Emlékezzünk Srebrenicára!

Július 11-e a srebrenicai mészárlás európai emléknapja. A huszonhat esztendővel ezelőtt történtek brutalitása megrázta Európát és ma is borzongással tekintünk vissza a közelmúlt, nem is olyan távol végbement eseményére. Mi vezetett ehhez az embertelen bűncselekményhez? Hogyan történhetett? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Házi Balázs a RETÖRKI  levéltársosa, a Rendszerváltó Szemle felelős szerkesztője.
 
Az 1995. július 11-én kezdődött, a szerb katonai és paramilitáris alakulatok által nem egészen két hét alatt végbevitt, több mint 8000 áldozatot követelő népirtás nem volt teljesen váratlan, előjelek nélküli tragédia. Mára szinte közhelyes állítás, hogy a Balkán az elmúlt 500 évben fortyogó, mindenféle ellentéttől és dühtől átitatott, kevert népességű, nyelvű, vallású és kultúrájú régió. A valamivel több mint 450 ezer négyzetkilóméter nagyságú, mintegy 55 millió lakosú térség Európa egyik legösszetettebb régiója. A területen mára 11 ország osztozik (és ez a szám ki tudja, meddig marad ennyi), legalább 15 kisebb-nagyobb népet tartanak számon, lakói sokféle nyelvet beszélnek, ráadásul vallásilag is kevert, két világvallás (keresztény és iszlám) és számos felekezet hívei élnek itt. Az ezekhez hozzáadódó kulturális különbségek csak fokozzák az egyes népcsoportok elkülönülését, erős, egymással szemben is meghatározott identitását.
 
A térség a török birodalom terjeszkedésével már a 14. századtól ütközőzónává alakult, Magyarország három részre szakadásával a hódoltság itt is állandósult, az oszmán hatalom pedig a 19. századig berendezkedett. A török hódítás természetesen nem múlt el nyomtalanul, a függetlenedési törekvések keveredve a 19-20. századi nacionalizmussal meghatározták a térség 20. századi történelmét is. A politikai erőviszonyok térképen nyomon követhető változásai olyan sok és nagymértékű határváltozást eredményeztek, melyek Európában példanélküliek. A legforróbb katlan a Balkánon belül is talán a szerb dominanciájú Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt, melyet 1929-től hívtak Jugoszláviának. Az első világháborút lezáró békerendszer eredményeképpen, mesterségesen kialakított államalakulat a térség egyensúlyát (és nem kis részben az orosz érdekeket) lett volna hivatott szolgálni a Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzása után, de inkább csak kiélezte a meglévő ellentéteket.
 
A forrongó indulatokat a kommunista vezető, Josip Broz Tito különutas Jugoszláviája elnyomással és a nyugati hatások valamilyen szintű „beengedésével” ugyan „kezelni” tudta, de 1980-ban bekövetkezett halála felborította a kényes egyensúlyt. Slobodan Milosevic már egyértelműen jugoszláv köntösbe bújtatott szerb nacionalista politikát folytatott. Ez természetesen a többi államalkotó nemzetre is hatást gyakorolt: a szerb nacionalizmussal párhuzamosan erősödött a többi délszláv nemzet nacionalizmusa is. Az 1980-as évek végén, a kelet-európai szocialista blokk felbomlásakor létrejött nemzetállamok mintájára a különböző délszláv népek önállósodási vágya is erősödött. Így kezdődött meg 1991-ben Jugoszlávia felbomlása, és egyben a második világháború óta európai földön kibontakozott legvéresebb fegyveres konfliktus, a délszláv háború is, melynek eredményeként körülbelül 140.000-en vesztették életüket, és több millióan menekültek el lakóhelyükről.
 
Elsőként Szlovénia nyilvánította ki függetlenségét, és a délszláv háború első felvonásaként rövid, tíznapos háború után még a nyáron el is szakadt Jugoszláviától. A szerb utáni legnépesebb és legerősebb nemzet, a horvát is kinyilvánította függetlenségét, melyet azonban Belgrád nem fogadott el: 1991 augusztusában kezdetét vette a több mint négy évig tartó horvát háború, melynek végén 1995-ben Horvátország is végleg kiszakadt Jugoszláviából. Még a horvátnál is nehezebb és emiatt véresebb volt Bosznia kiválásának folyamata, mert ez volt az etnikailag (és vallásilag) leginkább vegyes térség: muszlim bosnyákok, ortodox szerbek és katolikus horvátok többnyire jól elkülönülő tömbökben lakták. Ezért sem a szerbek, sem a horvátok nem fogadták el az 1992-es – szerbek által egyébként is bojkottált – népszavazást, melyen a többség Bosznia függetlensége mellett voksolt. Az állam függetlenségét 1992 tavaszán az Európai Közösség és az ENSZ is elismerte. Az eddigre már szintén kikiáltott Boszniai Szerb Köztársaság Radovan Karadžić vezetésével azonban Belgrád segítségét kérte, és megkezdődött az 1995-ig tartó, 97.000 áldozatot követelő boszniai háború.
Mivel a jugoszláv hadsereg fegyverzete és harci eszközei gyakorlatilag a szerbek kezébe kerültek, nemzetközi beavatkozás nélkül a boszniai háború valószínűleg hamar eldőlt volna a szerbek javára. A konfliktus során azonban végig szembetűnő volt, hogy a szerbek semmibe vették az ENSZ határozatait és általában az európai normákat (később az európai bíráskodást is): teljesen világos volt számukra (is) ugyanis, hogy amennyi területet elfoglalnak fegyverrel, annyit tarthatnak meg később Boszniából. Ebben a békefenttartó kontingensek sem zavarták különösképpen őket, jóllehet azok erővel nem is tudtak volna visszaverni egy komoly szerb támadást. A szerb vezetés másik lényeges felismerése volt, hogy a béketeremtéskor feltehetőleg figyelembe fogják venni az etnikai viszonyokat is, ezért is igyekeztek e téren is erőszakosan megváltoztatni a helyzetet. Ha kellett, kitelepítéssel, ha lehetett, lakóhelyről történő elüldözéssel és ami a legszörnyűbb, akár tömegmészárlással is. A háború során több ilyen tragikus eseményre is sor került, azonban a srebrenicai messze a legvéresebb és legtovább tartó volt.
 
Közvetlen előzménye a három kelet-boszniai bosnyák enklávé (Goražde, Žepa és Srebrenica) körbekerítése volt, melyeket hiába nyilvánított az ENSZ már 1993-ban biztonságos zónává, a szerbek arra hivatkozva, hogy innen bosnyák alakulatok támadják a környező szerb lakosságot, lerohanták és elfoglalták a várost és környékét 1995. július 11-én. A szinte diadalmenetben bevonuló szerb Ratko Mladić garantálta a bosnyákok biztonságos elvonulását, elszállítását. A nők és gyermekek buszos kimenekítése meg is kezdődött, az idősebb fiúkat és férfiakat azonban nem engedték távozni. A több mint 8000 bosnyákot gyalogosan vezényelték a település környéki erdős részekre, és ott lemészárolták őket. Az akció szervezettségét és kiterveltségét már a puszta számok is mutatják, de szomorú és elképesztő tény az is, hogy a tömegsírokat több esetben munkagépekkel átforgatták, hogy később ne lehessen azonosítani az elhunytakat. Ilyen méretű genocídiumra a második világháború óta Európában nem volt példa. A tizenkét napig tartó tömeggyilkosságban az elvileg boszniai szerb (valójában jugoszláv) katonaság mellett paramilitáris alakulatok is részt vettek.
 
A mészárlás híre is motiválta a nyugati világot a beavatkozásra, az összeegyeztetett bosnyák-horvát földi támadás, valamint a NATO légicsapásai végül tárgyalóasztalhoz kényszerítették a szerbeket. Az 1995 novemberében az Ohio állambeli Daytonban tartott békekonferencia eredményeként december 14-én aláírták a békeszerződést. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovinát gyakorlatilag felosztották: egy bosnyák-horvát föderáció, a szerb köztársaság, valamint a különleges jogállású Brckói Körzet alkotják az államot. A mészárlás kétes „eredményeként” Srebrenica ma is mélyen a Boszniai Szerb Köztársaság területén található, gyakorlatilag tiszta szerb lakossággal.
 
A mészárlás két fő bűnöse és felelőse Ratko Mladić (a szerb csapatok parancsnoka) és Radovan Karadžić (a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke) voltak. Mladićot – aki már 1992-ben is parancsot adott Szarajevó ostromakor a muszlim bosnyákok lakta városrészek bombázására – egy évtized bujkálás után 2011-ben fogták el és állították bíróság elé Hágában (előtte, 2001-ig gyakorlatilag háborítatlanul élt Szerbiában). Jelenleg jogerősen tölti életfogytig tartó börtönbüntetését, miután néhány hete, 2021. június 8-án fellebbezését elutasították. Karadžićot 2008-ban tizenhárom év bujkálás után Szerbiában letartóztatták és a Nemzetközi Törvényszék népirtás vádjával 2019-ben életfogytiglani börtönre ítélte. Nem hallgatható el azonban a nyugati világ felelőssége sem, mely egyértelműnek tűnik: nem tettek semmit a készülő támadás ellenére Srebrenica megvédésére, jóllehet tudniuk kellett, hogy a párszáz fős holland ENSZ alakulat nem fogja tudni megvédeni Srebrenicát. Egészen elképesztő mindemellett a fényképen is rögzített esemény, mely szerint a holland alakulatok parancsnoka Mladićcsal pezsgőzik egy nappal a mészárlás megkezdése előtt. A hírszerzés révén ráadásul értesülhettek arról is, mit tett korábban és mire készülhet Mladić és Karadžić. Ezért talán elmondhatjuk, háború idején ez a fajta tétlenség, és a nemzetközi jogba vetett feltétel nélküli bizalom kimeríti a mulasztás vétkét. A mészárlásról készült videófelvételek, helyszíni fotók, későbbi bejárások alkalmával készített riportfilmek, vagy maga az emlékpark megrázó és elgondolkodtató látványt tárnak elénk. A népírtás mementóként ott van Európa történelmében, mely legalább évente egyszer emlékeztet minket arra, mit is jelent embernek, európainak lenni. E nap kapcsán ne feledjük az áldozatok emlékét, valamint emberi, felebaráti kötelességeinket!
 
Forrás: Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum Facebook oldala 
 
Mladic és a Karremans parancsnok vezette holland békefenntartók kedélyes koccintása a mészárlás megkezdése előtt egy nappal.
Fotó: Sipa Press/Rex/Shutterstock
 
(2021.07.11.)