Eszköz vagy cél a demokrácia?

Csoóri Sándor monori dolgozata és az akörül kibontakozó vita néhány részlete. Házi Balázs írása.

A monori találkozó több tekintetben is meghatározó volt a Kádár-rendszer utolsó évtizedének eseménytörténetében. Többek között azért is, mert az ellenzék ismét megmutatta, hogy képes együttműködni, vagy legalábbis együtt gondolkodni a legfontosabb kérdések kapcsán. A kor egyik legégetőbb problémájával, a határon túli magyarság sanyarú helyzetével Csoóri Sándor foglalkozott, és a legterebélyesebb vita is ekörül alakult ki. Mik voltak az írás fő gondolatai? Mely ponton vitatkozott vele opponense, Kenedi János? Milyen nézetek kerültek még terítékre? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Házi Balázs, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum  levéltárosa, munkatársa, a Rendszerváltó Szemle felelős szerkesztője.
 
1985-re az ellenzék minden csoportja egyetértett abban, hogy Magyarországon válsághelyzet van, és erre a hatalom nem képes megoldást találni, vagy akár csak megfelelően reflektálni rá. Abban azonban már akadtak nézeteltérések, hogy melyek a válság legfajsúlyosabb kérdései és azokat hogyan kellene megoldani. Talán a leginkább az határolta el az ellenzék két legnagyobb táborát, hogy hogyan viszonyultak a fennálló szocialista hatalomhoz, mennyire voltak hajlandóak azzal együttműködni. A demokratikus ellenzék elutasította hatalommal való együttműködés minden formáját, nem keresték a törvényes módokat tevékenységük számára, szamizdatokban adták közre írásaikat, gondolataikat. Ezzel szemben a népi ellenzékhez tartozók szélesíteni próbálták a lehetőségeiket, kényszeríteni akarták a hatalmat, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzon, melyeket fontosnak gondoltak (a határon túli magyarok helyzete az egyik leghangsúlyosabb  ilyen téma volt). Nem vonultak illegalitásba, amit tettek, nyíltan tették, és vállalták érte a következményeket, retorziókat.
A találkozó létrejöttében egyértelműen Donáth Ferencé volt a meghatározó szerep. Ő tudott egyensúlyozni, közvetíteni a két tábor között, megegyezésre törekvő képessége és népfrontos beállítottsága mindkét tábor számára elfogadható volt. Természetesen egyedül ő sem tudta volna megszervezni a kellő konspirációt igénylő találkozót, ebben legfőbb segítői Kenedi János, Kis János, Mészöly Miklós és Bauer Tamás, valamint a népiek közül Csoóri Sándor, Csurka István és Für Lajos voltak. A találkozó a titoktartás miatt nem lehetett túl széleskörű, a végül 45 résztvevőn kívül természetesen voltak hiányzók, akik joggal érezhették, jelen kellene lenniük (elég csak Krassó Györgyöt említenünk). A demokratikus ellenzék, a népiek és az inkább az előbbi csoporthoz köthető reformközgazdászok tagjai arányosan vettek részt a találkozón, a szervezők egészen az első napig, június 14-ig titokban tartották a helyszínt. A dolgozatokat és a hozzájuk kapcsolódó korreferátumokat a résztvevők is csak aznap kapták meg és olvashatták el. Az állambiztonság emberei minden bizonnyal le is maradtak az első napról: ez is mutatja, milyen komoly szervezőmunka előzte meg a találkozó indulását. A négy dolgozat közül kettőt a népiek írtak meg (Csurka, Csoóri), egyet a reformközgazdász Bauer, egyet pedig a demokratikus ellenzéki Kis János készített el.
 
Az Eltemetetlen gondok a Duna-tájon című Csoóri írás követte a Duray Miklós könyvéhez 1983-ban írt előszó gondolatiságát, nyelvezete és drámai előadásmódja segítette a kívánt hatás elérését: rámutatni, hogy a határon túli magyarok olyan elnyomásban élnek, hogy nemcsak mindennapi gondjaik aggasztóak, de közösségi létük is végveszélybe került. „S ez így megy szakadatlanul napról napra. A könyvelkobzások, a házkutatások, a táncházmegszüntetések ismétlődő hírei mellé az utóbbi időkben még elszomorítóbb hírek is odacsapódnak […] Úgy jutnak el hozzám, és másokhoz is, ezek a hírek, mintha illegalitásban élnénk. Szánalmas és részvétre méltó illegalitásban.” Az elsősorban a romániai helyzettel foglalkozó írás felmutat egy fontos problémát is, miszerint a szocialista tábor fogalom- és kapcsolatrendszerében ez a kérdés eleve nehezen közelíthető meg: „mintha a szocializmus szótárából hiányoznának az egymás közötti háborúskodás szavai”. A kisebbségi magyarokhoz viszonyuló paranoid gyanakvás okát Csoóri egyértelműen Trianonban találja meg, mely szerinte mindkét felet (Magyarország és utódállamok) traumatizálta. A hamis érvelést, hogy ezeresztendős magyar elnyomást bosszulnak meg így, azzal cáfolja, hogy „a vallás és feudalizmus ikerszövetsége századokon át nem a nemzet eszméjét emelte a legmagasabbra, s így a belőle lefelé ható nyomás se a nemzet nevében történt”. Magyarán a több száz éves elnyomás nem szlovák, román vagy szerb, hanem az alávetett rétegek: parasztok, jobbágyok, szegények ellen, így következésképpen magyarok ellen is irányult. Ráadásul a szocialista idők elnyomásához képest a magyar elnyomás szinte virágzó időszaknak is tekinthető. Trianon ebben a kérdésben azért hozott nyomorúságot mindkét fél számára, mert a győztest sem elégítette ki maradéktalanul, de a vesztest cserébe mérhetetlenül megalázta. A „békemű” pedig minden korábbinál hamarabb összeomlott, így „gyors bukása egyúttal önmaga legnyersebb kritikája és ítélete volt”. Megmutatta azt is, hogy a mesterséges csehszlovák államszövetség létrejötte milyen gyenge alapokra helyeződött: „A bajban kitudódott: nem igazi szerelem szülte ezt az egyesülést, de hatalompolitikai érdek.”
Magyar részről a két világháború közötti irredentizmust a szocialista „nem, nem soha” váltotta föl a II. világháború után: „a magyar szocializmus egyetlen szomszédunkkal sem bonyolódik bele többé soha kényes nemzeti ügyekbe, különösen akkor, ha ezek az ügyek a határon túli magyarság sorsával érintkeznek”. Csoóri szerint a Kádár-korszakban „húsz-huszonöt éves dermedtség után azt kellett tapasztalnunk, hogy nemzeti és erkölcsi tudatunkat a nemzetiségi ügyek tüzesítették át”. Ez mozgatta meg végre újra az értelmiségi köröket, a baj csak az volt, hogy addigra egyszerre több ellenséggel is fel kellett venni a kesztyűt. A magyar vezetés ugyan tudott a problémákról, de azzal a mondvacsinált érveléssel nem lépett semmit, nehogy ezzel a szomszédos országok bosszúját váltsa ki a kisebbségi magyarok irányába. Csoóri szerint ez nagy hiba volt, hiszen akkor különösen jó alkalom mutatkozott arra, hogy a gazdasági eredményekre alapuló pozitív nemzetközi megítélést kihasználva, végre lépjenek a kisebbségi magyarok érdekében.
Korreferátumában Kenedi János is kiemelte, Csoóri Sándor az a személy, aki a fenti témában leghitelesebben megszólalhat. Írását úgy jellemezte, hogy az „alighanem 1948 óta a legjelentősebb írói cselekedet a nemzeti kisebbségeink védelmére fölszólító hazai szavak közül”. Az írással tulajdonképpen csak egy ponton szállt vitába, igaz, abban lényegi stratégiai különbség mutatkozott meg. Kenedi szerint ugyanis helytelen az az érvelés, hogy az akkori jó megítélést kihasználva kell segíteni a határon túli magyarokon, ugyanis „hogy ha a külpolitikai bizalmat más sikertényező váltja ki és nem a demokratikus teljesítmény, akkor ebből semmi jó nem következik a kisebbségi kérdés megoldására”. Különösen érdekes pontja a korreferátumnak, ahol Kenedi kiemeli, nem szabad a nyugati demokráciák kegyeit keresni, azok ugyanis már Trianonnál és a párizsi békénél is kettős mércével mértek. „Kevesebbet várnak tőlünk, de az igények leszállítása följogosít-e arra, hogy mi is beérjük kevesebbel?” Bibó szavaival teljesen egyetértve leszögezi, hogy „nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratának lenni, nem is területi, kérdéseink mikénti eldöntéséért, hanem mindezektől függetlenül, egyesegyedül magunkért, a magunk népéért”. Záró gondolata szerint az akkori értelmiségnek kell új tartalommal megtölteni a demokrácia addigra kiüresedett fogalmát.

Az írás kapcsán kibontakozó vita talán legélesebben azt mutatta meg, hogy míg a népiek számára szívügy és nemzeti kérdés volt határon túli magyar kisebbségeink sorsa, addig a demokratikus ellenzék tagjai inkább polgárjogi kérdésként tekintettek rá. Ezzel összefüggésben az is megmutatkozott, hogy Csoóri számára a demokrácia inkább eszköz, mely jobbra fordíthatja a magyarság sorsát, határon innen és túl: azt használni kell, hogy jobb életkörülményei legyenek a magyarságnak. Ezzel szemben Kenedi János úgy vélekedett, hogy a demokráciát önmagáért kell akarnunk, nem pedig valaminek az érdekében és akkor magától minden rendben lesz, függetlenül a nemzetközi közvéleménytől, gazdasági teljesítménytől.

A vita hozzászólásait – melyben a magyarországi cigányság helyzete, az 1918 előtti magyar nemzetiségi politika, valamint a tömeges romániai kivándorlás is előkerült – ehelyütt nincs módunk részletesen elemezni, azonban egy-egy érdekes hozzászólást feltétlenül ki kell emelnünk: Csurka Istvánét és Tamás Gáspár Miklósét. Csurka lényeglátóan elemezte, hogy a kommunista magyar vezetés miért van gúzsba kötve, ha a határon túli magyarok kérdése kerül terítékre: 1956-os színrelépésekor Kádár csak arra kapott mandátumot ugyanis Moszkvától, hogy regulázza meg a rebellis magyarságot, mely szerintük még a határokon túl is lázadt. Így a magyar vezetés ebbe a kérdésbe, ha akarna se szólhatna bele. Tamás Gáspár Miklós a romániai magyarság sajátos szellemi útjait, valamint a román értelmiség és politikai vezetés igencsak elmaradott, torz hagyományait elemzi, természetesen saját, általa megélt tapasztalatokból kiindulva.
 
Forrás: RETÖRKI Facebook oldala
(2021.06.14.)
 
Csoóri Sándor fényképe a Szép Versek 1982 című antológiában. A kép köteten belüli sorszáma: 14. Vahl Ottó fotóművész.