Magyar egyházi személyek a Gulag fogságában

A kommunizmus bűneit a világ sokáig nem ismerhette meg, s az európai baloldal a mai napig igyekszik elhallgatni vagy jelentékteleníteni a gaztetteket.

Huszadik alkalommal emlékezett meg a nemzet – hivatalosan, ünnepélyesen és nem csupán titokban – a kommunizmus áldozatairól. 2000-ben határozott az Országgyűlés arról, hogy emléknappá nyilvánítja február huszonötödikét, azt a napot, amelyen 1947-ben Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát – mentelmi jogát semmibe véve – a Szovjetunióba hurcolta a szovjet állambiztonság. Ez a tett: a demokrácia semmibe vétele jelképe lett a közel 50 éves kommunista diktatúra kezdetének. Van mire emlékezni és emlékeztetni. Idén sajnos – az áldozatok előtti tiszteletadás gesztusain kívül – az események online zajlottak, de talán minden korábbinál szélesebb témaválasztással.
 
A Gulag Alapítvány egész napos rendezvényének tárgya a diktatúra egyházüldözése volt. A program a Honvéd téri Gulag emlékműnél megemlékezéssel és koszorúzással kezdődött.
 
Nagyné Pintér Jolán, a Gulag Alapítvány elnöke mondott köszöntőt, akinek a szovjet munkatáborok szenvedéseit átélt édesanyja és számos társa hozta létre 1993-ban az alapítványt.
 
Soltész Miklós, egyház- és nemzetiségi ügyekért felelős államtitkár beszédében a döbbenetes számadatokat sorolta:
 
100 millióra tehető a kommunizmus áldozatainak száma a világon, és egymillióra azoké, akik Kelet-Közép-Európában szenvedték meg a gyilkos rendszert, mely máig tartó nyomot hagyott a lelkekben.
1945-től 1956-ig kivégeztek kétszáz embert, B-listára tettek 85 ezer tisztviselőt, elüldöztek 200 ezer német nemzetiségű magyart, internáltak 50 ezer embert, kitelepítettek 15 ezret. Több mint 500 egyházi személyt tartóztattak le, kínoztak meg, utcára tettek 2600 férfi és 9000 női szerzetest. Hétszázezer személyt hurcoltak el a Szovjetunióba, akik közül háromszázezren nem tértek soha haza. Forradalmunk után 229 halálos ítélet, közel húszezer ember szabadságvesztése és tizenháromezer internálótáborba hurcolása jelezte a kommunista hatalomgyakorlást.
 
Szalay-Bobrovniczky Vince civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár emlékeztetett arra, hogy a Szovjetunió részéről csupán ígéret maradt a jaltai konferencián történt megállapodás az érdekszférájába került területeken a szabad választásokról, és a nép akaratának megfelelő államformáról. De az ígéret be nem tartását a nyugati szövetségesek nem kérték számon.
A kommunizmus bűneit a világ sokáig nem ismerhette meg, s az európai baloldal a mai napig igyekszik elhallgatni vagy jelentékteleníteni a gaztetteket.
 
Minket oktatnak demokráciából, de vonakodnak elismerni a kommunizmus bűneit. Ezért hatalmas a felelősségünk nekünk, közép-európai országoknak, hogy életben tartsuk az emlékezetet, s emlékeztessük a fiatalokat, hogy a szabadság nem magától értetődő fogalom, s a nemzeti önrendelkezést nem szabad feladni.
 
A Gulag emlékműnél tartott koszorúzási ünnepség után egy konferenciateremben folytatódott a megemlékezés, amelynek célja – mint Nagyné Pintér Jolán elmondta – az ismeretek fehér foltjainak eltüntetése. Első konferenciájuk „Szabadság helyett erőszak” címmel a nők 1944-45-ben átélt szenvedéseiről szólt, a következő évben a „Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok” címet és témát választották. Most „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” címmel az egyházi személyek megpróbáltatásaira, sokak mártíromságára kívánnak emlékeztetni.
 
A köszöntőt a 94. évében járó Kerényi Lajos piarista szerzetes, Gulag-túlélő mondta, akit a háború utolsó hónapjaiban érettségiző piarista diákként hívtak be katonának, s Brünn mellett került szovjet fogságba, majd egy donyeci szénbányába. Elhatározta társaival, hogy „a kereszt legyőzi a vörös csillagot”.
 
Noha nyakláncaiktól és minden egyéb apró értéküktől megfosztották őket, a keresztet nem vették el őreik, s ha a bányából a felszínre jöttek, az egyszerű orosz emberek, látva a nyakukban cérnaszálon viselt feszületet, keresztet vetettek, a gyerekek pedig odaszaladtak megcsókolni.
 
A konferencia első része Hit és diktatúra címmel általános áttekintést adott a témáról. Horváth Attila alkotmánybíró, egyetemi tanár nemzetközi jogi, emberi jogi oldalról világította meg a kérdést.
 
Röviden: semmi nemzetközi egyezményt nem tartott be a Szovjetunió. Már Magyarországra érkezésükkor a gyilkosságok sorozatát követték el, mert irritálta a szovjet katonaságot, hogy a templomok, egyházi intézmények védelmet nyújtanak a nőknek. A papi mártírok névsora hosszú, legismertebb közülük Apor Vilmos győri püspök története. Nem kímélték a javakat sem, holott a genfi egyezmény kitér a múzeumok, templomok műkincseinek védelmére. Kímélet helyett folyt a szabad rablás.
 
A Szovjetunióba hurcolással kapcsolatban három kategóriát különböztet meg Horváth Attila: hadifoglyok, civilek és koncepciós perek áldozatai.
A velük való bánásmódot szembesítette a genfi egyezmény passzusaival, illetve a korábbi hágai szabályozással, amelyet az I. világháború idején a cári Oroszország be is tartott a hadifoglyokat illetően. A sztálinizmus viszont mindennek az ellenkezőjét tette.
 
A szövetséges nagyhatalmak felelőssége, hogy sem emberiség, sem emberiesség elleni bűncselekményben soha nem marasztalták el a Szovjetuniót.
 
Rácz János és Kiss Dávid, a VERITAS tudományos munkatársai a sztálini egyházpolitikáról tartottak előadást, illetve amit erről Magyarországon tudhattak. 1917-ben százmillió ortodox hívő és 70 ezer templom volt Oroszországban és 110 ezer pap. Ez ellen indított támadást a bolsevik hatalom. 1939-ben már csak 300 templom működött. Fokozódott mindez a római katolikusok és a görögkatolikusok üldözésével, akik már a cári időkben is ellenségnek számítottak, de Lengyelország és a balti államok megszállásával további 10 millió katolikus és 3 millió görögkatolikus került szovjet uralom alá, majd következtek az 1945-ben megszállt területek.
 
1990-es adat szerint ötszázezer papot, szerzetest, apácát küldtek a Gulagra, és már a háború előtt ezer katolikus papot gyilkoltak meg. Nincs az egyházüldözésnek olyan fejezete, amit Sztálin ne haladott volna meg – mondta Rácz János. Kiss Dávid pedig emlékeztetett arra, hogy az üldözésen túl az egyházellenes szellem nemcsak a szovjet érdekszférában, de a nyugati országokban is hatott a Komintern és a szabadgondolkodó szervezetek révén.
 
Tóth Eszter Zsófia történész, a Clio Intézet társadalomkutatója a Kádár-korszak állambiztonsági tevékenységéről az egyházakkal kapcsolatban tartott előadást – különös tekintettel a Gulágról hazatért egyházi személyekre.
 
A telefonok lehallgatása, a postai küldemények felbontása, a megfigyelés számos változata napirenden volt, besúgók mindenütt működtek, még a kevés engedélyezett egyházi iskola mindegyikében is.
Hogy mi motiválta őket, arra a történész példaként említette a „Tartótiszt” című film főszerelőjét, aki őszintén elmondta saját történetét.
 
Az Oralhistoryval 1989-től mintha kapu nyílt volna, úgy jöttek elő a szenvedéstörténetek is, ami az egyéni és a kollektív trauma feldolgozásának eszköze is volt.
 
Feldolgozatlan múlt címmel hirdetett középiskolai pályázatot az elmúlt évben a Gulag Alapítvány, az erre készült rövidfilmekből vetítettek a konferencia szünetében, majd sorstörténeteket a Gulag árnyékában, határon inneni és túli katolikus, görögkatolikus, református életutakat mutattak be a történészek.
 
Különösen megrendítő volt Walterné Müller Judit, a pécsi Janus Pannonius Múzeum főmuzeológusának előadása, aki az általa kutatott sváb falvak mártírpapjainak sorsát a lágerekben, és az Istenbe vetett hit megtartó erejének példáit ismertette.
 
Késő délután fejeződött be a konferencia Téglásy Ferenc dokumentumfilmjének vetítésével. A film„…csak túl akartuk élni…” címmel Olofsson Placid atyáról készült.
 
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
 
(2021.02.27.)