A művészet létszükséglet

Az alkotók megpróbálják megőrizni azt, ami egy adott pillanat, kor világát jellemzi, és élővé tenni azt, ami szinte halálra van ítélve – vallja a József Attila-díjas költő, újságíró, szerkesztő, Prima Primissima-díjas, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze. A népszerű műsorvezetőt születésnapja alkalmából kerestük fel, és megtudtuk, hogy a két magyarországi pápalátogatásnak volt egyenes adásokban a kommentátora. Harminchét szépirodalmi könyve jelent meg.
 
Augusztus 12-én tölti be 90. életévét. Szerkesztőségünk nevében kívánom, Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig!
 
Nagyon szépen köszönöm, úgy hiszem, lassan a határhoz érek. Igaz, az engem ért tragédiák – első feleségem és fiam halála – és az örömök az életemben összefogództak, és egymást nem kioltották, hanem felerősítették, mégpedig olyan intenzitásban, ami azt hirdeti, hogy érdemes élni.
 
Többen korunk reneszánsz emberének mondják. Egyetért ezzel a meghatározással?
 
Amennyiben a reneszánsz többszólamúságot jelent, akkor igen. Költő vagyok, prózát írok, zongoraművész a végzettségem, kiállításokat is megnyitottam, és dolgoztam a rádióban, a televízióban. A művészeti ágakban gyermekkorom óta jelen vagyok, igaz laikusként – kivéve a zenét és az irodalmat. A képzőművészethez úgy kerültem közel, hogy kezdő rádiósként Borsos Miklóssal több interjút készítettem. 1972-ben A magunk kenyerén, Domokos Mátyás által szerkesztett antológiában jelentek meg először költeményeim. A verseim előtti ajánlást Borsos Miklós írta, aki barátom lett, és azóta szinte mindig engem kért föl kiállításainak megnyitójára. Somogyi Józseffel is barátságot kötöttünk, akit felkértem, hogy műsoromban a képzőművészeti ajánlót mondja el. A már említett többszólamúság olyan, mint egy nagy zenemű, többszólamú, de mégis egyedülálló alkotás. Az én művészeti többszólamúságom sem valami szertelen sokféleség, hanem az életemhez kapcsolódva az összetartozó dolgok harmóniája.
 
Olyan írókkal, költőkkel, zenészekkel, képzőművészekkel készített interjút, akik ma a magyar művelődéstörténet jeles alakjai. Gondolok Kodály Zoltánra, Illyés Gyulára, Pilinszky Jánosra, Weöres Sándorra, Ferencsik Jánosra, Ottlik Gézára, és még folytathatnám a sort. Ki választotta ki az interjúalanyokat?
 
Mivel irodalommal és zenével foglalkoztam, így viszonylagos szabadságot élvezhettem, s azzal készíthettem műsort, akikkel kedvem volt. Talán élénkségemnek köszönhetem, hogy a Rádióba és a Televízióba is én vittem az ötleteket, tehát nem vártam meg, hogy megbízzanak feladatokkal. A népszerű Ki nyer ma? vetélkedőt is én találtam ki, senki sem sejtette, hogy lesz egy ilyen műsor. Amikor már kialakítottam a játékszabályokat, kinéztem a helyszínt, akkor mondtam el ötletemet az akkori főnökeimnek. Így jött létre 1969-ben a naponta jelentkező, értéket közvetítő 10 perces vetélkedő. Más műveltségi vetélkedőt is vezettem, például operáról, ahol Nádasdy Kálmán volt a zsűri elnöke, aki megtisztelt a barátságával. Amikor a Rádió után meghívtak a Magyar Televízió főszerkesztőjének, akkor kikértem erről a váltásról a véleményét. Azt felelte: „meg lehet próbálni, ha le tudod küzdeni azt a hátrányt, hogy ez még látszik is. Csak tudni kell, hogy ez hátrány.” Igaza volt, mert sok minden látszik a képernyőn, ami felesleges, és elvonja a lényegről a figyelmet.
 
Igaz, hogy egy Illyés Gyula-interjú miatt Aczél keményen megdorgálta?
 
Ez már a tévés korszakomban volt. Az Illyés –interjút Domokos Mátyással csináltuk, nem én voltam a riporter, hanem főszerkesztőként elfogadtam a műsort. Mint említettem, arról forgathattam húsz éven át, amiről akartam, azzal a kivétellel, hogy Illyés Gyula a vele készült filmben az erdélyi magyarokról nem mondhatott el bármit. Aczél György engem tett felelőssé Illyés szavaiért, szerinte nekem kellett volna vigyázni arra, hogy ne mondja ki azt, ami elhangzott. Rá egy évvel az egyik veszprémi tv-találkozón azt mondta nekem: nem tehetett maga akkor arról. Tehát még akkor is emlékezett erre az esetre. Ez volt az egyetlen politikai konfliktusom 50 éves rádiós-televíziós működésem alatt. Korábban a Televízió párttitkára meghívott az MSZMP soraiba. Mondtam neki, hogy én keresztény szellemű lapokban is publikálok, s nem szeretnék kétféle arcot mutatni. Más a világnézetem. Vasárnaponként örömmel orgonálok a krisztinavárosi templom nagymiséin. De, ha a 130 fős főszerkesztőség vezetéséhez szükséges a párttagság, akkor szívesen maradok szerkesztő és készítem csak a műsorokat. A jóakaratúnak látszó párttitkárnak talán tetszett az őszinteségem. Azt felelte: Gyuri, ez többet nem jön szóba köztünk. Azóta sem lettem semmilyen pártnak a tagja.
 
Nem bánja-e a költő, prózaíró Czigány György, hogy nevét egy vetélkedő kapcsán ismerték meg?
 
Nem bánt, mert tudtam, hogy ez más, mint a költészet. A Ki nyer ma? adásaiba meghívtam sok híres költőt, írót, színművészt, képzőművészt, zeneművészt, megkértem, hogy tegyék fel a kérdéseket. Ez egyrészt összhangba került a benső életemmel, amelynek része a költészet, a próza és zene. Egyértelmű, hogy egy vers nem lehet olyan népszerű, mint egy jó vetélkedő. Amikor 1974-ben a megjelent első verseskötetem, az Aszfaltfolyók, Fodor András barátom arra figyelmeztetett, hogy ha már valaki rádiósként népszerű, azt nehezen fogadják be az irodalmi életbe. Igaza lett, mert bár minden ember oszthatatlanul egy személyiség, mégis eleinte a költőt és műveit a közönség kevésbé ismerte.
 
Mikor írta meg első költeményét?
 
Mulatságosan hangzik, egy kirándulás alkalmával, még hat éves sem voltam, elkezdtem dúdolni magamtól egy hatsoros versikét, amit édesanyám jegyzett le. Később a Jó Pajtás folyóiratban jelent meg egy versem, ha jól emlékszem Horthy Miklós 75. születésnapján. Tizenöt éves koromban a Márai Sándor által is nagyra becsült Zászlónk katolikus ifjúsági folyóirat közölte verseimet. 1946 őszén a lap Szent Gellért irodalmi pályázatán a novellám első díjat nyert. A jubileumi, szabadtéri szentmise után, Mindszenty József hercegprímástól vettem át a díjat. Ez volt az első irodalmi díjam, és úgy döntöttem, hogy költő vagy író leszek. 1948 után már semmi reményem nem volt, hogy én mint keresztény világnézetű ifjú bekerülhessek az irodalmi életbe. Viszont elég virtuózan zongoráztam a konzervatóriumban, s ezért választottam ezt a pályát. Lehetett volna belőlem zongorista, de állandóan izgatott a költészet és a szó ereje. A zene és a költészet közös forrásból ered, és nálam kezdettől fogva jelen volt mindkét művészet.
 
Ismerjük a művészet gyógyító erejét. Az alkotó is megnyugszik, ha kiírja magából bánatát, vagy boldog, ha megosztja mással az örömét?
 
Nem biztos, hogy megnyugszik, nem biztos, hogy boldog lesz, mert a költészet, a versírás nem örömszerzés, hanem erkölcsi kötelezettség. Az alkotók ugyanis megpróbálják megőrizni azt, ami egy adott pillanat, kor világát jellemzi, és élővé tenni azt, ami szinte halálra van ítélve. Gondoljunk bele, hogy már egy gyermek lelkében is ott vannak azok a kérdések és feloldhatatlan problémák, melyekkel életünk végéig küszködünk, és ez teremti meg azt, hogy a művészet nem virág az asztalunkon, dísz az életünkben, ami azt szebbé teszi, hanem létszükséglet. Emellett a költészet olyan mint a zene. Olyan elvontan szól valamiről, hogy szó szerint megmagyarázni lehetetlen. A költészetnél bár ott vannak a szavak, ha azokat megpróbáljuk prózára lefordítani, akkor már egészen más versről beszélünk. Ezért sem szeretem az iskolai verselemzéseket, mert nem lehet egy költemény tartalmát szóban elmondani. Akkor már nem a versről van szó, hanem annak hátteréről, inspirációjáról. Arany János mondta, hogy minden versnek van egy belső formája, ami szinte azonos a tartalommal. Ahogy Borsos Miklós is mondta, nem a műveket kell magyarázni, hanem azok magyarázzák azokat, amiket másként nem tudunk elmondani.
 
Tehát a költemény akkor több mint egy tárgy?
 
Sokszor mondom, a költemény él. Elolvassuk először, majd később másodszor, és mást mond nekünk. A vers már az ismétlés által is változik, s nem válik unalmassá, hanem olyan dolgokat fedezünk föl benne, amiket először nem láttunk. Például egészen mást jelentett Petőfi egyik verse a költő életében, mint jelenleg, ahogy más jelentéstartalommal bírt egy Bach-prelúdium a szerző korában, mint századunkban. Tehát a művészet terebélyes, mint egy fa –növekszik, változik. Mi is változunk, és a mű is más jelentést kap ez által. Ezért beszélhetünk élő folyamatról.
 
Elképzelhetőnek tartja, hogy idővel tankönyvekbe kerülnek versei?
 
Semmi sem lehetetlen, de ez főleg a propaganda kérdése. Viszont az egyik irodalmi olvasókönyv évekkel ezelőtt leközölte a Fiam, Petőfi Sándor című versemet.
 
Még mindig aktív költő, író?
 
Sajnos nagyon gyenge a szemem, s mivel sokat variálok, amíg egy vers megszületik, ezért most technikailag nehezebben írok. Azért a napokban is kiküzdöttem nyolc sort. A költészetre is igaz az, ami szinte az összes művészeti ágra, hogy nem lehet abbahagyni egyik napról a másikra. Ebben a hónapban jelenik meg a Szent István Társulatnál legújabb verseskötetem a Kilencven. A cím a 90. életévemre utal, és 90 verset tartalmaz, néhány újat, de olyanokat is, amiket 75 évvel ezelőtt írtam.
 
Kilencven éves korában mit kér a Jóistentől?
 
Azt, hogy minél többen higgyünk benne, abban, hogy van egy felettünk álló Lény, aki gondoskodik rólunk, szeret bennünket, és hogy megértsük azt a szörnyű kontrasztot, hogy ennek ellenére a földi létünk nem csupa öröm, hanem sok benne a tragédia. És azt kérem, hogy megértsük, miért vagyunk a világon. Erről 90 évesen sem tudok többet, mint 10-12 évesen. Már egy értelmes gyerek tudja azt, amit a legbölcsebb filozófus, legfeljebb másként fejezi ki magát. A létezés olyan misztérium, amihez csak áhítattal és félelemmel lehet közeledni, és az embert ennek a megértéséhez az öreg kor, a tapasztalat csak nagyon kicsit viszi közelebb. Napról napra felvetődnek azok a kérdések, hogy hihetünk-e valamiben, s ha igen, akkor miben bízhatunk, és hitünk megtartása milyen erkölcsi normát kíván. Ilyen vagyok én 90 évesen.
 

A fotót Gálos Mihály Samu készítette.
 
Medveczky Attila