ISTEN ÉLTESSE TÍMÁR SÁNDORT!

„A Tímár-módszer fontos eleme, hogy a helyi hagyományokból induljunk ki. A gyermekeknek először szűkebb hazájuk, azaz falujuk vagy tájegységük zenés-táncos örökségét kellene megtanulniuk, mielőtt bármilyen idegent megismernének. Ha nem a helyi hagyományból indulunk ki, akkor a magyar népművészetre jellemző sokszínűség egy zavaros sűrítménnyé változik.”

1930. október 2-án született Szolnokon a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar koreográfus, táncpedagógus; a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes alapítója. Ma 90 éves. Isten éltesse!
 
2008-ban a Tímár módszerről így nyilatkozott lapunknak:
 
„A Tímár-módszer egyik fontos eleme, hogy a helyi hagyományokból induljunk ki. A gyermekeknek először szűkebb hazájuk, azaz falujuk vagy tájegységük zenés-táncos örökségét kellene megtanulniuk, mielőtt bármilyen idegent megismernének. Ha nem a helyi hagyományból indulunk ki, akkor a magyar népművészetre jellemző sokszínűség egy zavaros sűrítménnyé változik. Ezt fejtem ki Néptáncnyelven c. könyvemben is.”
 
CSALÁD, GYERMEKKOR
 
Szolnokon születtem, s egy ugartanyán éltem gyermekéveimet. Kezdetben egy tanyasi iskolába jártam Alcsiszögön, ahol a tanító bácsi inkább a mezőgazdasági oktatásra tette a hangsúlyt, mint a tananyagra. Ezt a hátrányt sikerült ledolgoznom, sőt érettségin a legmagasabb pontszámot sikerült elérnem. Szüleim látták, hogy a mezőgazdaság hagyományos formája felbomlóban van, s ezért jónak látták jövőm szempontjából taníttatásomat. Szolnokra kerültem be a Verseghy Gimnáziumba, s onnan indult tovább az életem. Akkoriban a negyedik elemi befejezése után kezdődött a nyolcosztályos gimnázium. Jól emlékszem, mennyire félénken léptem be édesanyámmal a szolnoki gimnáziumba, melynek két, hatalmas bejárati oszlopa nagyon megrémített. A tanyavilághoz képest egy idegen környezetbe kerültem. Az iskolának volt egy nagyszerű énektanára, Kóbor Antalnak hívták. Írt egy kis zenetörténeti füzetet számunkra, amelynek utolsó fejezetében Bartók Béláról, Kodály Zoltánról és tanítványaikról volt szó. Nekem nagyon tetszett, ahogy Bartók és Kodály a magyar népzenét magas művészetté emelte. Egyszer az egyik teremből fura dübörgések zaja ütötte meg fülemet. Bekukucskáltam; a regös cserkészek gyakoroltak. A gimnázium regös cserkészcsapatában egy nagyon lelkes tánccsoport működött. Hamarosan megkértek rá, mivel az én lételememnek része a tánc, s otthonról hoztam tánctudásomat – nagyapám kiváló táncos volt - , hogy irányítsam a próbákat a vendégtanárok távollétében. Amikor megszüntették a cserkészmozgalmat, mi iskolai tánccsoportként működtünk tovább. Volt egy nagyon fontos eseménye korábbi életemnek, ami még a cserkészethez kötődik. Még regös cserkészként kerékpárral elmentünk Siófokra a vezetőnkkel, Kaposvári Gyulával, aki nem csak tanár, hanem muzeológus is volt. Egy népfőiskolára vitt bennünket a „Balaton fővárosába”, ahol Molnár István tartotta a tánctanfolyamot. Csodás élmény volt számomra a vele való találkozás. Molnár István nem csak remek táncos volt, de nagyszerűen énekelt és mondott balladákat. Miután eltáncolta híres huszárverbunkját, megkérdeztem tőle: „Pista bácsi, szabad ezt nekünk is megtanulni? El szeretném vinni Szolnokra ezt a táncot.” Molnár István beleegyezett, így ezzel a „kinccsel” térhettünk haza.
 
„KULÁKGYEREK”
 
Hiába értem el maximum pontszámot az érettségin, nem vettek fel sehova. Az egyik osztálytársammal együtt kutatóorvosnak készültem. Jelentkeztem az egyetemre, de be se hívtak. Az ok: apámnak 24 hold földje volt. Nagyon elkeseredtem, s az érettségi után egy évig még Szolnokon maradtam, ahol egyre többet foglalkoztam egy táncegyüttes megalapításával. Bartók példája nyomán furulyát vettem magamnak és a tanyavilág nótáit lekottáztam magamnak. Ez a ’40-es évek végén volt. Jelentkeztem a Színház-és Filmművészeti Főiskola koreográfus szakára is, de a 24 hold ott is akadályt jelentett. Egy nap aztán Kaposvári Gyula szólt, hogy felvételt hirdet a frissen alakult SZOT Művészegyüttes, próbáljam meg. Amikor megtudtam, hogy az együttes vezetője Molnár István lesz, nem sokat gondolkodtam. A SZOT-ban ismerkedtem meg későbbi barátommal, munkatársammal, Martin Györggyel, valamint a szakma olyan kiválóságaival, mint Vásárhelyi László, Galambos Tibor. Utóbbi a Fészek Művészklub vezetője. Molnár István példáját követve többször elmentünk a hétvégén vidékre táncot gyűjteni Martin Györggyel. Ő beszerzett egy filmfelvevőt, amivel jártuk a vidéket. Nem volt könnyű dolgunk, hiszen akkoriban még csak néma felvételt tudtunk készíteni, amin nem látszott, hogy mikor, milyen zenei hangsúlyra kezdi el a táncos a táncot. Ki kellett dolgoznunk egy módszertant ahhoz, hogy a felvételeken lévő táncot, zenét helyesen tudjuk lejegyezni és megtanulni. Ezért a zenei hangsúly kezdetét egy kézmozdulattal jeleztük a lencse előtt. Enélkül lehetetlen lett volna kielemezni a táncokat. Később elosztottuk a munkát. Én koreográfiával és táncpedagógiával foglalkoztam, Martin György pedig a gyűjtéssel. 1955-ben megszüntették az együttest, pedig akkorra már egy remek tánccsoport voltunk. Néhányan úgy gondoltuk, hogy tartsuk egybe a társulat gerincét, így jött létre a későbbi Budapest Táncegyüttes elődje. Ezzel az együttessel 1956-ban részt vettünk egy három hónapos afrikai és ázsiai turnén. Nagyon nagy sikerünk volt, csak egy szomorú momentuma volt a fellépéssorozatnak. Az egyiptomi újságokból tudtuk meg, hogy tankok özönlötték el Budapestet. A következő állomáshelyen, Görögországban nekünk szegezték a kérdést: vagy disszidálunk, vagy el kell hagynunk ezt az országot. Nem akartunk disszidálni, így Bulgáriába kellett átmennünk. Onnan csak két-három hét múlva mehettünk haza. Szerencsére az itteni hatóságok nem akadályozták az együttes munkáját, sőt állami támogatásban is részesítették. A sorsom viszont másfele vitt. Vásárhelyi László javaslatára egy új, saját együttes létrehozásába kezdhettem. A Vegyipari Szakszervezetek szerettek volna létrehozni egy nagy művészegyüttest, és rám bízták annak a vezetését. A felkérést azonnal elvállaltam, s mivel Bartók a példaképem, így az ő nevét vette fel az új táncegyüttes.
 
AZ 1958-BAN ALAPÍTOTT A BARTÓK TÁNCEGYÜTTEST
 
Kezdetben egy Bajza utcai iskolában próbáltunk. Később ezt az intézményt ott kellett hagynunk, mert a helyi sportélettel megszervezését gátolta jelenlétünk. Így kikerültünk a Miskolci útra…Közben az Állami Balettintézetben is tanítottam. Három osztályt tanítottam végig, ez 12 évet jelent.
 
Honnan az ismeretség Sebő Ferenccel és Halmos Bélával?
 
Ez a táncházmozgalom születésének idejére tehető. Martin Györggyel Bartókos éveimben is rendszeresen találkoztunk. Gyakran voltam nála, és ő is sokszor jött el a próbáinkra. Ilyenkor lépéseket mutogatott nekem, amiket a gyűjtőútjaikon tanult, meg filmeket néztünk. Ekkor már kijártak Erdélybe, például Székre. Ezekről az utakról sokat mesélt, ami nagyon megfogott bennünket, és elkezdtünk a Bartók együttesben széki táncokkal foglalkozni. Nagy gondot jelentett viszont, hogy nem volt eredeti zenénk, csak a még 1938 és 1945 között felvett Pátria lemezek recsegő felvételeire táncolhattunk. Ezek kiválóak voltak zenetanulásra és elemzésre, de tánctanulásra nem. Szerencsénk volt, hogy az utcán láttunk batyuzó székely bácsikat, néniket. Megkértük őket arra, hogy nézzék meg próbáinkat. Ők nagyon meglepődtek azon, hogy Pesten széki táncokat járnak. Megerősítettek minket abban, hogy hitelesen adjuk elő a táncokat. Egyszer éppen széki táncokat gyakoroltunk a sistergő lemezek hangjára, amikor Martin György beállított két fiatalemberrel, és azt mondta, hogy most kapcsoljuk ki a lemezjátszót. „Béla vedd elő a hegedűt, Feri a kontrát!”-mondta Gyuri barátom. A két fiú – Sebő Ferenc és Halmos Béla – pedig elkezdték nekünk játszani az eredeti széki muzsikát. Rögtön rábeszéltem őket, hogy legyenek kísérőink. Így indult el a hagyományőrző néptánc egyik új korszaka hazánkban, s ez a szellemiség segítette a táncházmozgalom létrejöttét is.
 
Az első hazai táncház a Liszt Ferenc téri Könyvklubban került megrendezésre. Ezen csak a Bartók Táncegyüttes vett részt?
 
Nem. A széki táncház mintájára szerveztük meg az első táncházat a Bartók, a Bihari, a Vasas és a Vadrózsák táncegyüttessel közösen, 1972 májusában, a Liszt Ferenc téri Könyvklubban. A várakozások ellenére rengetegen voltak, olyan ismert személyiségek is, mint Nagy László. Jött még egy csomó fiatal egyetemista, akik nem voltak táncosok. Sebő Feriék több alkalommal játszottak egyetemeken, így a fiatalok tőlük tudták meg táncházunk megalakulását. Olyan sokan voltunk, hogy alig lehetett mozdulni. Halmosék muzsikáltak, a Bartók együttes táncosai pedig elkezdték a széki táncokat járni. Az összejövetel olyan sikeres volt, hogy felvetődött az ötlet: szervezzünk zártkörű klubot táncosaink számára. A másik három együttes a zártkörűség mellé tette le a voksát, én viszont nem akartam kihagyni a sok lelkes, fiatal „civilt”. Így csak a Bartók Béla Táncegyüttes folytatta a táncházak szervezését. Nekünk egy óriási segítséget jelentetett, hogy addigra sikerült az egyes táncnyelveket teljes tisztaságában megtanulni.
 
CSILLAGSZEMŰ
 
Feleségével mikor gondoltak először arra, hogy már három éves kortól kezdjék el tanítani a gyerekeknek a táncot?
 
Sőt, már két és féléves tanítványaink is vannak a Csillagszeműben! Az előtörténetről: az Állami Népi Együttes vezetőjeként, s a turnék miatt kénytelen voltam befejezni a Balettintézetben tanári munkámat. A táncos utánpótlás kineveléséről azonban nem akartam lemondani, így megalakítottam a Corvin Együttest, ami az Állami Népi Együttes utánpótláscsapatát jelentette. Böskének, pedagógusként és édesanyaként támadt az a remek ötlete, hogy ne csak ifjúsági, hanem gyerekcsoportot is hozzunk létre. A lényeg: az anyanyelvvel együtt tanulhassák meg a kisgyerekek a néptánc nyelvét is. Megalakítottuk a gyermekegyüttest, ahol a mi gyermekeink is ott lehetettek. Ők mára mind profi táncosok. A Corvin Táncegyüttest Mihály fiam vezeti, legidősebb fiam, Sándor pedig a Kolompos népzenei együttes alapító tagja. András és Mátyás fiaim pedig a Csillagszeműnél tanít, ha kell: helyettesítenek minket. A gyerekcsoport először 70 főből állt. Egy év múlva a MÁNE vezetősége közölte velünk, hogy a legkisebbek oktatása túl sok pluszmunkát jelent számukra, tehát szüntessük meg a csoportot. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy nem eresztjük szélnek a gyerekeket, hanem magunk erejéből folytatjuk a munkát. Hangsúlyozom: mindez Böske remek szervezőképességének köszönhető. Feleségem sógora, Mészáros Géza festőművész, kinek lánya a Corvinban is táncolt, lett az együttes „keresztapja”. Ő a Csillagszemű juhász meséje nyomán találta ki ezt a nevet.
Bárkit felveszünk, hiszen kicsiny korban a gyerek egy nyitott könyv, mely a világot képes magába foglalni. Volt, hogy egy kismama megállított engem, s közölte velem: ha szól a zene, a magzat mocorogni kezd. Ne felejtsük el, mit mondott Kodály: a népzenével születése előtt 9 hónappal kell találkoznia a gyereknek. Nagyon örülünk annak, hogy az összes társadalmi réteget megszólítva sikerült nekünk a tánchagyományt átadni. A Csillagszeműben korosztály és tudás szerint csoportosítjuk a fiatalokat. Így beszélhetünk egyrészt kicsikről, nagyokról, másrészt a pici és a nagyobb „profikról”. Örömteli, hogy már nemcsak a szakmai berkekben vagyunk ismertek, hanem a nagyközönség is megismert bennünket.
 
m.a.