Tovább a lenini (tév)úton, avagy a vég kezdete – az MSZMP XIII. kongresszusa

Kádár és a lőporfüst

A romló gazdasági mutatók – stagnáló életszínvonal, alacsony növekedés, a várttól elmaradó mezőgazdasági és ipari termelés –már 1985 végén megmutatkoztak, felfedve a kongresszuson hozott határozatban lefektetett irányvonal hibás voltát – értekeznek az MSZMP XIII. kongresszusáról a RETÖRKI közösségi oldalán.
 
„Nem hiszik el, hogy a hullám vitt előre minket, és ennek a hiányát érezzük, amikor azt mondjuk, hogy a kiállás nem olyan, mint volt.” – mondta Kádár János a Politikai Bizottság 1984. október 23-i ülésén, a párt XIII. kongresszusára készülő határozattervezetének vitáján.
 
Kádár az 1956 óta eltelt időszak két szakaszra bontott értelmezésében a magyar szocializmus hatvanas-hetvenes évekbeli, felívelő szakaszára jellemző harcos, mozgalmi jellegű aktivitást hiányolta, és úgy vélte, az utóbbi években a szocializmus építésének lendülete megtört, helyét pedig az elkényelmesedés, a problémák iránti lanyhuló fogékonyság vette át. Szavaiból kiolvashatjuk a rutinos politikus hangsúlyváltását, amellyel egységet kívánt teremteni politikájához, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy ebben a szemléletben erős szerepet játszhatott az idős pártvezető múlt iránti nosztalgiája is, hiszen a nyolcvanas évek válságának okai között elsősorban nem az általa említettek játszották a legnagyobb szerepet. Bár ha sommás ítéletével – melyet a jelenlévők nem vitattak – ezúttal nem is tapintott rá jól a lényegre, Kádár diagnózisa annyiban mégis helytálló volt, hogy jól ismerte fel egy valóban sokrétű válság kibontakozását, még ha okait nem is sikerült pontosan beazonosítania.
 
A Kádár-rendszer stabilitásának kulcseleme – 1956 ellenforradalomként való elismertetése mellett – az életszínvonal folyamatos emelése volt, amelynek alapját a gazdaság teljesítménye jelentette. A hetvenes évek végétől a gazdasági konjunktúra érzékelhető megtorpanására a magyar vezetés megoldásként az 1968-as új gazdasági mechanizmus óta napirenden tartott, és Moszkva által következetesen elutasított megoldást, a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével történő külső forrásbevonást vette elő. A Nemzetközi Valutaalaphoz történt 1982-es csatlakozást követően bővült a másodlagos gazdaságban szerepet vállalók száma, némileg ellensúlyozva az állam életszínvonal-politikájának hiányosságait.
 
A Valutaalaphoz történt csatlakozással párhuzamosan megindult a gazdasági reformok kidolgozása. Az elméleti alapozó munka nagyrészt a Gazdaságpolitikai Bizottságban és a Politikai Bizottság által frissen létrehozott Konzultatív Testületben folyt. A reformok kidolgozásában olyan, később az ellenzék sorait erősítő fiatal szakemberek is részt vettek, mint Bauer Tamás, Lengyel László vagy Matolcsy György. A munka eredményét egy év múlva, 1983 szeptemberében tárgyalta a Politikai Bizottság. Ezen az ülésen Kádár óvatosságra intett a túlzott reformlendülettel kapcsolatban, és a nemzetközi viszonyokra hivatkozva fékezte az 1968-as új gazdasági mechanizmus alapelveihez kötődő reformokat mondván „(...) nehogy valami torz új találmányokkal, lőporfüsttel meg az isten tudja mivel jelentkezzünk újra, és nehezítsük meg a saját munkánkat (...).” Szavait olvasva érezhető, hogy a főtitkár valójában a benne élő szocializmus-képet védelmezte akár annak árán is, hogy azzal a reform lényegi elemeit vitatta vagy utasította el, vagyis éppen azokat az elemeket, amelyek a rendszer továbbélését lettek volna hivatottak biztosítani.
 
Az MSZMP XIII. kongresszusára 1985. március 25-28-án került sor. Az időpont – tekintettel a moszkvai eseményekre – nem volt a legkedvezőbb. Az SZKP főtitkára, Csernyenko 1985. március 10-én meghalt, utóda pedig Gorbacsov lett, akinek pozícióját Kádár – nem minden ok nélkül – kezdetben nem érezte erősnek. Ez a bizonytalanság – elsősorban a moszkvai eseményeknek mindig nagy jelentőséget tulajdonító magyar főtitkárnak köszönhetően – kihatott a kongresszus nyomán megszabott politikai irányvonalra és a személyi döntésekre egyaránt.
A kongresszuson elfogadott határozat kijelölte a következő öt évben a kül- és belpolitikában, a gazdaságban és az ideológiai kérdésekben követendő fő irányvonalakat. A romló gazdasági mutatók – stagnáló életszínvonal, alacsony növekedés, a várttól elmaradó mezőgazdasági és ipari termelés – azonban már az év végén megmutatkoztak, felfedve a kongresszuson hozott határozatban lefektetett irányvonal hibás voltát. Egy évvel később, a Központi Bizottság 1986. novemberi ülésén hozott határozat már elismerte, hogy a gazdaság működésében problémák vannak.
 
A kongresszus által kijelölt gazdasági programot tekinthetjük a párt utolsó kísérletének a kádárizmus megmentésére. A kongresszusi határozatban jelen lévő súlyos önellentmondások azonban a határozatot végrehajthatatlanná tették, az ország eladósodása pedig felgyorsult. A gazdasági-pénzügyi válság lehetetlenné tette a rendszer alapját jelentő életszínvonal-politika fenntartását, megrendítve ezzel a társadalom párt iránti bizalmát és biztonságérzetét. A válság dinamizálta az ellenzéki máskéntgondolkodó csoportokat is. Az 1985-ös országgyűlési választásokon történt ellenzéki jelöltállítások, vagy az azév nyarán megrendezett monori találkozó jelentős részben az 1985-ös kongresszus elhibázott döntéseinek volt köszönhető.
 
Forrás: RETÖRKI Facebook oldala
(2021.03.25.)