Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13







Ádvent

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Mostanra az emberiség egy kicsit elfásult. Az írók sem rajzolnak meg már adventi áhítattal bélelt figurákat, Krúdy podolini macskaköveken kedves rögeszméik után kopogó téllovagjait elvitte a korai szívbaj, Móricz szélfútta tornácokon súlyos csizmájukat hótól letoporgó nehéz, fekete magyarjait elnyelték a horpadt temetők, Tamási Áron havasjáró, hegyeskucsmás fejszehordozóit magukba rántották a történelem irdatlan fekete szakadékai; Móra kisködmönös gyermekemberei szétszóródtak távoli csatamezőkön, és az egész régi Ádventtal terhes világból, az egykori ámbitusokból, búboskemencékből, de még a jászlakból sem maradt semmi. A hó még hull néha, de az Ádventi csendességnek már nincs hova leszállnia.
 
Pedig, de jó volna, az Ádventi kisdedvárásban újra el tudnánk mosolyodni egy kicsit életünk hiábavalóságain. Fel kellene ülnünk arra a szánra, mely életünk mélyebb rejtelmei felé siklik a megbékélés porhavain, újra meg kellene tanulnunk kemencepadkára kucorodni, a szemünket egyszerűen csak az odakinti hócikkanásra függeszteni, meg kellene tanulnunk belebújni a szegénység Ádventi bekecsébe, amelyet már átmelegített nekünk egy másik ember reménysége. Mert az összetartozásról nem szabad elfeledkeznünk, ezeken a hóhullásos éjszakákon.
 
Az Ádventünkbe bele kell foglalnunk, bele kell hívnunk azokat is, akiknek nincs Ádventjük. Mert ez a mostani Ádvent a tavasszal, nyáron, ősszel megalázottaké, a sorban állóké, a metsző csíki szelekben buszukra hiába váróké, a jegyükre kenyeret is hiába remélőké, a didergőké, a megbélyegzetteké, a felpofozottaké, a világítani sem merőké, a ház előtti autócsikorgást lesőké. Csak ezzel a hómezők fölötti ölelkezéssel lehet teljes ez a mostani Ádvent. Ajándékozzuk meg magunkat az Egyetemességével.
 
Csurka István, 1987