Amikor kommunista télünnepé tették a karácsonyt

Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában

Valódi bátorságpróba volt az éjféli misén való megjelenés, a párt álcázott aktivistái ugyanis nem csak azt jelentették, hogy az egyes templomok papjai mit mondtak a szószékről, de azt is, hogy személy szerint kik hallgatták őket.

A kommunista államvezetés már 1949-től igyekezett megakadályozni, hogy az ünnep ürügyén az egyházak „a tömegekhez, különösen az ifjúsághoz közelebb férkőzzenek”. Így lett a karácsony fenyőünnep, amelyek keretében a több évezredes keresztény szertartásokat „szocialista szertartásokkal” akarták felváltani – többek között erről is olvashatunk a Rendszerváltás Kutató Intézet és Archívum sorozatában megjelent, Szekér Nóra és Nagymihály Zoltán által szerkesztett Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában című, a lakiteleki Antológia Kiadó által megjelentett kötetben.
 
A szerkesztők az előszóban leszögezik, hogy az ünnep az emberi közösség olyan évezredeken átívelő élménye, melyben saját hagyományait, összetartozásának tudatát, önértelmezését élheti át. Egy diktatúra számára, mely uralni akarja az egyént is és a közösséget is, nélkülözhetetlen, hogy az ünnepek felett is uralkodjon. A Jeles napok és jeltelen ünnepek a diktatúrában című kötet, mely a 2014 decemberében megtartott, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum által szervezett konferencia előadásait gyűjti egybe, azt vizsgálja, hogy Magyarországon a kommunista diktatúra milyen eszközökkel igyekezett az ünnepek világára is kiterjeszteni a hatalmát. A tanulmányok egyformán elemzik a „tűrt", a „tiltott" és a „támogatott" ünnepeket, képet adva ezzel a diktatúra identitástudatának önigazolási mechanizmusairól, annak félelmeivel és gyengeségeivel együtt.
 
Bank Barbara írásában bemutatja azokat a karácsonyi „történeteket”, melyeket 1945 után éltek át azok, akik hadifogságban vagy börtönben voltak, majd a karácsonyok megünneplése, illetve az ünnep megtiltásának kérdése hogyan alakult át az 1950-es években, és bővült az internáltak, zárt táborba deportáltak emlékeivel.
Érdekes kettőségre mutat rá.
Magyarországon, az akkori börtönviszonyokat, illetve az internáló-, kitelepítő- és zárt táborokat megvizsgálva azt a bizonyosságot kapjuk, hogy az erőszakszervezetet, az Államvédelmi Hatóságot, a fogva tartókat 1949-től egyáltalán nem érdekelték az ünnepnapok, sőt ezeken a napokon még erőszakosabban és durvábban viselkedtek a fogvatartottakkal. Bár az őrök köreiben is akadtak kivételek, nekik azonban humánusabb megnyilvánulásaikat titokban kellett tartaniuk, mert féltek az ilyen cselekedetekkel járó szankcióktól, s egymásban sem bíztak meg.
És mi történt a szovjet fogságban?
 
Figyelemreméltó, hogy a szovjet hadifogságban volt lehetőség a karácsony megünneplésére, még karácsonyfát is állítottak, a hadifoglyok pedig karácsonyi dalokat is énekelhettek, sőt egymásnak apró ajándékokat is készíthettek. A magyarországi börtönviszonyokra - különös tekintettel az ’50-es évek elejére - ez már nem volt jellemző. A rabok bizonyos „naptárak” készítésén kívül csak úgy tudták követni a napok múlását, s megállapítani, hogy milyen nap van, hogy az istentiszteletet jelző harangokat figyelték. Mégsem ünnepelhették meg a karácsonyt, a fogvatartottak számára így azok a napok sem különböztek a többitől.
 
„Mindig beszerezték a karácsonyfát. Az oroszok nagyon megtartották az ünnepet. Egyszer megtiltották az éjféli misét. Vöronyezsben volt egy régi hadifogoly katolikus pap, a Balogh páter. A hadifoglyok letették a kanalat, és éhségsztrájkoltak, ekkor megengedték az éjféli mise megtartását.” így emlékezett vissza egy egykori hadifogoly, akinek igen sok tapasztalata gyűlt össze, hiszen hadifogsága alatt 23 tábort járt meg. 1950 decemberében, amikor átadták a magyar hatóságoknak, a tiszalöki internáló- és hadifogoly- táborba került, ahol egészen 1953-ig raboskodott. Érdekes, hogy a tiszalöki táborban töltött idejéből nem emlékezett olyan esetre, hogy egyszer is engedélyezték volna a karácsonyi ünnepek megtartását - sőt arra sem volt lehetőségük, hogy egymás barakkjaiba átmehessenek.1 Egy másik hadifogoly így emlékezett a szovjet hadifogságban eltöltött egyik karácsonyára. „Egy kis öröm a sok bánat mellett: karácsonyra már feldíszített fenyőfát is kaptunk, hozzá fejenként 2,5 deciliter pálinkát. Ünnepséget is szerveztek.”
 
Majd következtek a karácsonyok a büntetés-végrehajtás
börtöneiben......ahol az embertelen körülmények fokozásával és az emberi kapcsolatok beszűkítésével már elkezdték végleg kiszorítani a reményt és az ünneplés lehetőségét a rabok életéből. Ezt a légkört az alábbi szemelvények mutatják be: „1949 karácsonyán a Katpol-on voltam, a Zalka Máté laktanyában. Arról semmi jót nem lehet mondani. Onnan tudtuk, hogy karácsony volt, hogy kiszámoltuk. Az kegyetlen, az borzasztó volt. Semmivel sem volt jobb, mint a többi nap, inkább még nagyobbat rúgtak belénk [...] Sokkal jobb volt már a következő, 1950-es karácsony. Az a Margit körúton ért engem. Az felüdülés volt, mert ott tudtuk, hogy karácsony van, az már az elítélések után volt. Tudtunk egy kis programot szervezni. Itt azért jó társaság volt együtt, zömében katonatisztek: Szepessy Artúr, Turányi Feri, Bartha Pista, egy jó társaság volt. Szóltak a harangok, és áhítattal, csendben állt mindenki, és hallgatta a harangok hangját. 1951 karácsonyán már a váci börtönben voltam. Akkor a karácsonyt a rabkórházban töltöttem. Ott volt akkor a Kriszten Ferenc hatvani rendházfőnök, Zakar András, Jaczkó Pál, Rácz Jenő, Friedrich István is. Az megint egy felemelő dolog volt, és kivételes társaság. 1952-1953 karácsonyát a Gyűjtőben töltöttem. Ott tudtuk, hogy karácsony van, annál is inkább, mert oda is behallatszottak a harangok. A zárkában 4-en vagy 5-en voltunk, és bensőségesen megemlékeztünk az ünnepekről. 1953 karácsonya azért volt nagyon emlékezetes, mert karácsony előtt újra írhattunk levelet haza, és kérhettünk csomagot is. Karácsonykor pedig édesanyám és édesapám beszélőre jöhetett hozzám. Három év óta újra láthattam őket, és beszélhettem velük. Elég rendesen hagytak minket beszélni. A következő két karácsonyt pedig a csolnoki rabtáborban töltöttem. Csolnokról már lehetett levelezni” - emlékezett vissza sok-sok börtönben és munkatáborban töltött karácsonyára Petrusz Tibor.
 
A recski intemálótáborban az első büntetőbrigádnak 1950 karácsonyát- természetesen az ünnep mindkét napját - munkával kellett ünnepelni, elzárva annak lehetőségét, hogy bárkit is reménység vagy emberi elérzékenyü- lés hasson át. Tabódy István azonban a büntetőbrigádban is megszervezte a karácsony megünneplését, a rabok imádkoztak, és karácsonyi énekeket énekeltek. Ezt valaki beárulta az őröknek, aminek következtében Tabódyt összeverték, és fogdára került. A barakk lakói sem kerülhették el a büntetést, még kevesebbet adtak nekik enni, a munkahelyeken még jobban meghajszolták az egész brigádot az éneklés és a karácsony napjáról való megemlékezés miatt.
 
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a karácsonyok hasonlók voltak az ’50-es évek eleji viszonyokhoz, a kommunista diktatúra hozzáállása az ünnephez ebben sem változott meg: „A forradalom leverése után az ember hónapokig vizsgálati fogságban volt, lehetőleg mindenkitől elvágva, s ezért a karácsony csak annyiban érintette, amennyiben a magánzárka csendjében gyakrabban kalandoztak hazafelé a gondolatai.
A jogerős ítélet kihirdetése után az ember a »letöltő házba« került, ahol előbb vagy utóbb munkára vezényelték. Mivel az egy munkahelyen dolgozó rabok együtt is laktak, ezért az őrség szemében ezek a közösségek bármilyen falakon belüli rendetlenség lehetséges fészkeinek számítottak.
Minden állami ünnep fennkölt légkörét károsította volna bármelyik börtön lázadása. Ezért a falakon kívül munkásőr századok vigyázták a társadalom rendjét, belül pedig a parancsnokság a maga módján igyekezett elejét venni bármilyen rendzavarásnak. A »fenyőfa ünnepély« nem számított álla mi ünnepnek, a rabközösség lelki állapota azonban éppen ilyenkor reagált hevesen a legkisebb piszkálódásra.
Mindenki magából indul ki. Érvényes volt ez a politikai börtönök parancsnokaira is. A gazdasági hivatal minden hónapban lecsípett egy kicsit a siralmas rabnormából, hogy karácsonykor a szokásosnál bővebb kosztot oszthassanak. A lókolbász akkor is lóból készült ugyan, de nem három karikát adtak belőle, hanem két egész szálat! Azon persze semmit sem változtattak, hogy a munkaszüneti napokon ránk zárták az ajtót. Pedig jól ismerték azt a régi őrmesteri bölcsességet: »A bakát nem szabad hagyni gondolkodni, mert ha gondolkodik, biztos rosszra gondol.« Az önsajnálat az egyszerűbb lelkek sajátja. Az ’56-osok java tudta, hogy előttünk hány magyar generáció fizetett életével és szabadságával a haza megszabadításának kísérletéért. Tehát nem történt velünk egyéb, mint azokkal, akiknek a nyomába léptünk.
Ahol a szűkebb börtönközösségnek hívő emberek voltak a hangadói, eleve szó sem lehetett az ünnep megzavarásáról. Voltak azonban más erkölcsi-gondolati áramlatok is, és érdekes módon éppen az ún. revizionista kommunisták adtak hozzá tápot. Ezek a jól képzett marxista értelmiségiek a börtönben is reformszellemű bolsevikok maradtak. Természetesen őket találta a politikai tiszti garnitúra elég megbízhatónak a köztörvényes általános iskolások okítására. Nem kellett félnie a börtön operatív tisztjének attól, hogy a kötelező tananyag mellé valamilyen marxizmustól idegen eszmét csempésznek a köztörvényes rabok ártatlan leikébe. Nagy Elek rabtársam, a Néphadsereg alezredese, ám - székely lévén - sovinizmusa miatt lefokozott és kirúgott munkástanácselnök szívesen tartott volna előadást Ady vallásos költészetéről a börtöniskola nebulóinak. Hallani kellett volna a revizionista tanári kar felhördülését (a magyarság nagy tömegei máig azt hiszik, hogy Nagy Imre párt- és kormánygamitúrája valamilyen magyarabb politikát hozott volna az országba).
Amerikai börtönöket látogatva jöttem rá, hogy a szabad társadalomban a legsúlyosabb büntetés a szabadság elveszítése. Nem úgy nálunk: az elítéltre még külön terheket kell rárakni ahhoz, hogy biztosan rosszabb élete legyen, mint odakint volt. Ezt ismerték fel a melós gyerekek, amikor a Gyűjtőt kis börtönnek nevezték, Kádár Magyarországát pedig nagy börtönnek.
A rab tehát magában igyekezett megélni az»ünnepet, s így a néhány napos munkaszüneti bezártságot csendes befelé fordulásra használta fel. Kiki a maga módján. Az egyszerűbb lelkű fiúk nem viselték el a tétlenséget, mert hát gondolkodni fáj. Az okosabb fegyőrök igyekeztek minél több munkát adni nekik, hogy takarodókor fáradtan nyúljanak el a szalmazsákon. Ellesett beszélgetés két fegyőr között: » - Szegények, most kushadnak a zárkában, mi meg megyünk haza. - Csak ne sajnáld őket! Ha az ellen- forradalom győz, most mi lennénk rács mögött, s ők mennének a családjukhoz.«”- írta Régéczy-Nagy László visszaemlékezésében.
 
A felszabadulás óta minden évben (…) megpróbálta a klérus a karácsonyi ünnepeket saját céljaira felhasználni. Az idei karácsony alkalmával a szokottnál is erőteljesebb támadásra számíthatunk, mivel a fakultatív hitoktatás bevezetése fokozottabb harcra késztette [őket], és feltételezhető, hogy megpróbálják a tömegek vallásos érzületét ez alkalommal is felhasználni.”
 1949. november 26-án küldte el ezt a jelentését a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikai bizottságának a propaganda ügyekben illetékes agitációs osztály. Átfogó javaslatuk arra irányult, hogy meg kell akadályozni, hogy az ünnep ürügyén az egyházak „a tömegekhez, különösen az ifjúsághoz közelebb férkőzzenek”.
 
Az ötletelők úgy gondolták, hogy ha a karácsonnyal kapcsolatos rendezvényeket az ország minden településén „a békéért folytatott harc és a dolgozók egymás iránti szeretetének” jegyében tartják majd meg, akkor ezen akciókkal államosíthatják a karácsonyt (is). Ehhez csupán annyi kell: „tudatosítjuk, hogy az idei boldog karácsonyt, a jólét karácsonyát, a Szovjetunió segítségével létrejött népi demokratikus rendszerünknek és annak vezetőjének, a Magyar Dolgozók Pártjának köszönhetjük, amely a 3 éves tervvel megteremtette számunkra a bőség karácsonyát”. Ezen kívül „minden gyermekben tudatosítani kell, hogy népi demokráciánk mennyire szereti” őket, ezért aztán december 22-én minden tanuló részt vehet az általános és középiskolákban felállítandó karácsonyfák feldíszítésében, másnap, 23-án pedig az iskolák szülői munkaközösségei rendeznek ünnepséget, ahol a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ) helyi képviselői egy-egy könyvvel ajándékozzák meg a gyerekeket.
 
Az elképzelések szerint 1949. december 24-e – amit még csak véletlenül sem neveztek volna a hivatalos dokumentumokban Szentestének – (még) megmaradhatott volna a családoknak, merthogy újabb országra szóló programokat (bábjáték előadásokat, aktivisták készítette ajándékok kiosztását, mesedélutánokat, falujárók színielőadásait) csak 25-re és 26-ra terveztek „az MNDSZ karácsonyfái alatt”. A nagy népi demokratikus adományozásból a felnőttek sem maradhattak ki, ők – a tervezet szerint – tánccal egybekötött esti mulatságokon vigadhattak. S akiknek ennyi jó kevés, azoknak még ott volt a mozi, merthogy karácsonykor az ország összes filmszínháza egy forintra mérsékelte (volna) a belépőjegyek árát.
 
E tervekből azonban 1949 karácsonyán jószerével semmi nem valósult meg, Joszif Visszarionovics Sztalin 70. születésnapja ugyanis mindent zárójelbe tett: Jézus földi születésének emléknapját a diktátort istenítő hét helyettesítette. A kommunista pártvezetés osztályharcos egyházi ünnep-fóbiájának talán legékesebb bizonyítéka az, hogy a politikai rendőrség különítményesei egy évvel korábban éppen karácsony második napján szállták meg Mindszenty József hercegprímás esztergomi érseki palotáját, ahol előbb tüzetes házkutatást tartottak, majd magukkal hurcolták a hazaárulással és – biztos, ami biztos – valutázással vádolt bíborost.
 
Az 1950-es években viszont nem akadt olyan december, amikor a fentebb említett, illetve hozzájuk hasonlatos újításokból valamit ne valósítottak volna meg. „Téves tannak”, „ideológiai csökevénynek” minősítették, hogy „karácsonykor Jézus születését ünnepli az emberiség”, ezért aztán a hagyományos megünneplést számos intézkedéssel nehezítették. Az állami, pontosabban pártkézbe vett sajtó hosszú hasábokon át sorolta az „érdekesebbnél is érdekesebb” ünnepi programokat, az Új Ember című katolikus hetilap viszont csak utolsó oldalas apróbetűs kíshírben merte tudatni a hívekkel, hogy „a karácsonyi éjféli miséket Budapesten és vidéken a szokott időben tartják meg”. Egy erről szóló írásában Zádori Zsolt igen találóan „valódi bátorságpróbának” nevezte az éjféli misén való megjelenést, a párt álcázott aktivistái (s nem ritkán a megfélemlített, beszervezett hívők) ugyanis nem csak azt jelentették, hogy az egyes templomok papjai mit mondtak a szószékről, de azt is, hogy személy szerint kik hallgatták őket. A klerikális reakció „békeharcunk elleni súlyos támadásaként” értékelte például a fővárosi tanács egyházügyi osztálya, hogy Zugló domonkos rendi plébánosa azt találta mondani: „az igazi békét csak a betlehemi jászolnál találhatják meg az emberek, Isten fián kívül még nem született ember, bárhogy erőlködött is, aki békét tudott volna adni az emberiségnek”.
 
A karácsonyi ünnep eljelentéktelenítését szolgálta az az intézkedés, amelyet a Rákosi Mátyás vezérelte politikai bizottság 1952 végén hagyott jóvá. Karácsony második napja egyik pillanatról a másikra megszűnt munkaszüneti nap lenni. Az indoklás úgy szólt, hogy „a kettős ünnepnap éppen olyan időben fékezi a termelés lendületét, amikor az éves terv teljesítéséért a termelési ütemet jelentősen fokozni kell”, ám a szigorúan titkos előterjesztésből kiderül, hogy a politikai bizottság (PB) a termelési szempontoknál is fontosabbnak tekintette azt, hogy a magyar párt a klerikalizmus elleni ütközetben is kövesse a szovjet példát, merthogy annak szocialista naptárában az úrnapja, pünkösdhétfő és halottak napja után immár karácsony második napja sem volt piros betűs. Más, nem mellékes kérdés, hogy 1954 végén – nem kis részben az előző évben miniszterelnökké avanzsált Nagy Imre nevével fémjelzett enyhülés eredményeként – a karácsony újra kétnapos ünneppé lépett elő. De csak egy esztendőre, mert 1955-ben a hatalom csúcsára visszatérő Rákosi azzal is demonstrálta elszántságát, hogy ismét egy napra szűkítette a „szeretet ünnepét”, amelyet a hivatalos nyelvezettel egyre gyakrabban neveztek fenyőünnepnek. De átkeresztelésen esett át advent harmadik és negyedik vasárnapja, ezeket az ezüst-, illetve aranyvasárnap kifejezés váltotta fel. S hogy az ideológiai katyvasz még teljesebb legyen, nem csak az ajándékhozó Jézuskát száműzték a szocializmus szótárából, hanem a szerepét átvevő Mikulást is. Helyette messziről (néhány buzgó kultúragitátor szerint egyenesen a nagy Szovjetunióból) érkezve, a forradalom vörös köntösét viselő jóságos Télapóként varázsolta elő zsákjából a „minden jót” – a decemberi fenyőünnepen.
 
Népét a párt 1951-ben igen sajátos ajándékkal, egy belkereskedelmi miniszteri rendelettel lepte meg. Azt nem mondhatni, hogy nagydobra verték volna, de a Magyar Közlöny azért december elején közölte, hogy az év utolsó hónapjában „jegy nélkül, teljesen szabadon vásárolható a kenyér, a liszt, a cukor, a mosó-, mosdó- és borotvaszappan, a tej, a vaj, és minden iparcikk”, mindaz, ami azon években meglehetősen hiányzott a boltokból. Az öröm azonban hamar ürömmé változott, mert a felsorolt hiánycikkekből jegy nélkül sem lett több, ahogy valóságos küzdelem zajlott magukért a fenyőfákért is. A hatalmas sorállásokat egy – ugyanabban az évben hozott – minisztertanácsi rendelet azzal próbálta mérsékelni, hogy megtiltotta a karácsony előtti bérszámfejtést azokon a munkahelyeken, ahol egyébként 26-a után volt szokás. A budapesti Ikarus-gyár dolgozóinak öntudata azonban odáig nem terjedt, hogy ezt szó nélkül lenyeljék. Az elsősorban asszonyokból verbuválódott félezres spontán tüntetésnek az államvédelmi hatóság vetett véget, s a budapesti pártbizottság korabeli jelentése szerint „december 27-én 157-en igazolatlanul hiányoztak az üzemből”, vélhetőleg azért, mert a hatóság vendégszeretetét élvezték.
 
1956 decemberében a szovjet tankok segítségével hatalomra került Kádár-kormány, mintegy ellensúlyozandó az általa elrendelt és érvényben lévő kijárási tilalmat, újra kétnapos ünnepnek ismerte el a nevében is rehabilitált karácsonyt. A párt központi napilapja, a Szabad Népből átkeresztelt Népszabadság több cikkében is felemlegette a korábban tiltott kifejezést, s egy novellatárcában még „Jézuska” neve is leíratott, mi több, az akkor félig kollaboráns író, a moszkovita Illés Béla Karácsonyi levél címmel „a szocialista humanizmus” nevében kért kegyelmet a „megtévedt” – s az akkor már letartóztatásban lévő – írótársaknak a fegyveres erők miniszterétől. Münnich Ferenc ugyanabban a számban olyan dodonai választ írt, amelyből az utókor inkább az elutasítást olvashatja ki, a maga korában viszont reménykedésre adhatott okot, hogy „a bűntelennek talált személyeket szabadlábra helyezzük.”
 
Erre, mint ismert, nemigen került sor, viszont az ideológiai fellazulás, legalább is szavakban, folytatódott. A bukott diktátor, a szovjetunióbeli emigrációban a magyar lapokat szinte nagyítóval olvasó Rákosi Mátyás mindezt szóvá tette. Az SZKP politikai bizottságának címzett feljelentő levelében felháborodásának adott hangot azért, hogy a Népszabadság 1957 decemberében nem restellt „kellemes karácsonyi ünnepeket” kívánni az olvasóinak, ráadásul jókívánságait egy olyan reprodukcióval fejelte meg, amely „a Madonnát és a kisdedet ábrázolta”. (Egyébiránt az inkriminált festmény a XVII. század spanyol mesterének, Velázqueznek volt a műve…)
 
Velázquez festmény ide, jókívánság oda, a kádári gárda – Rákosi vélekedésével szemben – korántsem adta fel a kommunista célkitűzéseket. 1958. július 22-én – a megengedő kitételek ellenére is – meglehetősen ortodox, kemény hangú határozatot hozott „a vallásos világnézet elleni harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelőmunka feladatairól”. A PB-határozat, mondhatni, változatlanul hagyta azt az ötvenes években körvonalazott törekvést, miszerint „a hagyományos ünnepeket meg kell tisztítani egyházi jellegüktől”, s az „évezredes hagyományokat szocialista szertartásokkal” kell felváltani. S noha a kádári türelem jegyében úgy gondolták, hogy „a két szokásrend még sokáig fog birkózni egymással”, az intézkedési terv mielőbbi „új tartalmakat és új formákat követelt”. A határozattevők fantáziája azonban – karácsony esetében is – meglehetősen szegényesnek bizonyult. Az egyetlen „újszerű” javaslat az volt, hogy ismét rendszeressé kell tenni az 1954-ben debütált országházi fenyőfaünnepélyt.
Ez meg is történt, s a rendszerváltásig jószerével ezzel pipálták ki az ideológiailag átértelmezett karácsony ügyét. A sajtóban és a rádióban (majd az 1960-as évektől a televízióban) minden esztendő kora őszén megjelentek az első helyszíni tudósítások arról, hogy a kőszegi vagy a soproni erdőben a Magyar Úttörőszövetség illetékesei kiválasztották azt a 28-30 méteres „fenséges” fenyőfát, amelyet az év végén a Parlament kupolatermében állítanak majd fel. Tél elején aztán kiderült az is, hogy abban az esztendőben hány mázsa szaloncukorral és hány ezer csillogó üveggömbbel díszítik fel az óriási tűlevelűt, amelynek csúcsára a kommunizmus győzedelmes jelképe, a majd méteres átmérőjű vörös csillag került. A krónikák szerint egy-egy évben a két nap alatt 6-10 ezer gyermek élvezte a Fővárosi Nagycirkusz bohócainak és artistáinak káprázatos mutatványait, az efféle eseményekről elmaradhatatlan bűvész, Rodolfo trükkjeit. A parlamenti jutalomünnepségre eljutó kéknyakkendős kisdobosoknak és vörös nyakkendős úttörőknek tánc- és jelmezversenyt is szerveztek. A győztesek Télapónak öltözött színésztől, a harsány nevetéséről mindenki által (fel)ismert Csákányi Lászlótól vehették át könyvdíjaikat.
 
Az ideológiai olvadás az 1960-as évek közepén már odáig terjedt, hogy a központi bizottság egyik akkori titkára, a nem sokkal későbbi magyarországi új gazdasági mechanizmus atyja, Nyers Rezső – bár csak a Bács-Kiskun megyei napilap vezércikkében – megvallhatta, hogy „kissé zavarban voltunk néhány évig, hogy összefér-e a karácsony a szocializmussal”. Az ily módon feltett kérdésre Nyers igenlően válaszolt, mondván „a vallásos emberek ünnepeljék csak a názáreti Jézus születését (…) de mi kommunisták is magunkénak tekintjük a karácsonyt, mint a szeretet, a kölcsönös megértésre törekvés ünnepét”.
 
A rendszer lazulásával párhuzamosan, ugyancsak az 1960-as évek közepétől a karácsony szinte teljesen a kereskedelem hatáskörébe csúszott át. Az első időkben a sajtó inkább a hiánycikkek miatt kárhoztatta a felelősöket, az ideológia felkent csőszei később inkább a karácsony bensőséges voltáért aggódtak, amikor az ünnep elüzletiesedését rótták fel mind az eladóknak, mind a vásárlóknak. Az 1980-as években a gazdasági és politikai vezetés már „csak” politikai, közérzeti nyugalmat várt az év végi felhajtástól, vagyis azt, hogy a boltokban legyen elegendő fenyőfa, hal, déli gyümölcs és műszaki cikk. E követelménynek azonban ritkán sikerült eleget tenni, a dolgozó nép újra és újra rohamot indított a slágertermékek (egyik évben a fridzsider, máskor a színes tévé, majd a videomagnó) megszerzéséért. A karácsonyhoz kapcsolódó szocialista eszme totális erodálása 1987-ben következett be, amikor is a Magyar Televízió december 24-én – harminc esztendővel korábbi elindulása óta először – egyenes adásban közvetítette a Mátyás-templomból az éjféli misét.
 
(Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában - PILLANATKÉPEK A KOMMUNISTA EMLÉKEZETPOLITIKA VALÓSÁGÁBÓL; szerk: Szekér Nóra és Nagymihály Zoltán; Antológia Kiadó, Lakitelek, 2015.)
 
m.a.
(2020.12.19.)