenne nevetni az egészen. Meg is kockáztat egy-egy összekacsintást legközelebbi barátaival. Vesztett, de még nem ismeri el. A legfontosabb az önbecsülés és ennek megtartása.
 
1957. március negyedikén hajnalban egy másik lelki hatóerő, pontosabban talán egy kimondatlan megkülönböztetés is működött a diákszállóban. A nagy többség, a lányok és a forradalom alatt inkább visszahúzódók, polgári létezésükbe visszabújók ekkor szembesültek először az új hatalommal, a pufajkásokkal, a ránk fogott géppisztollyal. Ekkor vált igazán két táborra ez a kis háznép. Voltak ugyanis néhányan, kevesen, akik már bennem látták a hibást, akik úgy vélték, hogy magamnak kerestem a bajt és megérdemlem a sorsom. Ki nem mondták, de a tekintetük elárulta. A nagy többség viszont undorral nézte a pufajkásokat, a nyomozókat és hallgatagon állt a falak mellett, az ágy előtt a szobákban, vagy fel sem volt hajlandó kelni, és amikor kitették a lábukat, szitkozódott. A főnyomozó formálisan végigment a diákszállón és nekem mindenüvé vele kellett mennem. Legyek ott, ha fegyvert talál.
 
A pufajkások egyszerűen, mint diákokat gyűlöltek bennünket. Akkor még elterjedt volt az a sugalmazott kommunista nézet, hogy a diákok a felelősek ötvenhatért. A Gyűjtőben és Kistarcsán számos megalázó pofont, orrba vágást, lapockára mért gumibotütést kaptam magam is pusztán azért, mert főiskolai hallgató voltam. Volt eleve verés céljából történő lehívatás az irodára, máskor meg egyszerűen csak sétára vonuláskor kérdezték meg: "Te diák vagy, mi?" Te, te "tejfeles szájú!" És már suhant is a gumibot. Ha irodai körletben történt a verés, akkor valamelyik részeg fakabát fejtette ki aztán a továbbiakban, hogy mit tart a diákságról.
Természetesen ilyenkor is mindig egy ráfogott fegyver fedezékében.
- Főiskolás? Ellenforradalmár? És hány oroszt öltél meg? Hány elvtársunkat akasztottátok fel? Egyet se? Még hazudsz is?
- Természetesen minden kérdéshez ütés járult. Ezek a "hirigelések", karhatalmista szórakozások, nagy börtönbeli gyűlöletkitörések, részegségek a Gyűjtőfogházban mindennaposak voltak, Kistarcsán viszont csak abban a részlegben tudtak róla, ahol végrehajtották. Szadista kitörések voltak ezek, de az előszelük már ott, a hajnali házkutatáskor érződött, noha ott, a Vorosilov úton nem értek senkihez egy ujjal sem. De a szemük elárulta, hogy majd fognak. Valószínűleg féltek.
 
Azt hiszem egyébként, hogy egész börtönéletem, magatartásom a letartóztatásom nagy jelenete határozta meg. Sok ember közül vittek el, egyedül engem, s ott maradt mögöttem egy megdöbbent társulat, amelyikből akkor lett közösség. Amikor elindult velem a Pobjeda, nem nézhettem hátra. Megjelent azonban a szemem előtt egy kép: a hirtelen támadt ürességben most összeszalad a társaság, a lányok is kijönnek a szobájukból, és mindenki azt kérdezi: mi lesz Csurkával?
 
Ez nyilván nem így történt, de nekem akkor így volt jó és magamban mosolyogtam. A nyomozó pedig valami beszélgetést kezdeményezett velem, valamilyen közömbös témáról. Nem tudom már, miről, csak az érzésemre emlékszem, az elhatározásomra, hogy minden körülmények között könnyednek kell mutatkoznom. Talán, hogy az ártatlanságomat ezzel bizonyítsam?
 
Azt hiszem, nehezebb volt a sorsa annak, akit otthonából, szerettei közül emeltek ki annak idején, egy éjjeli órán, s akit még az a körülmény is fenyegetett, hogy nyomtalanul eltűnik. Magam nem tűnhettem el nyomtalanul, mert sok ember szeme láttára vittek el. De az, akit a felesége mellől keltettek fel és visznek végig a csendes városon, az valószínűleg ettől is kellett tartson. Az éji városban minden halott néma, mindenki alszik ilyenkor, mindent el lehet követni. Valószínűleg nekem volt szükségem a részvéttel teli diákotthon felidézésére. Kierőszakolta magának a képzeletem. A papírt egyébként, hogy bevisznek, és le vagyok tartóztatva, csak a végén vették elő. Hogy fogkefét vettem-e magamhoz, már nem tudom. Azt hiszem, nem, mert mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy csak kihallgatásról van szó és haza is lehet majd térni hamarosan. De ez sem bizonyos. Fakan Balázs dugta a kezembe, az a valószínű. Gyakorlatias ember volt. Nem tudom, pedig ez volt - ha volt - a legdrámaibb mozzanat. De ha mondták is, ezt kiütöttem magamból. Nem vettem tudomásul? Nem tudom. Magam nem ilyesmire készültem, hanem a legrosszabbra. Mert ez volt a legszebb és ez adta a legtöbb erőt. Hárman-négyen körülfogtak géppisztolyosok és a nyomozótiszt, s úgy vezettek ki a Pobjedához, amely a széles út túloldalán állt. Amikor a személykocsi elindult velem, a pufajkások még csak félig töltötték meg az egyik teherautó platóját, és nem indultak nyomban utánunk. A másik még ott maradt. Öt perc alatt beértünk a Deák térre, a BRFK-ra, ahol az autó előtt nyomban megérkeztekor kinyílt egy hatalmas, magas vasajtó. A sofőr behajtott az udvar közepére, de addig senki nem szállt ki, amíg mögöttünk be nem csukták a vasajtót.
 
(Forrás: Havi Magyar Fórum)