Táborbontás

Megjelent a RETÖRKI folyóiratának idei második száma

A Rendszerváltó Szemle a szovjet csapatkivonással, Magyarország függetlenségének visszaállításával foglalkozik.

A szovjet kivonulás és a magyar szuverenitás visszaszerzésének dátuma – 1991. június 19. – nem nyerte el megérdemelt helyét a magyar emlékezetben – írja Házi Balázs és Nagymihály Zoltán a szerkesztői előszóban.
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum folyóiratának nyári számában nem egy napra, sokkal inkább egy hosszú folyamatra fókuszálnak a szerkesztők.
S közlik:
nemcsak a szovjet megszállás lezárását és nem is csak az „ideiglenes itt-tartózkodást”, de függetlenségünk elmúlt fél évezredes, állandó megszakítottságát és az erre reflektáló szabadságküzdelmeket is megidézzük.
 
Nyári Gábor, a RETÖRKI ügyvezető igazgatója Egy nap – ötszáz év című tanulmányában a megszállás és függetlenség változó értelmezéseit vizsgálja a magyar közjogi gondolkodásban. A Mohács utáni helyzetet elemezve kijelenti, hogy a „megszállás egészen mást jelentett a kora-újkorban, mint napjainkban vagy a köztes időben. Magát a fogalmat sem használta így egyik oldal, a megszállt és a megszálló sem, az csak a 20. században terjedt el. Úgy vélem, mégis nagyon gyorsan kialakult – illetve talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy erőre kapott – az a jogi és politikai elgondolás, amely szerint a független, szuverén magyar állam egyik legfontosabb ismérve, hogy területén nem tartózkodnak idegen csapatok.” A Bocskai István vezette szabadságharc egyik sarkalatos pontja éppen az idegen katonák garázdálkodásának visszaszorítása volt. Később a szerző rátér Rákóczi korára. Amikor „a magyarság – még mindig nem egységes nemzetként – éppen akkor indította meg II. Rákóczi Ferenc vezetésével szabadságharcát saját jogrendje szerinti függetlenségéért – amelynek pontos ismerete és betartása miatt nem akart Rákóczi király lenni –, amikor az abszolutizmus virágkorát érte. Rákóczi világosan összefoglalta ugyan céljait és ismertette azokat nemcsak az ország határain belül, hanem nemzetközi szinten is, a Habsburgokhoz hasonlóan gondolkodó európai uralkodók nem egy függetlenségétől megfosztott és támogatandó népet láttak, hanem csupán a saját célok érvényesítése érdekében egy időlegesen kihasználható, majd veszni hagyható szövetségest.”
Majd az „1848-49-es  szabadságharc leverése pedig éppen a magyar nép egyik legnagyobb félelmét hozta magával, immár intézményesen is: a megszállást. Haynau teljhatalmú katonai főparancsnokként vezette le a megtorlásokat, és a centralizált közigazgatást biztosító erőként az úgynevezett Bach-korszakban is mindvégig jelen volt a birodalmi katonaság, amely fenntartásának költségeit a magyarságra hárították.” És mi történt 1956-ban?
„Annak, hogy Magyarország 1956-ban fegyvert fogott a diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen, semmi köze az alkotmányos hagyományokhoz. De a magyarság saját bőrén is megtapasztalta a megszállást, a mindennapos erőszakot, és tudta azt az alapelvet, hogy független országban nem lehetnek megszálló erők. Bár nem lehet azt mondani, hogy a magyarságnak ’56-ban kiforrott elképzelései lettek volna, a függetlenség biztosan a legfőbb követelések egyike volt. Amíg 1848-ban a vértelen forradalom 12 pontjának tizedik követelése volt, hogy „a külföldieket vigyék el tőlünk”, addig 1956-ban, túl két világháborún, Trianonon, a holokauszton, a Gulágon, a MEFESZ 16 pontjának élére került a mondat, hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat!”; az utcákon mindezt a „Ruszik haza!” feliratok erősítették meg. De! A „ruszkik nem mentek haza, vérbe fojtották a szabadságharcot, és a már Kádár János nevével fémjelzett diktatúra legfontosabb tartóoszlopaiként még három és fél évtizedig maradtak. Mindezek után különös bátorságra vall, hogy a rendszerváltás időszakában az ellenzéki csoportok egyre erőteljesebben fel mertek lépni a diktatúra ellen. A rendszerváltás időszakának felemelő pillanatai közé tartozik, amikor 1989. március 15-én Cserhalmi György felolvasta az ellenzéki csoportok által közösen megfogalmazott 12 pontot, benne a szovjet csapatok kivonásának követelésével, vagy mikor pár hónappal később, 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén Orbán Viktor a Hősök terén százezrek előtt követelte ugyanezt.

Horváth Miklós hadtörténész Magyarország szerepe a Varsói Szerződés felszámolásában című dolgozatában lefektette, hogy a „Varsói Szerződés katonai szervezetének a felszámolására vonatkozó döntés a PTT 1991. február 25-én, Budapesten tartott soron kívüli ülésén született meg. Ekkor a tagállamok képviselői elhatározták a katonai szövetség teljes felszámolását. Az e tárgykörben született jegyzőkönyv szerint 1991. március 31-ével a katonai szövetségre vonatkozó okmányok, továbbá minden más okmány és dokumentum hatályát veszíti, és az európai együttműködési és biztonsági csúcsértekezleten részt vevő 34 állam- és kormányfő – köztük Antall József – kinyilvánította az európaiű konfrontáció és megosztottság, a második világháború végétől tartó európai szakadás, a „konfrontáció korszakának” a megszűnését. A Charta többek között meghatározta a folyamatban részt vevő államok közötti együttműködés új alapelveit, és rögzítette a létrehozandó új intézményeket.”
 
A RETÖRKI folyóiratában ezeken kívül megemlékeznek Für Lajosról, írnak a Szovjetunió összeomlásáról, és az 1989-hez vezető út nemzetközi kontextusáról.
***
A RETÖRKI a kezdetektől fontosnak tartja, hogy rendszeresen bemutassa kutatásainak eredményeit és Archívumának tevékenységét.
A szerkesztők, munkatársak reményei szerint a szakmai és társadalmi érdeklődésnek és elvárásoknak megfelelő, negyedévente megjelenő Rendszerváltó Szemle ezt hivatott szolgálni. A lap nyomtatásban is megjelenik, a papíralapú példányok korlátozott számban elérhetőek az Andrássy út 100a alatti szerkesztőségben.
 
m.a.
(2021.06.16.)