Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info

Hitszegők, árulók

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Az MSZP és az SZDSZ, a két koalíciós párt minden erkölcsi tőkéjét elvesztette. Hazugságai lelepleződtek, mindenki láthatja, hogy nem annak érdekében cselekszenek, mint amit meghirdettek. Olyan hitszegésen, áruláson lettek rajtakapva, mint Kádár János 1956. november 4-én: Kádár másodikán még hitet tett a forradalom mellett, negyedikén pedig behívta a szovjet csapatokat.
 
Az MSZP-SZDSZ- kormány botrányai és a köztársasági elnök megszégyenülése az egész magyar demokrácia valódiságát kérdőjelezik meg. Ezek ugyanis nem működés közben elszenvedett politikai vereségek, hibák, hanem alkati tények: az antidemokratikus, csalárd alap következményei. A köztársaság elnökéről ugyan nem most derült ki, hogy pártok szolgálatában tevékenykedik, az előző lelepleződések – taxisblokád, alá nem írások – azonban a szemben álló fél, az első demokratikus kormánytöbbség leleplezései voltak, azaz, ha úgy tetszik: a szemben álló fél állításai, a mostanit viszont a helyzet dobta felszínre, mindenféle közreműködés nélkül. Amit Göncz Árpád aggálytalanul aláírt, figyelmeztetések ellenére, abban az Alkotmánybíróság szabad szemmel is felismerhető hibákat talált. Göncz tehát pártpolitikák szolgálatában, részrehajló félként ül ott, ahol részrehajlásnak helye nincs, jobban mondva: nem volna. Ez egyben újraválasztásának botránya is. Feltárja, hogy a Magyar Köztársaságban az államelnök is része egy bizonyos uralmi cél megvalósítására létrejött szövetkezésnek, egy minduntalan lelepleződő politikai hatalom-összevonásnak, amely a népakarat kijátszásán alapszik.
 
Göncz Árpád azt a Dobi István-i, Losonczi Pál-i aranyidőt éli újra, amikor az Elnöki Tanács elnöke a párthatalom, a diktatúra egyik – szerény – eleme volt, megvalósítója a Párt szocializmust építő programjának. Göncz már fel sem fogja, hogy neki semmi köze nem lehet Horn és Pető kormányprogramjához, még akkor sem, ha egyetért vele. Aláírásával és elszólásával nemcsak alkalmatlanságát, hanem az összeesküvésbe való beavatottságát is leleplezte.
 
Az MSZP-SZDSZ - kormánnyal is ezt történt, csak másképp. A kormányról most az derült ki, hogy valójában nem a demokratikusan megosztott hatalom egyik része, hanem a legfőbb, osztatlan hatalom, pontosabban az kíván lenni. Nem a törvényesen megválasztott Országgyűlés által hozott törvények végrehajtója, azaz a két választási ciklus közötti időben működő végrehajtó hatalom, hanem egy, a társadalom által valójában nem ismert, idegen célú és időben lehetőleg nem korlátozott réteghatalom megszervezője, végrehajtója. Ugyanilyen jellegű, alaptermészetű volt az MSZMP hatalma, s az már szinte csak mellékes velejáró, hogy a személyek köre is alig változott. Ennek a kormánynak van egy programja, amely elsőrendűen önfenntartására szolgál, és ezt akarja végrehajtatni a magyar néppel. Régen az a „dolgozó nép” volt. Ma a dologgal egy kis baj van…
 
Sebtében összeállított egy csomagot és kivitte Amerikába, abban a reményben, hogy megkapja a Nemzetközi Valutaalap hitelígérvényét, és ezzel a pénzügyi rendszerét fenyegető csődöt elkerülheti. Valójában fennmaradási engedélyért repült ki a díszes küldöttség. Önmagát akarta biztosítani, hogy ő hajthassa végre azt a célt, amit bevezetőben már megneveztünk.
 
Ha jól megnézzük, ennek az MSZP-SZDSZ- kormánynak fennállása óta egyetlen intézkedése sincs, amely ténylegesen az ország kormányzására irányult volna. Ellenben minden mozdulatán látszik a hatalom megszerzésének, megtartásának, kibővítésének, nemzetközi biztosításának szándéka. Eredendően nem rá bízott demokratikus, törvényes, alkotmányos feladatát látja el, hanem bizonyos, csak a saját belső körei által ismert hatalom-összevonók érdekében cselekszik. Alapszerződéseket tervez vagy köt meg, hogy a szárnyait biztosítsa. Eközben cserbenhagy több millió, a határokon kívül élő magyart, holott az a rendszerváltás, amelyet 1989–90-ben maga is elvállalt, a mindenkori magyar kormányokat az összmagyar érdekek képviseletére kötelezte. Hiszen kiszabadultunk a szovjet parancsuralom alól, független országgá váltunk, s ebből értelemszerűen következik a 3-4 millió, önhibáján kívül az államhatárokon kívülre került magyar érdekeinek nemzetközi fórumokon és minden lehetséges eszközzel való képviselete. Ehelyett ez a kormány alapszerződéseket köt, Horn Gyula pedig nyíltan eltemeti még a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt folyó perünket is, kijelentvén: esélytelenek vagyunk. Miért teszi ezt? Azért, hogy ezt a másik szárnyát is biztosítsa, s zavartalanul szervezhesse belső hatalmát. A hatalomszervezés jegyében történnek az elbocsátások és a helycserék a gazdasági életben, az intézmények élén, ennek a célnak a szolgálatába van állítva az egész privatizáció, immár szinte az egész társadalom kifejezett akaratával szemben. Ma már nincs civil testület, szakszervezet, nincs tudományos fórum, amelyik ne ellenezné az úgynevezett energiaprivatizációt, a kormány mégis gyűri, hajtja, mert ez is a hatalmon maradását szolgálja. Ha ugyanis keresztülviszi, eladja, akkor megkapja azt a támogatást, amit az amerikai úton nem sikerült kikönyörögnie.
 
Horn Gyulának és Pető Ivánéknak ugyanaz a viszonya a kormányzáshoz és a hatalomhoz, mint az egypártrendszer pártközpontjának. A cél nem a kormányzás, illetve a jó, a szakszerű, a nép bizalmát élvező kormányzással további, majdani megbízás kieszközlése, ami a demokráciák általános európai működési elve és gyakorlata, hanem fordítva: a hatalom durva, csalárd, vagy akármilyen eszközökkel való megszerzése, megszilárdítása, és ezáltal annak lehetetlenné tétele, hogy a nép később más kormányt, más pártokat válasszon.
 
A stabilizációs csomag ilyenformán éppen nem a gazdasági bajok orvoslására, a rendbetételre irányul, nem önfeláldozó és nem népszerűség-csökkenés árán is bevezetésre kínált reform, nemzetmentés – aminek fel van tüntetve –, hanem a más szellemű, most még magukat nemzetinek mondó erők megtörése, hatalomból, kultúrából, jövőből való kiszorítása. Azaz: a hatalom időkorlátainak kiküszöbölése. Agyagba döngölés. Ezt most kell megtenni, az első kormányidőkben, amikor a tömeg még rabja előző választásának, még szégyelli, hogy bedőlt. Most még nincs jelentősége a népszerűség-csökkenésnek, még kérkedni is lehet vele, hiszen a társadalomnak nincs módja változtatni a helyzeten. Teljesen el van szigetelve a törvényhozástól és a végrehajtó hatalomtól, a kialakult 72%-os többség mindentől megvédi a réteghatalmat.
 
Az MSZP-SZDSZ- kormány tehát nem kormányoz, hanem felőrli a vele szemben lehetséges ellenállásokat. Célja nem a törvények végrehajtása, hanem a társadalom apróra törése és ennek révén való fennmaradása. Erőszakot alkalmaz ahelyett, hogy szolgálna. Ugyanazt teszi, mint elődei: kifőz egy alkimista tervet, amelyet ő maga feltétel nélkül helyesnek nyilvánít – „a szocializmus építése” –, és ennek mindent alárendel. Stabilizáció, egyensúly, fizetőképesség – csak a szavak, a kifejezések változtak, a tartalom és az uralkodás módszere nem. A szocializmus építését sem gondolták komolyan, az is csak a hatalmon maradáshoz kellett. Erőszak dúl most is: a megszorító intézkedéseket el kell fogadni, mert „ésszerűek” és „nincs alternatívájuk”.
 
A magyar társadalom válaszút előtt áll. A botrány kirobbant, az SZDSZ- vezette kormány és az elnökük Göncz Árpád lelepleződött. Óriási repedések keletkeztek, amelyeken át belátni a boszorkánykonyhába. Immár bent az MSZP-ben is vannak emberek, akik nem vállalják a közösséget ezzel a lényegében bolsevista alapállású rezsimmel. A közelmúltban miniszterek sora vált ki; képviselők jelentik ki, hogy nemsokára kilépnek; a csalódottság palástolhatatlan. A két koalíciós párt minden erkölcsi tőkéjét elvesztette. Hazugságai lelepleződtek, mindenki láthatja, hogy nem annak érdekében cselekszenek, mint amit meghirdettek. Olyan hitszegésen, áruláson lettek rajtakapva, mint Kádár János 1956. november 4-én: Kádár másodikán még hitet tett a forradalom mellett, negyedikén pedig behívta a szovjet csapatokat.
 
Most azonban nincs kit és mit behívni, most csak a magyar közönyt, a birkatürelmet és az írástudók árulását lehet „behívni”, vagyis a magyar értelmiségnek a bűnös kollaborációját. A gyengeséget és a megosztottságot és a végtelen gyávaságot.
 
Csurka István
(Magyar Fórum, 1995. július)