Olimpiák a történelem sodrában

A magyar csapat Kossuth-címerrel és gyászkarszalaggal vonul fel az olimpián. Voltak, akik előzetesen az azóta is megközelíthetetlenül sikeres helsinki olimpiánál (16 aranyérem) is jobb teljesítményt vártak a magyar csapattól – ám végül nem az érmek száma, hanem a forradalom és szabadságharc kitörése, majd brutális leverése miatt lett a legemlékezetesebb és legdrámaibb magyar olimpia a melbourne-i.

Sport és történelem, olimpia és politika a különböző fogadkozások és a politikamentesség ígérete ellenére sokszor keresztezte egymást. Az alábbiakban három olyan esetet idézünk fel, amikor Magyarország – elsősorban a folyamatok elszenvedőjeként – az események középpontjába került. A RETÖRKI munkatársának, a Rendszerváltó Szemle főszerkesztőjének, Nagymihály Zoltán írása.
 
„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben. / Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, / s más népek jellemét is éppúgy megértik, / és nagyra tartják, hogy te tanítod őket / túlszárnyalni egymást: / mert versenyed a béke versenye.” Két évvel az első világháború kitörése előtt írta e sorokat az újkori olimpiák megálmodója, Pierre de Coubertin. (A sporthoz írt ódájával a stockholmi játékokon debütáló művészeti versenyen diadalmaskodott is.)
 
A sport és így a népek nemes versengését hirdető, a hellén hagyományokat felelevenítő olimpia persze nem teremtett örök békét és a nemzetek közötti harmóniát sem hozta el. Míg az ókori görög világban még a városállamok közti háborúk is szüneteltek a játékok idején – a jelenkorban az első és a második világégés évei alatt (1916-ban, 1940-ben és 1944-ben) sem lehetett megtartani a játékokat. A „játékoknak folytatódnia kell” tanulsága és hagyománya – e mondat már Coubertin egyik utódjától, Avery Brundage-tól hangzott el az újkori olimpiák legvéresebb eseménysorozata, az 1972-es szörnyű müncheni túszdráma után – ugyanakkor a következő évtizedekben mindvégig az emberiséggel maradt. A 2020-ra tervezett tokiói olimpiát ennek szellemében az egész világra kiterjedő koronavírus-járvány miatt ugyan elhalasztották, de nem törölték – így egy év késéssel megkezdődött a XXXII. (valójában a XXIX.) nyári olimpia.
 
Sport és történelem, olimpia és politika a különböző fogadkozások és a politikamentesség ígérete ellenére sokszor keresztezte egymást. Az alábbiakban három olyan esetet idézünk fel, amikor Magyarország – elsősorban a folyamatok elszenvedőjeként – az események középpontjába került.
 
1920 – „Még csak nemes versenyre sem hajlandók velünk kelni”
 
„Olyan nagy nemzeti érdek fűződik a magyar olympiász sikeréhez, hogy minden korlátnak le kell omlania előtte. Ne feledjük, hogy Svédországot a stockholmi olympiász emelte ki a szürke ködből, az kovácsolta össze a svéd nemzetet, a svéd olympiász lobbantotta föl, hevítette tüzes pirosra a svéd nemzeti érzést, amely valósággal átgyúrta ez addig közömbös, nemzeti nagyságával keveset törődő svéd népet. A magyar nemzeti eszme újjászületését várjuk, és reméljük a magyar olympiásztól” – így örvendett és tett tanúbizonyságot a sport és az olimpiarendezés önmagán túlmutató hatásáról a Sporthírlap nevű, „a testedzés minden ágával és a lósporttal foglalkozó” hetilap 1914. június 29-én. Az első oldalon helyet kapó közlemény előzményeként az szolgált, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kilenc nappal korábban tartott párizsi ülésén Budapestet találta legalkalmasabbnak az 1920-as olimpia megrendezésére. Az írás óva intette a magyar (sport)élet különböző szereplőit a viszálytól, és összefogásra szólított fel: „Le a fegyverrel tehát. Minden önző érdeknek pusztulnia kell a nagy cél, a gigászi munka előtt.”
Az ismeretlen szerző persze nem tudhatta, hogy mire írása eljut az olvasókhoz, már megtörtént az esemény, mely fenekestül forgatja fel az egész, korábban megismert világot. A Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merénylet nyomán kitört világháború nemcsak a következő, 1916-ra Berlinbe tervezett olimpiát, de a négy évvel későbbi magyar rendezési esélyeket is elsodorta. Pedig a magyar pályázat nem volt előzmények nélkül való:  az első újkori játékok egybeestek a millennium ünnepségeivel és Athén hezitálásának hatására Coubertin magyar barátja, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítója, dr. Kemény Ferenc felvetette Budapestet lehetséges házigazdaként. Tizennyolc évvel később már konkrétumokban sem volt hiány: az olimpiára építendő Magyar Stadion terveit nem más, mint az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd úszó és építészmérnök készítette el. Az Érdekes Újságban 1914 januárjában – tehát még a konkrét döntés előtt – publikált, Villányi Jánossal közös alkotást a lap „a világ legtökéletesebb stadionjának” nevezte, amelynek épülete mellett a tornatanárok képzéséért felelős Testnevelési Akadémia és egy uszoda is helyet kapott volna.
 
1920 azonban, mint tudjuk, nem a magyar olimpia, hanem a magyar szétszórattatás éve lett. Nemhogy olimpiát nem rendezhetünk, még csak nemes versenyre sem hajlandók velünk kelni – dohogott még a Tanácsköztársaság utolsó hónapjában a Sporthírlap egyik szerzője, s ami ekkor még negatív (és csak valószínű) várakozás volt, a következő évre ténnyé vált: Magyarországot – Németországhoz, Ausztriához, Bulgáriához és Törökországhoz hasonlóan – nem hívták meg a végül Antwerpenben megrendezett játékokra. 1920 tulajdonképpen annak ellenére az újrakezdés első esztendejévé vált, hogy azt nem egy nagyszabású, az egész világ által megcsodált világverseny, hanem a trianoni kényszerpálya idézte elő. Egy önérzetében megsértett, az új világrendben a helyét megtalálni igyekvő nemzet számára a sport új lehetőségeket és egyben büszkeséget is jelentett. „Nekünk nemzetközi kapcsolat kell, s akármekkora marad az a földtenyér, amelyen a magyar új életet kell, hogy kezdjen, bele kell illeszkednünk az európai társadalmi életbe. Valuta, ipar, kereskedelem és egyéb gazdasági problémák nehéz feladatai mellett van egy tér, ahol azonnal odaállhatunk a kultúrnemzetek közé, s ez a sport. A modern nemzetek életképességének fokmérője ma már a sport, s ha mi a legelső alkalmat is elmulasztjuk, s mint önálló nemzet nem jelenhetünk meg a legközelebbi olimpiádon, sok minden egyében kívül arról biztosan tanúságot teszünk, hogy csak állami függőségben tudtunk érvényesülni, tehát önálló életre képtelenek vagyunk” – ahogy azt a Világ szerzője már 1919 októberében megállapította.
 
Magyarország 1924-ben térhetett vissza az olimpia színpadára Párizsban, ahol a magyar sportolók két aranyérmet szereztek. A szellemi versenyben Hajós Alfréd győzött – Ideális stadion című, a Nemzeti Stadionról szóló módosított koncepciójával. Bár a stadionépítést az 1921-ben elfogadott testnevelési törvény is előirányozta, pénzhiány miatt erre végül a két világháború között nem került sor. A magyar olimpia karnyújtásnyira lévő realitásból a politikai viszonyok és a világrend átalakulása miatt az álmok kategóriájába került – s napjainkig ott is maradt.
 
1956 – „Azonosítjuk magunkat a magyar nemzet forradalmi megmozdulásával”
 
„Néhány órával az olimpiára való indulás előtt ezúton jelentjük ki, hogy azonosítjuk magunkat teljes mértékben a magyar nemzet forradalmi megmozdulásával – hiszen közülünk is többen voltak, akik aktívan részt vettek a szabadság kivívásában. […] Ígérjük, hogy az olimpiai játékokon a nemzeti forradalom áldozatai által megszentelt szellemben fogunk küzdeni a magyar nemzet dicsőségéért. A magyar csapat Kossuth-címerrel és gyászkarszalaggal vonul fel az olimpián.” A magyar olimpiai csapat mind a száztizenhárom tagja által aláírt nyilatkozat egyfajta kiegészített, kifejezetten magyar olimpiai eskünek is felfogható 1956 októberének végéről. Voltak, akik előzetesen az azóta is megközelíthetetlenül sikeres helsinki olimpiánál (16 aranyérem) is jobb teljesítményt vártak a magyar csapattól – ám végül nem az érmek száma, hanem a forradalom és szabadságharc kitörése, majd brutális leverése miatt lett a legemlékezetesebb és legdrámaibb magyar olimpia a melbourne-i.
 
A fenti nyilatkozat és annak egyöntetű támogatottsága jelzi: a forradalom kirobbanása miatt néhány napos késéssel (október végén), Budapest helyett Prágában repülőre szálló magyar küldöttség teljes mellszélességgel a szabadság ügye mellé állt. A New York-i Sports Illustrated magazinnak név nélkül nyilatkozó magyar sportoló szavai jól illusztrálják a csapat akkori hangulatát: „Amikor eljött október 23-a, és a nemzeti lobogók alatt felvonuló tüntetők száma több tízezresre duzzadt, gyorsabban kezdett dobogni a szívünk, és elfelejtettük a sportot és az olimpiát. A nemzeti függetlenség, a tisztességes, demokratikus élet, a szabadság és az emberi méltóság iránti sóvárgás lett jellemző. Senki közülünk nem gondolt a fizikai állapotára, az edzésekre, az alvásra, az indulás idejére vagy az aranyérmekre. Én ott voltam a tüntetők között, az edzések iránti fegyelmem elolvadt. Ezeket az órákat a történelemmel töltöttük, és végre a győztes oldalon álltunk. De a harmadik naptól, amikor megalakult az új kormány, a szovjet csapatok pedig elhagyták a fővárost, eszünkbe jutott az olimpia.” Amikor a csapat elindult, úgy tűnt, a magyar szabadság győzedelmeskedik. Ahogy Gyarmati Dezső, a vízilabda-válogatott csapatkapitánya, az olimpiai csapat forradalmi bizottságának egyik vezetője fogalmazott: „Szerencsés lények voltunk. Megértük, átéltük Pesten a forradalom szép szakaszát. Attól fogva már a tragédiák következtek.” A Sports Illustratednek nyilatkozó visszaemlékezése szerint Csehszlovákiában értesültek a második szovjet bevonulásról. A sportolókon a reménytelenség lett úrrá, különösen azokon, akik családtagjaikat, gyermekeiket hagyták otthon. „De hamar világossá vált előttünk: kötelességünk, hogy eljussunk Melbourne-be, és elvigyük a világnak a csodálatos forradalmunk hírét. Ez az érzés hozott bennünket ide. […] Mialatt az otthoni hírekre vártunk, nem aludtunk, elgyötörtek és nyúzottak voltunk. Mit tehettek szegény edzőink e gondolatokkal szemben?!”
 
Mire az olimpikonok november 11-én Melbourne-be értek, a berendezkedő régi-új hatalom az utolsó budapesti ellenállási gócokat is letörte, és mire Ausztráliában megnyílt a hivatalosan XVI. nyári olimpia, már Nagy Imrét és társait is elrabolták a budapesti jugoszláv nagykövetség épülete elől. Mindezekről persze ott és akkor kevesen tudtak: a hírek áramlása mai szemmel és a történések fényében lassú, ráadásul a befutó hírfolyam nem is volt mindig megbízható. Az információáramlás a másik irányba se működött: az október 24-én még a sportolók nevében ¬– kéretlenül – a harcok beszüntetésére felszólító Szepesi György közvetítéseit otthon nem engedték az éterbe, így hangképes beszámolók sem törhették át a reménytelenség csendjét. A melbourne-i hangulatra is a kétely volt a legjellemzőbb: „attól fogva a csapat minden egyes tagja tehetetlenül három súlyos terhet cipelt magával. Mi lesz otthon a családdal? Mi lesz az országgal? Mi lesz velünk? Alighanem ebben a sorrendben” – fogalmaz Gyarmati, aki „tüntetőleg” gyászszalagos Kossuth-címeres zászlóval szállt le a repülőről a melbourne-i repülőtéren.
 
A melbourne-i olimpia számos magyar története megőrzésre és említésre méltó lenne. A harmincöt évesen tornában négy aranyérmet szerző Keleti Ágnesé; az ökölvívó bajnoki címét másodszor is megvédő Papp Lászlóé; az 1955-ben az év legjobb európai sportolójának választott, az olimpiáról lemaradó hosszútávfutó Iharos Sándoré; a szovjet versenyzőkkel a forradalom leverése miatt kezet nem fogó, és ezért itthon örökre eltiltott öttusázó Benedek Gáboré. A legemlékezetesebb persze a magyar–szovjet vízilabdamérkőzés marad: aligha van még egy mérkőzés a magyar sporttörténelemben, amely ennyire összefonódott volna a nemzet szempontjából kulcsfontosságú történelmi eseménnyel. Mára könyv, játék- és dokumentumfilm szól a december 6-ai pólócsatáról, ahol minden gól, védés, pofon és kiállítás túlmutatott önmagán. A 4-0-ás magyar diadal az igazság győzelmét jelentette, az oroszok agresszivitása a megszálló szovjetek brutalitását is megtestesítette, az utolsó percben megütött Zádor Ervin arcáról lecsorgó vér pedig a magyar fájdalmat is szimbolizálta.
 
A szabadságharc bukása utáni tömeges emigráció a sportban is éreztette hatását – az olimpiai csapat jó néhány tagja nem tért haza. Ahogy a csapatban bajnoki címet szerző tornász, Köteles Erzsébet fogalmazott később találóan: Melbourne „a magyar sport Trianonja lett”. De bármilyen furcsa, nem csak a mieink számára jelentett megrázkódtatást sport és politika összefonódása. A magyar köztudatban kevéssé él, hogy három európai ország, Hollandia, Svájc és Spanyolország a szovjet megszállás miatt bojkottálta a melbourne-i játékokat. Az olimpián részt nem vevő, még köztünk lévő sportolók budapesti köszöntésére 2016-ban, egy nagyszabású gálán, a Hungarian Folk Embassy szervezésében került sor – a szervezők a magyarság nevében fejezték ki hálájukat azoknak a sportolóknak, akik „életük legszebb álmát adták oda egy számukra talán alig ismert ország szabadságáért”.
 
Forrás: RETÖRKI Facebook oldala 
 
Fotó: A magyar csapat bevonulása a Kossuth-címeres magyar lobogó mögött a melbourne-i olimpia megnyitóünnepségén.
Fortepan / Sárosi Imre, 171030-as számú fotó
(2021.07.27.)