Elrabolt Hungária - Száz anziksz a magyar Atlantiszról

Átrajzolták Közép-Európa térképét, és mindabból, ami a régi képeslapokon látható, semmi sem maradt, vagy csak megcsonkítva, átépítve, felismerhetetlenül.

Egy hajdanvolt Magyarország néz ránk egykori képeslapokról. Akik írták a 20. század első éveiben a rövid üzeneteket, hogy „itt nyaralunk”, vagy „az esti gyorssal érkezünk”, megdöbbentek volna, ha tudják: történelmet írnak. Mert alig telik el néhány év, s a világháború sebeinek gyógyítása helyett nálunk, veszteseknél lezajlik egy polgárinak nevezett és egy kommunista forradalom, ezalatt a győztesek – csatlósaik igénye szerint – átrajzolják Közép-Európa térképét, és mindabból, ami a régi képeslapokon látható, semmi sem marad, vagy csak megcsonkítva, átépítve, felismerhetetlenül.
 
Emlékük azonban élt tovább, fájón a szívekben, vagy meglapulva a tudat mélyén, mint a képek régi dobozokban, fiókok alján, és egyszer csak feltámadtak. Egy Budapesten szerveződött, de a Belvárosnál messzebb, a Kárpátok hegyláncaiig is ellátó, zömében fiatalokból álló szervezet: a Magyar Patrióták Közössége és két fővárosi újságíró: a Nagyváradon született Balázs D. Attila és a dicsőszentmártoni Pataki Tamás közös akaratának és munkájának eredményeként megszületett az Elrabolt Hungária című album.
 
A 100 régi képeslap zöme Balázs D. Attila gyűjteményéből való. Nyilván mai idegenforgalmi reklámkiadványok szerkesztői fölényesen mosolyognának a száz évvel ezelőtt élt fényképészek munkáin és az akkori nyomdatechnikán, de a megbarnult, színevesztett képek nem wellness-hétvégét kínálnak, hanem egy utazást a múltba, az eltűnt idő, az eltűnt történelmi Magyarország nyomában.
 
Fájdalmas utazás: ökölbe szorul a kéz, nő a gombóc a torokban, mert a városképek, fürdőhelyek, szobrok, épületek, fényképei mellett a szerzők jegyzete szól arról, mi lett a sorsa a képeslapon megörökített emléknek.
 
Balázs D. Attila szerkesztőként elsősorban saját képeslap-gyűjteményéből válogatott úgy, hogy minden elszakított rész arányosan szerepeljen benne. Nem feledkezett meg, amiről sokan szoktak Trianonnal kapcsolatban, hogy Magyarországot a háborúba berántó Ausztria is szerepeljen az albumban, amely a békeszerződésnél az egyharmadára megcsonkított szövetségesének testéből még kiszakíttatott a maga számára egy Nyugat-dunántúli sávot.
 
A könyvben másutt szerepel, de ide is illik a mondás: egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá. Borostyánkő, Boldogasszony, Kismarton, Fraknó lettek így osztrákká, de legalább a várakat, kastélyokat nem rombolták le román módra, és a magyar főurak nevét nem alakították át felismerhetetlenné, mint Szlovákiában.
 
És mert pontos a leltár: nem marad ki Nedec vára sem, amit Árva és Szepes vármegyék északi csücskével Lengyelország kaparintott el Csehszlovákia elől. Viszont a lengyelek nem törölték el a magyar történelmet: Szent Istvánt és Szent Lászlót ma is láthatjuk a kisárvai 17. századi fatemplomban, ők még mindig őrzik az igazi magyar határt – írja Pataki Tamás.
 
A Lovagkirály szobrát Nagyvárad főterén viszont csak ezen a képeslapon láthatjuk a gyönyörű városháza előtt, mint ahogy a millenniumi emlékműveket is hiába keresnénk határainkon kívül. Hajdani helyükön legfeljebb azokat a találékony, de inkább otromba megoldásokat tekinthetjük meg, amelyekkel az új gazdák pótolták az űrt.
 
Az egykori fényképészeknek köszönhető, hogy éppen azt tudja megmutatni az album, ami már nem látható: elegáns szállodákat, amelyeket először csak átneveztek – Budapestből Bukarest, Hungáriából Dacia lett -, aztán hagyták lepusztulni, mint például Herkulesfürdőt, amelyet a balkáni kommunista, majd vadkapitalista ámokfutás egyik legszomorúbb példájaként említ a szerkesztő.
 
A Felvidéken – tapasztalataink szerint – az új hatalom magasabb kulturális színvonalának tudható be, hogy a műemlékek általában megmaradtak, természetesen új névvel, szereppel és főként új múlttal, ott csak a szobrok, emléktáblák, nevek estek áldozatul.
És mindenhol: Bártfától Fiuméig, Kismartontól Brassóig elveszett egy életforma, egy stílus, amelyről ezek a képeslapok mesélnek: a Stubnyafürdő parkjában sétáló hölgyekről, a dobsinai jégbarlangban korcsolyázó párokról, vagy a cigányzenekarról az érsekújvári állomásépület előtt az Orient expresszre várva, amelynek érkezését mindig a Rákóczi indulóval fogadták.
 
„…a régi világ kulturális kincseinek ereje és igényessége ma is meggyőző erővel hat” – írja A dicső múlt tükörcserepei címmel a kötet előszavában Hetzmann Róbert a Magyar Patrióták Közösségének elnöke. A szekszárdi Séd Nyomdában készült szép album megjelenését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta, és a köszöntőt Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter írta, kimondva a legfontosabb tanulságot:
 
„…fizikai erővel le lehet rombolni épületeket és tájakat, de nem lehet megsemmisíteni, elpusztítani az emberi gondolatot, az identitást, ha az ezer éves közös múltból és erős Istenbe vetett hitből fakad. …ami materiálisan elveszett, a szellemi térben jelen van és összetartja a nemzetet.”
 
Cservenka Judit
(forrás: felvidek.ma)