Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13







Honvéd páncélosok a Donnál

A páncélosok Ilinkánál állították meg a szovjeteket, ezáltal honvédek tízezrei megmenekültek a hadifogságtól. Azonban sikeres ellenlökéseik, majd utóvédharcaik súlyos veszteségekkel jártak, az elit hadosztály szinte valamennyi páncélosa odaveszett.

Fekete napként vonult be a huszadik századi magyar történelembe 1943. január 12-e. Urivnál ekkor indult meg a szovjet 40. hadsereg támadása, hogy kivesse állásaiból a Don partján védekező magyar királyi 2. honvéd hadsereget. Hetekig tartó küzdelem következett, ám a szovjetek nem érték el hadműveleti céljukat, ugyanis nem tudták bekeríteni és felmorzsolni az expedíciós magyar hadsereget. A magyar visszavonulás fedezésében önfeláldozó módon vettek részt az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály honvédei.
 
Amikor 1938. augusztus 29-én a Magyar Királyság visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát, már gőzerővel folyt a pár hónappal korábban meghirdetett győri program megvalósítása, ami a Magyar Királyi Honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztését irányozta elő. Volt mit bepótolni, hiszen a trianoni békediktátum katonai megszorításai következtében mintegy két évtizednyi lemaradást kellett pótolnia a magyar hadvezetésnek, amely döntően nem a Szovjetunió elleni hadviselésre, hanem a szomszédos államokkal szembeni revíziós háborúra kívánta felkészíteni a honvédséget. E fejlesztések közepette zajlott le az országgyarapítás időszaka, s még tartott a 38 M. Toldi könnyűharckocsik és a 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsik sorozatgyártása, amikor 1941. június 27-én beléptünk a Szovjetunió elleni hadviselő felek sorába.
 
A keleti hadműveleti területen bevetett gyorshadtest gyors és látványos sikereket ért el, ám hamar kiderült, hogy a magyar páncélosok sem tűzerő, sem páncélvédettség szempontjából nem tartoznak egy súlycsoportba a szovjet páncélosokkal.
 
Ebből adódóan a magyar hadiipar igyekezett a kiesett harckocsimennyiséget pótolni, emiatt is csúszott a Turán közepes- és nehéz harckocsi program megvalósítása. Amikor 1941 végén Moszkva alatt a Blitzkrieg lendülete megtört és a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át, a Führer szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azokat minél nagyobb számban akarta bevonni az 1942 nyarára tervezett német offenzívába. Az 1942 januárjában folytatott budapesti német–magyar tárgyalások alkalmával a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelték. Végül a magyar fél, bírva a németek azon ígéretét, hogy korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket bocsátanak rendelkezésükre, egy hadsereg – kilenc könnyű hadosztály, egy repülőkötelék és egy páncéloshadosztály – kiállításához járult hozzá. Az Esztergom-táborban felállított 1. tábori páncéloshadosztály 30. harckocsiezrede így kapott német harckocsianyagot, jelesül 108 db cseh gyártmányú Pzkpfw. 38 (t) (T–38) könnyű – magyar viszonylatban közepes – harckocsit, (amelyek csak a szovjet könnyűharckocsik, pl. a T–60-asok ellen voltak hatásosak), 22 db német gyártmányú, 22,3 tonna harci tömegű, 7,5 cm-es rövidcsövű harckocsiágyúval felszerelt Pz. IV. F1 közepes – magyar viszonylatban nehéz – harckocsit, amely sikerrel tudta leküzdeni a szovjet T–34 és KV harckocsikat.
 
A hadosztályhoz tartozó budapesti 51. páncélvadász-zászlóalj 19 db 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyúval rendelkezett. A Nimród 4 cm-es Bofors légvédelmi gépágyújának elméleti tűzgyorsasága 120 lövés/perc volt, amelyet nyílt vagy gyengén páncélozott célok ellen, valamint csapatlégvédelemre használhattak. Jellegzetes toronyfelépítménye miatt fürdőkádnak vagy lavórnak is csúfolták, s hamar magára vonhatta az ellenséges páncéltörők tüzét. A magyar 2. hadsereg „elit” seregtestébe még 17 db 38 M. Toldi könnyűharckocsi és 14 db 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsi tartozott. Amikor a felszerelt alakulatot a Haditechnikai Intézet szakemberei felkeresték, megállapították, hogy az ezred anyagilag és szervezetileg egyaránt hiányos, bár a német kiképzőkeret tisztjei is osztották a fenti megállapítást, ennek orvoslására nem tettek semmit, így ennek volt egyenes következménye, hogy a nyári hídfőcsaták során és a mostoha hadi körülmények miatt a „tűzoltóként” bevetett 1. tábori páncéloshadosztály harckocsijainak mintegy a fele harcképtelenné vált.
 
Az 1942 őszén beállott hadműveleti szünetben a magyar 2. hadsereg egyetlen komoly tartalékát jelentő 1. tábori páncéloshadosztályt a doni védőállások mögé telepítették hátra.
 
Téli elhelyezésük, járműveik karbantartása komoly gondot okozott a hadsereg-parancsnokságnak, amely aztán hiába szorgalmazta a páncélosok hazaszállítását. Később a felettes német parancsnokság – Heeresgruppe B – úgy döntött, hogy a magyar páncélosok a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg érintkezési pontja mögé kerüljenek.
 
November 19-én a szovjet csapatok megkezdték sztálingrádi hadműveleteiket, amelyek eredményeként észak felé haladva, egyre-másra felsodrították a németeknél gyengébb harcértékű szövetséges hadseregek állásait, így december 17-én a magyar 2. hadseregtől délre álló olasz 8. hadseregét. A magyar 2. hadsereg-parancsnokság mindegyre kérte a németek által ígért fegyverzeti-felszerelési támogatást, valamint a német csapaterősítéseket.
 
A németek azonban csak az olasz arcvonal összeomlására reagáltak, így született 1943. január 2-án az a döntés, melynek értelmében Hans Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt felállítottak egy ad hoc jellegű kombinált hadtestet. Ennek állományába tartozott a német 26. és 168. gyaloghadosztály (utóbbinak csak a kétharmada), a német 700. páncéloskötelék és a német 190. rohamlöveg osztály.
 
A német páncéloserőt mindössze 27 db Pz. 38(t) és 30 db StuG. III. rohamlöveg alkotta. Ide osztották be az esztergom-tábori páncélosokat is, s egy január 12-i kimutatás szerint 41 db T–38, 9 db német Pz. III. M, 8 db Pz. IV. F1 rövidcsövű, 8 db Pz. IV. F2 hosszúcsövű harckocsi és 5 db Marder II. páncélvadász alkotta bevethető páncélos állományukat. Ezt egészítette még ki 11 db Nimród és 9 db Csaba páncélgépkocsi. A Cramer-hadtestcsoport voltaképp a 700 km-es arcvonalszakaszt tartó Heeresgruppe B egyetlen (!) hadászati tartaléka volt, miközben arról nem adtak tájékoztatást, hogy e seregtest felett sem Freiherr Maximilian von Weichs vezérezredes, sem vitéz Jány Gusztáv vezérezredes nem rendelkezhet, és bevetését csupán a Führer engedélyezheti. A Cramer-hadtest így került a Dontól 50–100 km-rel nyugatabbra, hogy bármilyen ellenséges betörést idejében elreteszeljen, de a január második hetében beköszöntő rendkívüli telet és a katasztrofálissá váló útviszonyokat kihagyták az előzetes számításokból.
 
A szovjet 40. hadsereg január 12-én Urivnál, majd január 14-én Scsucsje mellett törte át a magyar 2. hadsereg cérnavékonyságú védelmi vonalát, de a Cramer-hadtest csak január 16-án kapott parancsot, hogy enyhítsen a szovjetek nyomásán, és a saját kézben lévő Osztrogozsszk városa felé törjön.
 
A hadtest egyes részei már január 13-án harcba kerültek – mint például a német 700. páncéloskötelék a boldirevkai ellenlökésben –, de jelentős sikereket nem tudtak elkönyvelni, amelyet még tetézett az utánpótlás elégtelensége, a kegyetlen hideg és a szovjetek erőfölénye. A német 168. gyaloghadosztály ekkor került a másnap körülzárt Osztrogozsszk városába, amelynek sikeres védelmében és az onnan való január 20-i kitörésben is tevékeny részt vállalt. Január 16-án végre ellenlökések sorozata indult meg, így az 1. tábori páncéloshadosztály a Marki folyó völgyében Volcsje-keletre, míg a német 26. gyaloghadosztály a falu nyugati részének bevételére indult.
 
Sikert nem értek el, ugyanis a rettentő hidegben a magyar harckocsikat be sem lehetett indítani, a kezelőszemélyzet bevetésképtelenné vált. A támadást délután 5 órakor lefújták. Legány Dezső tartalékos zászlós, az 51. páncélvadász-zászlóalj egyik szakaszparancsnoka már két nappal korábban, beresovajai szállásukon szembesült a harckocsiindítási problémával.
 
Ők hatásos ellenszert találtak, amelyről az alábbiakban emlékezett meg: „Nimródom, mely egész télen fűtött garázsban állt, semmiképpen sem akart indulni. Akkor Behofsits József alátett egy tepsi parazsat, megkockáztatva azt, hogy vagy beindul a Nimród, vagy felrobban. Szerencsére nem robbant fel, a dugattyúi járni kezdtek. Odamenet először Behofsits József vezette Nimródomat, mely egy kapaszkodón igen nehezen kaptatott fel. Erre az ő javaslatára elővettük pokrócainkat, s a lánctalpak alá dobtuk, s mihelyt azokon áthaladt a Nimród, azokat újra a lánctalpak alá hajítottuk. Mire felértünk a domb tetejére, csurgott rólunk a verejték.” Miután Osztrogozsszk védőit nem tudták felmenteni, Cramer vezérőrnagy igyekezett alakulatait kivonni a bekerítésből, valamint a magyar 2. hadsereg visszavonulását fedezni. Az 1. tábori páncéloshadosztály ezen hátramozgás során elvesztette harckocsijainak zömét. Az egyetlen járható utat eltorlaszolták a mozgásképtelen járművek és a rendezetlenül hátraözönlő csapatok. A káoszt tetézték az időnként felbukkanó szovjet páncélosok is, így csak a szabad terepen folytathatták útjukat. Az embertelen hidegben a T–38-asok tornyai és géppuskái felmondták a szolgálatot, így azokat az üzemanyaghiány miatt lefulladt harcjárművekkel együtt sorra fel kellett robbantani.
 
Január 18-án újabb próbatétel várt a magyar páncélosokra. Ezen a napon – amikor a hőmérő higanyszála mínusz 28 Celsius fok alá süllyedt – a szovjet élek elérték Podszerednojét és Ilovszkojét, így a visszavonuló miskolci VII. hadtest és a Cramer-hadtest körül katlant képeztek.
 
Az 1. tábori páncéloshadosztály bevethető részeire várt a feladat, hogy Matreno-Gyesevo felől a Tyihaja Szoszna folyó két partján fekvő Alekszejevka és Nyikolajevka között folyosót nyissanak a hátrálóknak, hogy menetüket folytathassák Bugyennij felé. E támadásban, amely utcai harcokkal is súlyosbodott, a budapesti 1. felderítő zászlóalj és az esztergomi 107. utászszázad honvédei is részt vettek. Az esztergomi utászok parancsnoka, nemes bártfai Szabó László főhadnagy a következőket rögzítette a támadásról: „Amit láttunk, az szinte csodával határos volt, és megdobogtatta a szívünket, feloldotta egy szempillantás alatt eddigi szorongásunkat, mert mindnyájan tudat alatt, anélkül, hogy egy szót váltottunk volna, tudtuk, hogy túl vagyunk a válságon. Előttünk vagy négyszáz méterre az úton két Nimród (magyar páncélvadász) és egy harckocsi hatalmas hófelhőt kavarva nyomult a domb peremén át a város felé. A páncélosok szakadatlanul tüzeltek, hol megálltak, hol megindultak. Itt volt hát a nem várt pillanat, hogy szorongatott helyzetünkből kijussunk! – Páncélosok! A mieink! – kiáltottam. (…) Az előnyomuló magyar páncélosok egyre lőtték a város szélét. (…) Ezután a harckocsi lassan megindult a város felé, lánctalpával hófelhőt kavarva. Az ég újra megkönyörült rajtunk! Itt vannak a páncélosaink, azoknak és a velük lévő nehézfegyvereknek, gépágyúknak oltalma alatt most már megvolt a reális lehetősége a sikeres áttörésnek. (…) Az út mentén újabb öt harckocsi tűnt fel, mögöttük a terepjáró gépkocsikkal vontatott két gépágyú. Az ágyúzásba, géppuskázásba és az aknák robbanásába most már belevegyült a két magyar gépágyú jellegzetes ugató-pattogó hangja: »pak-pak-pak«. A páncélosok nagy dübörgéssel elindultak. (…) A magyar páncéloshadosztálynak az a része, amellyel Nyikolajevkán áttörtünk, az előző napokban a német Cramer-hadtest utóvédjeként rendkívül súlyos harcokat vívott, a túlerejű, lényeges technikai fölényben lévő szovjet erőkkel, és súlyos, véres veszteségeket szenvedett. Ennek ellenére az áttörés során a legteljesebb harci fegyelmet tanúsították, mesterien kezelték a rájuk bízott fegyvereket és harceszközöket. Erről módomban volt meggyőződni az áttörés egész tartama alatt.” Az áttörésről a VII. hadtestparancsnokság harcjelentése is megemlékezett. Legeza János vezérőrnagy, hadtestparancsnok 14 órakor Matreno Gyesevón értesült arról, hogy „Nyikolajevka ellenséges kézen van. Jelen pillanatban az 1. páncéloshadosztály támad Nyikolajevka elfoglalására. (…) 18 óra tájban a hadtestparancsnok Cramerék útján azt a hírt kapta, hogy a támadás sikeresen halad, az út rövidesen szabad lesz.” Szétzilált csapatai 22 órakor indulhattak el a visszafoglalt Nyikolajevkára.
 
A magyar páncélosok január 21-ig küzdöttek e térségben, lehetővé téve, hogy a VII. hadtest mellett az Osztrogozsszkból sikerrel kitört pécsi IV. hadtest és a német 168. gyaloghadosztály részei is kijussanak a bekerítésből. E nap délutánján Alekszejevka mellett még javában folyt a harctevékenység.
 
A már idézett Legány Dezső tartalékos zászlós erről a következőket őrizte meg emlékezetében: „Két Nimródunkkal felhajtottunk az 1 kilométer távolságra lévő dombtetőre, ahol azt vettem észre, hogy a velünk párhuzamos úton legalább 200 szovjet teherautó áll, bár a köd miatt lehet, hogy több volt annál. Köztük állt egy T–34-es is. A T–34-esből lőttek, s ámbár közel csapódott be lövedékük – nem talált el. Visszalőttem egy négyes páncélgránát-sorozatot a T–34-es jobb oldali torony görgőire, s távcsővel úgy láttam, azokat sikerült szétlőnöm. Ezután a T–34-es jobb oldali láncára lőttem rá egy négylövéses páncélgránát-sorozatot, s így sikerült azt elpusztítanom. Az volt a tervem, hogy a mozgásképtelen és tornyát forgatni nem tudó T–34-est 250 méterre megközelítem, és kilövöm, aztán körülötte 20 szovjet teherautót is megsemmisítek. Már éppen indulni akartam tervem végrehajtására, amikor Feri [Kemény Ferenc tartalékos zászlós, a másik Nimród parancsnoka] rám kiáltott: „Nem tudok lőni, elromlott a gépágyúm. Vissza kell emiatt vonulnom!” A szovjet páncéltörő ágyúsok addig nem hallattak magukról, de attól tartva, kilövik Nimródomat, én is visszavonultam.”
 
Ezután Ilinkánál állították meg a szovjeteket, s tették lehetővé, hogy honvédek tízezrei meneküljenek meg a hadifogságba eséstől. Azonban sikeres ellenlökéseik, majd utóvédharcaik súlyos veszteségekkel jártak, az „elit” hadosztály szinte valamennyi páncélosa odaveszett.
 
Babucs Zoltán, hadtörténész
(felvidek.ma)