Tüntetés a Dunáért

A hatalmas társadalmi ellenállás és a politikai erőtér megváltozása következtében a kormány 1989 tavaszán végül felfüggesztette a vízlépcső építését, amelynek magyar részről nem is lett folytatása.

Az ellenzéki csoportok több demonstrációjára is sor került 1988-ban. Ezek közül a szeptember 12-i Bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetés érdekessége, hogy 1956 óta először volt tömegtüntetés az Országház előtt, a Kossuth téren. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársának, a Rendszerváltó Szemle felelős szerkesztőjének, Házi Balázsnak írása.
 
Az 1988-as évben több jelentős tüntetésre is sor került Magyarországon. Önmagában már ez a tény jelzi, hogy a rendszerváltozás nem csak a politikai elit szintjén. de a társadalom mélyrétegeiben is zajlott. Az emberek egyre inkább mertek véleményt alkotni és annak hangot is adni, akár csoportosan, tüntető jelleggel. A legnagyobb demonstráció kétségkívül a romániai falurombolás elleni június 27-i Hősök terei volt, de a szeptember 12-i, a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tiltakozás is több tízezer embert hozott össze. Ilyen méretű megmozdulást szervezettség nélkül nem lehetett volna létrehozni: ahogy a nyári eseménynél, úgy az őszinél is több szervezet munkáját lehet kiemelni. Természetesen a Nagymaros Bizottság tagcsoportjai voltak a kezdeményezők és fő szerepvállalók, de csatlakozott még hozzájuk több független civil szervezet is. Mivel a vízlépcső ügye ekkor még inkább környezetvédelmi, semmint politikai kérdés volt, ezért mind a demokratikus, mind pedig a népi ellenzék különböző körei is részt vettek a szervezésben és a tüntetésen is. Ez pedig akkor még teljesen magától értetődő volt mindenki számára.
Az év folyamán korábban már május 27-én is sor került tüntetésre a vízlépcső megépítése ellen: ezt Ausztria budapesti nagykövetsége elé szervezték, ezzel is tiltakozva az építkezés finanszírozásával kapcsolatos osztrák szerepvállalás ellen. Ez a konstrukció egyébként Magyarország számára még anyagilag sem volt kifizetődő, arról nem is beszélve, hogy ezzel Ausztria tulajdonképpen saját határain kívülre akart tolni egy környezetkárosító beruházást. Természetesen ezen megoldással Ausztriában sem értett mindenki egyet, melyet az osztrák Zöldek (Grüne) tüntetésre felhívó plakátja is bizonyít. A Duna ügye ugyanis nem lehet egy ország belügye, hiszen Európa legnagyobb folyóján nem lehet úgy beruházást végezni, hogy annak hatásai ne érződjenek országhatárokon túl is.
 
A szervezők mindenesetre szeptemberben nem egy nagykövetség, hanem a magyar Parlament elé vitték a tüntetőket. Ezzel a cél az volt, ahogy Csengey Dénes itt elmondott beszédében is fogalmazott, hogy a magyar Országgyűlés képviselőit figyelmeztessék, az ő szerződésük a néppel köttetett és a népnek tartoznak felelősséggel: „... végezetül üzenhetünk egy mondatot ide a szomszédba, a magyar parlamentbe, a súlyos döntés előtt álló képviselőknek. Ők csak egy szerződést tekinthetnek magukra nézve kötelező érvényűnek: a választást, amellyel mandátumukat elnyerték. Ne feledkezzenek meg róla, hogy ez a szerződés hozzánk köti őket.” Ahogy a társadalom többsége számára is ellenszenves volt, Csengey is kiemelte, hogy a titokban, a nép tudta nélkül előkészített és elindított beruházás egyfajta „titkos kamarillapolitika” következménye volt, mely „... vállalkozás egy lezárult korszak, egy válságba hanyatlott, működésképtelenné bénult paternalista diktatúra terve es vállalkozása.” Ugyanakkor a tüntetők pontosan tudták, hogy akármilyen rendszer is váltja fel a szocialista diktatúrát, a beruházásnak akkor is lesznek következményei és káros hatásai, mind környezeti, mind anyagi szempontból. Ezért ebben az utolsó pillanatban még fel akarták hívni a honatyák figyelmét rá, milyen veszélyeket rejt magában az építkezés folytatása. (Igaz, erre az MTA 1983-ban és 1985-ben készült szakmai anyagai is rámutattak, de ezek nem kerültek a nyilvánosság elé, csak egy szűk körhöz juthattak el…)
 
A szervezők egyik előrelátó – és sikeresnek bizonyult – ötlete volt, hogy a tüntetésben résztvevő csoportok a város különböző pontjain találkoztak és onnan meneteltek a Vörösmarty térre. Ezáltal pedig több ponton is tudtak csatlakozni az emberek és a meghirdetett gyülekezőhelyről már 30-40 ezres tömeg indult a Bajcsy-Zsilinszky úton vonulva a Parlament elé. Oda, ahol 1956 óta nem volt ekkora tömeg. A tüntetők petícióját itt Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke vette át a szervezőktől, és ígéretet tett rá, hogy azt Grósz Károlyhoz is eljuttatja. Jellemző az MSZMP főtitkárának elutasító hozzáállására, hogy a tüntetőkkel semmilyen formában nem lépett kapcsolatba és a petíciót nem volt hajlandó átvenni. Szintén beszédes, hogy a tüntetéssel egyidőben a Duna túlpartján, a BME épülete előtt a Reformpárti Esték nevű reformkörös rendezvényen résztvevő Pozsgay Imre államminiszter nem csak átvette a petíciót a tüntetők egy küldöttségétől, de kifejezte nyílt szimpátiáját is a tüntetőkkel, akikkel szerinte egy csónakban eveztek. Igaz, pozíciójából is fakadóan ő ennél természetesen óvatosabban fogalmazott: „az országban többségben vannak azok, akik e válságokkal terhelt helyzetben a nemzeti egység és nem a politikai válság felé kívánják terelni az országot”. A rendőrség ezt a tüntetést inkább csak biztosította (a Parlamentnél állítottak csak kordont), rendbontásra és közbeavatkozásra nem került sor. Ez egyfelől a rendőrség viszonylag korrekt hozzáállásának is köszönhető volt, ugyanakkor jelezte, hogy a hatalom tétovázik, és nem igazán tud mit kezdeni egy ekkora társadalmi megmozdulással. Jóllehet mivel ekkor már konkrétan rendszerellenes, rendszerkritikus jelszavak (pl. „Grószmars”) és üzenetek is megjelentek, ezafajta hozzáállás a hatalom részéről hamar megváltozott. A végig fegyelmezett megmozdulás a Himnusz eléneklésével ért véget.
 
A tüntetés egyébként eredeti célját nem érte el, az októberben összeülő Országgyűlés ugyanis megszavazta az építkezés folytatását. Ugyanakkor egy ekkora megmozdulás megszervezése és kordában tartása már önmagában óriási sikernek könyvelhető el. Ráadásul a hatalmas társadalmi ellenállás és a politikai erőtér megváltozása következtében a kormány 1989 tavaszán végül felfüggesztette a vízlépcső építését, amelynek magyar részről nem is lett folytatása. Az, hogy a csehszlovák oldalon végül a Duna elterelésével megépült – és azóta is működik – az erőmű, már egy másik, máig lezáratlan nemzetközi vita részét képezi.
 
Fotón: Kossuth Lajos tér, tüntetés a Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése ellen, 1988. szeptember 12-én.
 
Forrás: RETÖRKI Facebook oldala  
(2021.09.13.)