Tömeges akasztások, szétlőtt főváros – Sorsok és Horizontok

Könyvajánló

A szovjet szocializmus elkobozta a munkástól a saját 56-os hősiességét.

2021. őszén jelent meg a M.Kiss Sándor és Nagymihály Zoltán szerkesztésében az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójára a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tanulmánykötete Sorsok és Horizontok címmel. A több mint 400 oldalas könyvben 17 tanulmányt olvashatunk egészen az előzményektől addig, hogy az 1956-os forradalmat ki és miként ítélte meg a rendszerváltás idején.
 
Sokan úgy érzik, jogosan teszi fel a kérdést a tanulmánykötet bevezetőjében Nagymihály Zoltán, hogy „miért kell újabb kötetet kiadni, nem tudunk, nem beszélünk róla eleget? Jeles évfordulók idején gyakran halljuk a már-már vádnak tetsző kérdést. Így vagyunk 1956-tal is – pedig tudjuk, a forradalom és szabadságharc valós történeti kutatása az eltelt hatvanöt év első felében szinte teljesen lehetetlen volt. Az elmúlt harminc év megnyitotta a kapukat, és számos kérdést tisztázott.” De Nagymihály felveti, hogy arról kevesen beszélnek, hogy „meddig tart 1956, és meddig az eleven emlékezet?” Arra is felhívja a figyelmet, hogy 1956 csodájáról közösségi téren nem lehetett beszélni. Ezt követően idézi Csurka István Az esztéta című memoárját, ami rávilágít arra, hogy „a történet egyesek által való újraalkotása, felidézése és újramondása már ősidőkben is egy-egy közösség egyik legfontosabb létfenntartó tevékenysége volt. Valakit körbeültek, aki elbeszélt. Dallal, rigmussal, misztériumok teremtésével, hőstettek elmondásával született meg az, ami régen megtörtént. Mindenki számára, akinek orcáján a közös tűz fénye villódzott, élő, mindennapi valóság lett a regéből. A regélő még érezte a közösség és a tűz előtti igazmondás felelősségét. Az, akinek énekelt, másnap úgy ment vadászni, hogy vitte magával azt az íjat, ami a mesélő szerint az ős vállán volt annak idején. Élő, közös valóság lett a felidézésből, a történet újrateremtéséből. Azok, akik hallgatták, ezzel az újjáéledéssel tartoztak össze. Az 1956-os magyar forradalommal ez a közösségteremtő újrakeletkezés nem történt meg, nem történhetett meg. A magyar történelem több más folyamatát is hasonlóképpen verte ki más-más erőszak a közös tudatból. Nem engedte meg egyeseknek, hogy felénekeljék az egykori saját élményt. Aztán azt sem, hogy körbeülések legyenek. Mese, tűzbe nézés, közös ének tilos volt. Ha tüzet raktak, zabálni kellett, elvtársian bográcsolni, s inni. Legjobban attól féltek, hogy nemzedékről nemzedékre eleven élet legyen a meséből. A szovjet szocializmus elkobozta a munkástól a saját '56-os hősiességét.” Nagymihály arra is felhívja a figyelmet, hogy bár a rendszerváltás megszüntette ’56 értékelésének korábbi béklyóit, de kikezdte az egységet, tehát a szabad beszéd a korábbi, 1990 előtti ellenzéken belül is kiélezte a frontokat.
 
A tanulmánykötet első fejezetében egy-egy területről szóló, általánosabb jellegű összegzések kapnak helyet.
 
M. Kiss Sándor Értékek mentén c. tanulmányában az 1956-os magyar társadalom értékvilágáról és az előzményekről értekezik. Dolgozatát elolvasva kiderül, hogy abban látja a bajt, hogy mi is van a szakmai téren? A forradalom és szabadságharc két dolgot tömörít, az egyik a szabadság, az önállóság kivívása, a másik a társadalmi átalakulásra vonatkozó határozott küzdelem. Ezt elvileg mindenki elismeri. Viszont már Kissinger azt írta, hogy 1956 a heves magyar nacionalizmus gyúlékony robbanóelegye volt. Holott ez nem nacionalizmus, hanem nemzettudat. Értékek, igen az értékek. Hiszen a magyar társadalom a ’60-as évektől nem hagyta magát és a ’80-as évek végére, a megfelelő külpolitikai körülmények között, végrehajtotta a maga rendszerváltoztatását. Felteszi a kérdést: "ha nincs jelen a magyar társadalomban '56 után az értéktisztelet, mert győzött a kádári eszmeiség, csak példának okáért: sor kerülhetett volna az 1972-es és 1973-as március 15-ei tüntetésekre?" De arra is rámutat, hogy most is folyik a küzdelem a fogalmak (szabadság, tulajdon, hit) értelmezéséért, és természetesen a múltképünkért, s a jövőért.
 
Horváth Miklós A Magyar Néphadsereg szerepéről írt a forradalom és a szabadságharc időszakában. 1953 fontos dátum. Akkor végre megszabadultak Farkas Mihálytól, s helyére Bata István kerül. Aki honvédelmi miniszterként 1956. október 24-éig irányította a néphadsereg tevékenységét. Csökkentették a létszámot is, ami így 1956-ban 150 ezer fős volt. Egyértelmű, hogy a teljes átszervezés állapotában lévő haderő, melynek tiszti állománya egzisztenciális szempontból teljesen elbizonytalanodott, képtelen arra, hogy bármilyen politikai döntést egységesen végrehajtson. 1954-ben határozták meg, hogy a különböző objektumokat mely erőszakszervezetek védik. Közel 1000 objektumra készítették el a tervet, és a védők több mint 50 %-át a honvédség állományából kívánták biztosítani egy szovjetellenes megmozdulás esetére. A fővárosban is elkészül a karhatalmi terv, s itt a tisztiiskolák létszámával számolnak. 1955-ben létrejött a Varsói Szerződés, aminek semmi köze nincs a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásához. A szovjet csapatok viszont mindenféle jogalap nélkül voltak hazánkban. 1957-ben a magyar kommunista politikai elit már hozzájárult a szovjet csapatok ittlétéhet. 1956-ban, a forradalom idején az államvédelmi erők és a rendőrség erői folytattak aktív tevékenységet. De a Rádiónál lévő sortűz az, ami az előbb felvázolt tervet megváltoztatta. Akkor a magyar politikai vezetés úgy döntött, hogy a forradalom leverését a szovjet hadseregre kell bízni. Nem bíztak meg ugyanis a magyar katonákban. A szakértő szerint a hadsereg működésének öntörvényeiben, valamint – az esetek egy részében bűnös – emberi mulasztásokban és felelőtlenségben keresendők azok az okok, melyek következtében ez az életviszonyaiban is a néphez tartozó erő október 28-ig, a felkelés győzelméig nem vált a forradalom fegyveres erejévé, és november 4-e után nem válhatott a forradalom vívmányainak hatékony védelmezőjévé.
 
Kiss Réka Dr. Kömley László és társai ügyén keresztül mutatja be a fegyelmi eljárásokat a budapesti ügyvédek ellen. Mi volt a baj az ügyvédekkel a kommunistáknak? Az, hogy Budapesten működött az ügyvédek 45%-a, sőt a többség magánpraxist folytatott, és csak 41-nek volt vörös pártkönyve. Ezért politikailag megbízhatatlanoknak számítottak. 1956. nov. 4 után pedig elkezdődött a Budapesti Ügyvédi Kamara Forradalmi Bizottsága tagjainak bíróság előtti meghurcolása. Kömley fő „bűne” az volt, hogy még 28 évesen ő védte a Magyar Közösség főperében Arany Bálint mérnököt. A forradalom idején pedig részt vett a kamara dísztermében lévő kommunista jelvények eltávolításában. Ez lett a veszte.
 
Zinner Tibor Munkások és parasztok bent és fent 1956-1963 c. tanulmányában kitér az 1955. novemberét követő börtöntisztításra, amikor Rákosi több ezer embert vitt be börtönbe, s kellett a hely, ezért sokakat kiengedtek. Így olyanok kerültek be 1956 után a börtönbe, akik korábban is bent voltak, de ’56 elején szabadultak. Belőlük kreálják később a visszaesők jelentős csoportját. 1953. áprilisában 41 ezren vannak börtönben és ebből 16 ezer a kiengedettek száma, s még 4 ezer internáltat engedtek ki. Ennek a 20 ezer embernek legalább 80%-a munkás, vagy paraszt volt. Ez több mint 20 ezer ember, aki 1956-ig kijön a börtönökből szinte mind férfi, családapa. Őket korábban gazdasági bűncselekményekkel gyanúsítottak meg igaztalanul. Közülük sokan részt vettek a forradalomban. Arról is ír, hogy még a mai napig is sokan azt hiszik, hogy 1963-ban mindenkit kiengedtek a börtönökből, amnesztiával, majd jött a puha diktatúra, holott ez hazugság. Még 1964 és 1966 közt is több ezer embert ítéltek el politikai okok miatt. Fontosnak tartja közölni, hogy a börtönbe vetettek több mint háromnegyedét munkások és parasztok alkották. A honi börtönvilág mind 1956 előtt, mind utána főleg őket tömörítette celláiban.
 
A kötet második fejezete esettanulmányokból áll. Ezekben a tanulmányokban olyan sorsok elevenednek meg, amelyek viselői aktívan vettek részt saját településük közéletében. Mindent meg is tettek a rend megteremtéséért.
 
Hajagos Csaba Túri Mihályról, a kiskunmajsai ’56-os események áldozatáról írt. Túri Mihály, a kömpöci forradalmár sorsa kiváló példája annak, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc vidéki eseményeiben szerepet vállaló, erkölcsileg elismert, népszerű, nagy ismeretséggel rendelkező "kisembereket" hogyan igyekezett a hatalom – ha időlegesen is – megbénítani a megtorlás folyamatában. A váci fegyházban raboskodott, majd a Kozma utcába vitték, ahonnan 1972-ben szabadult.
 
Rendpárti forradalmárból a megtorlás „klerikális reakciós” áldozata. Erdős Kristóf Gulyás Lajosról írt. Gulyás Lajos írásaiból és beszédeiből egy olyan személyiség körvonalazódik, aki véleményéért nyíltan kiállt, mindig bátor és kemény emberként viselkedett. 1957-ben a kádári megtorló gépezet számára különösen fontos győri-mosonmagyaróvári per harmadrendű vádlottjaként idézte be a bíróság. Nemcsak a magyarországi református lelkészi karból, de a többi felekezetből is ő volt a kádári megtorló gépezet egyetlen olyan határainkon belüli egyházi áldozata, akit jogerős bírósági ítélettel végeztek ki.
 
M. Kiss Sándor a berzencei sortűzről emlékezett meg. A sortűz október 27-én dördült el. A falu néhány módos gazdája a tanácselnökhöz fordult azzal a kéréssel, hogy egy nagygyűlés keretein belül ismertesse a faluval a forradalom követeléseit. A tanácselnök megkereste a csurgói pártbizottságot, ahol azt ajánlották neki, hogy célszerű engedni a tömeg követelésének. A faluban lakó határőrhadnagy, erről tudomást szerezvén, megfenyegette a tanácselnököt, ha sor kerül a nagygyűlésre, szétlöveti a falut. A délután folyamán néhány fiatal benyomult a tanácsházára, és égetni kezdték az adóbegyűjtési és a birtokleveleket. Ezután a falu főterén közel 1000 ember gyűlt össze, s közülük néhányan meg akarták akadályozni a további iratégetést különös tekintettel a birtoklevelekre. Eközben egy ittas fiatalember szerelemféltésből megfenyegette hadnagyot, hogy most elszámol vele felesége vélt elcsábításáért. Az eset délután történt. Az őrnagy összetévesztve a forradalom ügyét a sajátjáéval, a fiatalember fenyegetését politikainak tüntetve fel, segítséget kért a somogyudvarhelyi határőrstől. Ezzel egyidőben segítséget kért a Gyurkó Lajos alá rendelt, Nagyatádon állomásozó 27. páncéltörő ezredtől is. A nagygyűlés a falu főterén, a tanácselnök vezetésével, este 20 órakor kezdődött meg. Rövidesen megérkezett Somogyudvarhelyről egy lovaskocsi határőr. Az irányító tizedes parancsára a kocsiról leszálltak, belelőttek a tömegbe, majd újra a lovaskocsira szálltak és eltávoztak. A sortűznek 4 halálos áldozata és 6 sebesültje volt. Érdemes megjegyezni, hogy Berzencén határőrök lőttek.
 
Marschal Adrienn a Politikai foglyok szövetségeinek megalakulásáról írt, a dátum pedig: 1956. A politikai foglyok különböző csoportjai már a Rákosi-korszak börtöneiben is tervezték érdek-képviseleti szervük megalakítását. Ennek megvalósítására először az 1956-os forradalom napjai alatt nyílt lehetőségük, annak leverése után aztán ismét csak a börtönökben szervezhették tovább érdekképviseletüket, a POFOSZ-t. Elsősorban állambiztonsági jelentések alapján a szakíró a következő kérdésekre kereste a választ: Milyen lehetőségeik voltak az önszerveződésre a politikai foglyoknak az 1956-os forradalom leverése után? Hogyan működött tovább a POFOSZ a börtönökben? Kik voltak a szervezet vezetői és tagjai? Milyen börtönön belüli és szabadulás utáni céljaik, illetve politikai elképzeléseik voltak?
 
A kötet harmadik fejezete arra világít rá, hogy 1956 nem értelmezhető csak a trianoni országhatárokon belül.
 
Kávássy János Előd egy igen érdekes, és a mai napig is sokszor hangoztatott dolgot említ, ez a cserbenhagyás. A Nyugat cserbenhagyott bennünket. A történész így A cserbenhagyás dilemmái címet adta tanulmányának. „Vagy segítséget nyújtasz, és véres eredményekre jutsz, vagy nem segítesz, s gyengének tűnsz; félrevezeted a barátaidat. Egyetlen értelmes és világos beszélgetésre sem emlékszem. Csak a sok kézzel írt feljegyzésre. Senki sem gondolta volna, hogy ez a vég.” Kávássy megjegyzi, hogy a fenti idézet attól a Richard M. Bisselltől származik, aki 1956-ban a CIA-n belül a U-2 program felelőse, 1958-tól pedig majd a CIA Tervezési igazgatóhelyettese volt. A történész szerint Bissell szavai erőteljes, de ugyanakkor lényegi összefoglalóját adják annak a tökéletes impotenciának, mellyel a washingtoni vezetés 1956 őszének kelet-európai eseményeire reagált.
 
Fejérdy Gergely szintén külpolitikai vizeknél marad, az 1956 a budapesti belga nagykövet szemével című írása által. 1956. február3-án adta át megbízólevelét Frédéric Collon belga követ Budapesten Dobi Istvánnak, az elnöki tanács elnökének. A belga követ világosan látta,hogy a Nyugat nem fog segíteni, mert annak az érdeke a status quo fennmaradása.
 
Albert Zoltán Máté Tildy Zoltán, a Kisgazdapárt és a nyugati emigráció 1956-ban című tanulmányából megtudhatjuk, hogy a forradalom idején fennállt kormányzatot nevezték Nagy-Tildy kormánynak is. Hiszen Tildy igen aktív szerepet vállalt államminiszterként. Lényegében Nagy Imre helyettes miniszterelnökeként. Később, a megtorlás idején a belügy III/III-as osztálya úgy vélte, hogy a Nagy Imre –kormányba delegált Tildy jelentős szerepet játszott abban, hogy az események, sőt maga a kormány is jobbra tolódjon.
 
Nagymihály Zoltán „Odahaza valami nagy dolog történik” tanulmányában kijelenti, hogy azt, hogy az 1945 utáni magyar emigráció egységes lett volna, azt csupán az itthoni kommunista propaganda állította. A valóságban az emigráltak csak az otthoni kommunista diktatúra elutasításában egyeztek meg. Egyfajta virtuális Magyarország képét festegették. 1956-ban volt egy kis változás.Egyesek attól tartottak, hogy visszatér a Horthy-éra, míg mások nem akarták, hogy az 1945-1948-as világ jöjjön vissza. De mindenki arra gondolt, lesz itt valami pozitív változás. A szabadságharc vérbefojtása után az emigrációban 1956 viszonyítási ponttá vált.
 
Pálinkás Barnabás A hatágú sípon megszólaló ’56 c. tanulmányában világossá teszi, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei bár Magyarországon zajlottak, de hatásában a szabadságharc összmagyar történetté vált, mert minden határon túli magyar közösséget érintett. Leírja, hogy a határon túli magyarok kérdését a hazai pártvezetők a szőnyeg alá söpörték. 1956-ban politikai és gazdasági értelemben Csehszlovákia számított a szovjet-blokk legstabilabb országának. A határon átjutó hírek az ottani magyarság körében aggodalommal kevert reménykedést váltottak ki. Komoly megmozdulásokról ott a forradalom napjaiban sem beszélhetünk, de szimbolikus kiállásról már igen. Ilyen volt a magyar Himnusz éneklése, vagy a gyászszalag viselése. Ezért azt akarta a csehszlovák pártvezetés, hogy az ottani magyarságot kapcsolják le az addig sem erős összmagyar vérkeringésről. Más volt a helyzet Erdélyben, ahol többeket be is börtönöztek, megkínoztak.
 
A kötet utolsó fejezete már azt taglalja, hogy 1956 után művészek, politikusok hogyan látták a forradalmat, és odáig jut, hogy miért nem tetszettünk forradalmat csinálni…
 
Strausz Péter Rugalmas változatlanság című tanulmányában Hollós Ervin Kik voltak, mit akartak? című könyvét hasonlítja össze Berecz János kötetével. Szerinte az utóbbi részletesebben és összefüggőbben tárgyalja az 1956 őszi eseményeket. Természetesen Berecz sem mulasztja el az „ellenforradalom” vezetőinek, prominens és aktív szereplőinek tevékenységét taglalni. Berecznél már ott van az amerikai titkosszolgálat szerepe. Ami kettőjükben közös, az Rákosi bírálata.
 
Szekér Nóra 1956 újraértékeléséről ír. Így a Pozsgay-féle nyilatkozatról. A tanulmányból levonható az a következtetés, hogy a kommunista rendszer eljutott egy olyan válságig, amely alapvető szerkezeti kereteinek újragondolására kényszerítette. E válság kezeléséhez elkerületlenné vált, hogy a hatalom a többpártrendszer kérdésének lehetőségével és ezzel összefüggésben az 1956-os események átértékelésével szembenézzen. Szembenézzen ezzel úgy is, mint egy lehetőség, amely irányelveket ad egy megreformálandó párt számára a hatalmi játéktérben, és úgy is, mint a párt hatalmi körén kívül eső társadalmi nyomás és igazodási kényszer.
 
Riba András László a Kinek a rendszerváltása c. tanulmányában leszögezi, azt a kései pártállam, vagyis a Kádár utáni politikai vezetés is felismerte, hogy nem volt jogilag megalapozott az ítélet Nagy Imre tetteinek büntetésében. Ám amiért jogilag és általános politikai értelemben rehabilitálták, azért nem rehabilitálták ugyanakkor a pártban.
 
Kahler Frigyes Ellenszélben – 1956 politikai szerepe a rendszerváltoztatás folyamatában c. írásában arról elmélkedik, hogy 1989-ben is voltak várakozások, remények. De nem tetszettünk forradalmat csinálni. Nem tetszettünk, mert nem volt forradalmi helyzet. A remények, a vágyak azonban éltek, hiszen el kellett takarítani egy összeomlott rendszer romhalmazát, és voltak tárgyalások, kompromisszumok – és a lakosság valami többre vágyott a korábbi életéhez képest. Szabadságra és anyagi jólétre. Elterjed abban az időben, hogy néhány év múlva úgy élünk, mint az osztrákok. A rendszert változtató elit hadicélja az volt, hogy minél hamarébb, és minél zökkenő mentesebben kerüljön politikai hatalomba. Az előző rezsim hadicélja pedig az volt, hogy minél sikeresebb legyen a hatalomátmentése, és ne sokat kérdezzenek tőlük a múltról. De nem 1989-ben kezdték meg a politikai hatalom átváltását gazdasági hatalommá, hanem jóval hamarébb. Tény, hogy a forradalom legitimációs pont lett, de már a rendszerváltók oldalán.
 
Tény, hogy 1956 valós jellegének megértése és történetének minél teljesebb megismerése nélkül nem érthető meg a rendszerváltás sem. Ezért foglalkozik a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet 1956-tal, és ezért szükséges az olyan könyvek megjelentetése, mint amilyen a Sorsok és Horizontok.
 
m.a.
(2021.12.08.)