Egy nomád értelmiségi – Szalai Attila koporsója előtt

Lezsák Sándor: úgy volt ő helyét kereső nomád értelmiségi, a lengyel–magyar nemzeti ügyek szolgálója, hogy mindenkor a minőség jegyese maradjon.

Gyászoló gyülekezet, itt a pázmándi temetőben, felhőtlen kék ég alatt!
 
A mélyből érkező sóhajom viszont fekete felhővé sűrűsödik, úgy illan az égi magasba, s visz magával keserű mondatokat: „Erősen próbára teszel bennünket, Uram! Két hete búcsúztattuk Rubovszky Andrást, néhány nap múlva Nagyváradi Robi, csütörtök este Szőcs Géza hagyott itt bennünket, most pedig vigaszt kérünk Tőled Uram, várunk Szalai Attila koporsója előtt.”

Gyászoló gyülekezet, kedves Szalai család!
 
Halála előtti napokban Szegeden, a Szent Rókus-templom előtti téren suttogtuk egymásnak Szalai Attila nevét: „Beteg. Nagyon beteg. Azért nincs itt.”
 
Csak lélekben van itt, tűnődtem, mikor Kiss-Rigó László püspök atya fölszentelte Teleki Pál egykori miniszterelnökünk egész alakos bronzszobrát.
 
Csak lélekben van itt, tűnődtem tovább, és fogadkoztam, hogy fölhívom Attilát, legyen némi elégtétel, hogy Szegeden, köztéren Teleki Pál szobrát avattuk föl. Belső tanakodás után végül mégsem telefonoztam, mert féltem, hogy fölhevítem benne azt az indulati gyúanyagot, amely 2004-ben megrázta, -remegtette. A tehetetlenség iszonyata dermedt az arcán, amikor tudatosodott bennünk, hogy Teleki Pál szobrát kitiltják Budapestről. Akkor parázslott föl ez a mondata, még a mutatóujját is fenyegetően rázta közben: „Ez a város akkor lesz nemzetünk fővárosa, ha Teleki Pál szobra előtt fejet hajt a lengyel hazafi és a Kárpát-medencei magyar ember!”
 
Nem ok nélkül búcsúztatta így a Polonia Online: „Elhunyt Szalai Attila, a magyar, akinek lengyel szíve volt.”
 
Gyászoló gyülekezet!
 
Szalai Attila életútját – Csoóri Sándor sokat idézett megnevezésével – a nomád nemzedékkel azonosítom.
 
Ez a nemzedék a hatvanas évek közepén, végén érettségiző fiatal, aki a helyét keresi, akit az igazságkereső nyugtalansága örökös feszültségben tart, aki kevésbé tudatosan, inkább ösztönösen menekül a vélt vagy valós tévutakról, aki még a történelmi csapdákból is képes önerőből szabadulni. A szabadság elemi vágya serkenti akár a tilalom és a tűrés határára is, és átlényegül az évezredes benső titkait is föltáró magyar népművészetben, dalban, zenében, táncban, beszédes motívumokban, kézműves mozdulatokban, és közben szívja magába az eltitkolt történelmi ismereteket, Trianont és háborúkat, forradalmakat és szabadságharcokat, és a fölfedezők izgalmával járja a Kárpát-medence szabadon bejárható részét és az életerősen vajúdó, a szabad jövendővel áldott Lengyelországot.
 
Szalai Attila nem volt 18 esztendős, amikor a prágai tavasz évében, 1968. március 15-én a szíve fölé tűzött söralátét nagyságú kokárda miatt a Petőfi-szobor környékén gumibottal véresre csapták meg az arcát. A megőrzött kokárdán a vére megfakult ugyan, de izzó gyűlölete a kádári szocialista-kommunista rendszer ellen soha nem csillapodott.
 
Helyét kereső nomád maradt itthon is, Lengyelországban is. Tőle tudom, hogy nem csak a szerelem, a házasság vitte, telepítette őt Varsóba. Többször színezte ki azt az immár legendává szépült autóstoppos utat, a hétköznapi lengyel emberek történelmi szeretetét, amiért elhatározta, hogy megtanul lengyelül.
 
1976 és 1990 között élt lengyel földön, Varsóban. A több mint háromezer oldalnyi naplóját, jegyzeteit csaknem kilencszáz oldalas könyvben rögzítette. Irodalmi remekmű, a jelenkori magyar memoárirodalom egyik csúcsteljesítménye.
Miután 1976 októberében megkapta első konzuli útlevelét, és kiköltözött Varsóba, a magyar–lengyel kapcsolatok közmunkása, robotosa lett. Többnyire tiltott híreket, kéziratokat, újságokat, könyveket hoz, visz, ha kell, konferenciát szervez, előadókat és közönséget toboroz, ha kell, székeket cipel, mikrofont ellenőriz, röplapokat készít, szór és gyűjt, tolmácsol, cikkeket ír, sajtószemléket, riportokat készít. Megélhetési gondokkal küzd, megalázó helyzeteket él át, helyét kereső nomád értelmiségi marad Varsóban is.
 
Későbbi nagykövetünk, a Szolidaritás belső köreihez tartozó Engelmayer Ákos alkalmi munkával segíti, Kiss Gy. Csaba is felfedezi, Kovács István és Bába Iván is tartja benne a reményt, a fiatalabb Molnár Imre pedig a Szolidaritásból a szabadság ösvényére segítette.
 
Ez a tizennégy esztendő sorsfordító történelmi folyamat nálunk is, Lengyelországban is. Szalai Attila Varsóból krónikása Karol Wojtyla vatikáni megválasztásának, ahogyan a „Ne féljetek!” élménye szilárdítja lengyelek millióiban a nemzeti ellenállást. A hazai szemkilövető gyásznapot idézi bennünk a hadiállapot bevezetésének képes emlékei, ami az „ezt is túléljük” életkedvet fokozta. Mindez a lengyel hétköznapok krónikáiban, abszurd élethelyzetekben. Sztrájkok, jegyrendszer, üzletelés, csencselés, szamizdatok írása, terjesztése, elnémult telefonok, megzavart rádióadások, kikapcsolt közvilágítás, lebénult közlekedés, áramkimaradás, fenyegetett templomok, utcai harcok, aljas politikai gyilkosságok, tüntetések, fellobbanó és elhamvadó remények.
 
Ami Szalai Attilát is megtartja, Illyés Gyula erősítő tanácsa: „A legfőbb bátorság a remény.”
 
A hazai történések reményt adnak Szalai Attilának is. Hazavágyó mozdulata volt, ahogyan a lakiteleki találkozóról, az ezt követő fórumokról tájékozódott, kereste a kapcsolatot, és kötődött hozzánk hazatérése után, 1990-ben.
 
Közös élményünk marad, amikor 1997-ben Lakitelekre látogatott, és fölkereste a népfőiskolát és a faluszéli otthonunkat a lengyel munkásvezér, Lech Walesa. Szalai Attila kísérte és tolmácsolt a Szentszék követének, Juliusz Janusz érsek atyának, amikor Szent II. János Pál mellszobrát avattuk a népfőiskola Keresztény Panteonjában.
 
Otthona volt a Lakitelek Népfőiskola. Tanácsaival sokat segített, újságírói kapcsolatrendszere engem is eligazított. A népfőiskolai kollégiumok, szabadegyetemek előadásaira erősen készült.
 
„Egyetemre nem járhattam – mondogatta – talán ezért érzem azt, hogy mintha szigorlatom lenne, mintha vizsgáznék. Ha Bíró Zoltán előtt beszélek, még vizsgadrukkom is van. De ezt neki ne mondd el.”
 
Most ezt is elmondom, mert Szalai Attilát ez is jól jellemzi: úgy volt ő helyét kereső nomád értelmiségi, a lengyel–magyar nemzeti ügyek szolgálója, hogy mindenkor a minőség jegyese maradjon. Ezt bizonyítja a Retörkiben, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetben végzett korfeltáró munkája is.
 
Szalai Attila a Bethlen Gábor Alapítvány kurátoraként is a lengyelek tiszteletbeli nagykövete volt. Tarsolyában mindig tartott nem is egy kiemelésre, díjazásra méltó lengyelt, akinek érdemeit hatalmas és sokrétű tudásából finomhangolással volt képes meggyőzően előhívni, érzékeltetni.
 
Képviselőként is tapasztalhattam, hogy az Országgyűlés külügyi munkájában is mindenkor készségesen segített, tudása, tájékozódó képessége érzékeny iránytű volt.   
 
Nem búcsúzunk Attila, csak elköszönünk. Köszönöm, köszönjük, hogy Lengyelország, a lengyelek iránti történelmi vonzalmunkat, testvéri kötődésünket, szeretetünket sorsoddal, küldetéses munkáddal hitelesítetted.
 
Együtt idéztük, a bajban mindig zárómondat volt: „A jók nem elég erősek, az erősek nem elég jók.”
 
Újra és újra erőt kell gyűjtenünk.
 
Attila, munkásságod megmarad, szellemi, írásbéli örökséged bennünket erősít. Kell az erő, mert örökségül hagytad nekünk ezt a mondatot is:
 
„Ez a város akkor lesz nemzetünk fővárosa, ha Teleki Pál szobra előtt fejet hajt a lengyel hazafi és a Kárpát-medencei magyar ember.”
 
Így legyen!
 
Ámen.
 
Isten veled, kedves barátunk, Szalai Attila!
 
Isten véletek, Gyászoló Család!
 
Isten velünk emlékező és emlékeztető gyülekezet!
 
(Lezsák Sándor gyászbeszéde elhangzott Pázmándon, Szalai Attila temetésén, 2020. november 7-én.)
 
 
Forrás: lezsaksandor.hu
 
(2020.11.10.)