Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


A mártírok véréből új éledt sarjadt

RETÖRKI-könyvajánló

Az ellenforradalmi csőcseléktől az 1956-os forradalom alaptörvénybe iktatásáig.

A 20. század próbára tette népünket, hazánkat. Feladatunk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Emlékezzünk arra a bátor kiállásra, amely a Trianon utáni tíz esztendőben újrarendezte és megerősítette országunkat. Belső erőfeszítés eredménye volt a második világháború utáni lelki és erkölcsi újjászerveződés is. 1956. október 23-a, és az azt követő napok, nemzeti és világméretű csúcsteljesítménynek számítanak. Emlékeztessünk, mert a megtorlás, a vér, a kínvallatások, az iszonyat, a tönkretett sorsok és életek adtak újabb és újabb erőt, hogy a mártírok véréből új élet sarjadon – írja a Változó idő, változó emlékezet című könyv köszöntőjében Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke.
 
A kötet alcíme nem véletlen, igenis tudatos: „1956 értékelésének átalakulása”. Hiszen a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójának alkalmából azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a 2020-ban útjára indított, rendszerváltással foglalkozó online kronológiáját bővítve bemutassa 1956 változó értékelését-értelmezését. Nem csupán a politikai indíttatású interpretációkat kívánták ismertetni, de igyekeztek kitérni arra is, hogy a változó recepció hogyan jelent meg a közbeszédben, értelmiségi-tudományos vitákban, valamint a köztéri emlékművekben is megtestesülő közösségi emlékezetben. Online kronológiájuk ilyen irányú bővítésének eredményeit jelen kötetben is a közönség elé kívánták tárni. Igyekezték az idővonalra felfűzött írásaikat vonzó és közérthető formában, számos kapcsolódó életrajzzal és kordokumentummal, illusztrációval összeállítani. A RETÖRKI munkatársai bíznak benne, hogy ezzel hozzá tudnak járulni az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve értelmezésének jobb megértéséhez és széles körű megismertetéséhez.
 
A Házi Balázs, Jónás Róbert, Nagymihály Zoltán, Rapali Vivien és Strausz Péter által szerkesztett könyv fiatal történészek és kutatók munkája, s az első dátum 1956. október 28. A magyar kérdés az ENSZ BT napirendjén. Ebben Kávássy János többek között arról ír, hogy a Kádár-rendszert az USA nem ismerte el legitimnek, s a politikai amnesztiát, mint a tárgyalások előfeltételét tartotta napirenden. Ezzel párhuzamosan amerikai nyomásra az Egyesült Nemzetek Szervezete nem volt hajlandó elismerni az új rezsim ENSZ mandátumát, megakadályozva ezzel az ENSZ közgyűlésein való magyar részvételt. Majd arról ír, hogyan került le a magyar kérdés az ENSZ napirendjéről, és miként érte el a két fél, hogy 1967-től az USA ismét nagykövetet akkreditált Budapestre.
 
Marschal Adrienn 1956. november 4-éhez a megtorlás kezdeti formáival ismerteti meg az olvasókat. Ez még csak a deportálás, internálás. A szovjetek által elfogott emberek nem csak a hazai börtönökbe kerültek, hanem a hadifoglyok egy részét deportálták. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy Magyarország ellen háború folyik, ahol a győztes szovjet fél a hadifoglyokat saját országába viszi, hogy ott hallgassa ki és ítélje el őket. No de a szovjetek mellett a magyar hatóságok is megkezdték a volt elítéltek és forradalmárok letartóztatását. Akik ellen volt elég bizonyíték, azok ellen vádat emeltek, míg a többieket vádemelés nélkül, rendőrségi kényszerintézkedéssel internálták. Így – új megnevezéssel, közbiztonsági őrizetként – újra alkalmazták a Nagy Imre által 1953‑ban megszüntetett internálás intézményét.
 
Szomorú rész a sortüzek és a tüntetések. És már itt is vagyunk decembernél. Szomorú ez a karácsony. Nőtüntetés. Erről kevesen tudnak. Pedig volt Budapesten, Veszprémben, Gyulán, Pécsett, Esztergomban, Székesfehérváron, Miskolcon, Zalaegerszegen. A megszállás egy hónapos évfordulóján rendezett, december 4-ei tüntetést már korábban szervezni kezdték. Röplapokat osztogattak, valamint Obersovszky Gyula Élünk című lapjában is megjelent a felhívás arra, hogy december 4-én tüntetőleg vonuljanak ki a budapesti Hősök terére a nők: „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!” Budapesten 11 óra körül kezdődött a tiltakozó és emlékező felvonulás, mely során a nők virágokat és mécseseket helyeztek el a Névtelen katona sírjára a Hősök terén. A tüntetés kegyeleti jellege és résztvevői miatt nem nyitottak tüzet az összegyűltekre. A budapesti példát a vidéki városok néhány nappal később követték, például december 6-án Veszprémben és Gyulán, december 7-én Pécsett, Esztergomban és Székesfehérváron, december 9-én Miskolcon, december 10-én Egerben, december 13-án pedig Zalaegerszegen került sor nőtüntetésre. Az asszonyok tüntetését december 6-án a Nyugati pályaudvarnál az új hatalom 200-300 fős erődemonstrációja követte, mely a vörös zászlós, illetve Nyugati téri tüntetés elnevezést kapta. Itt az új rendszer hívei vonultak fel tankok biztosításával, provokációs céllal, hogy a karhatalom felléphessen a tiltakozók ellen. Az előzetes várakozások beigazolódtak, a járókelők szidalmazni és dobálni kezdték a tüntetőket, el akarták venni a vörös zászlókat. Így megteremtették a lehetőséget a fegyveres fellépésre. A karhatalom és a szovjet tankok tüzet nyitottak, ennek hatására a tömeg szétoszlott. A sortűznek a későbbi peranyag szerint 5 áldozata volt, ugyanakkor arra vonatkozó források is vannak, hogy Drzics Drágó karhatalmista társaival elfogott, majd a helyszínen lelőtt 5 embert. Ezt követően mondta elhíresült szavait Marosán György Rácz Sándornak, mely szerint: „máig tárgyaltunk veletek, de ti nem vagytok forradalmárok, ti ellenforradalmárok vagytok! Mától lövetünk.” S a fenyegetés valósággá vált.
 
Juhász-Pintér Pál Camus és a nemzeti szolidaritás hangjait eleveníti fel. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam már most alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol nem áruljuk el, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” A 20. század egyik legjelentősebb írója és filozófusa, Albert Camus írt így 1957. októberében a magyar forradalomról és szabadságharcról A magyarok vére című munkájában. Az 1956. október 23-án kitört forradalom valóban felénk fordította a világ érdeklődését, legtöbb esetben szimpátiáját és elismerését. Így például Albert Camus-ét is, akivel kapcsolatban mindenképpen el kell mondani, hogy a fent idézett művén kívül is a leghatározottabban, minden fórumon kiállt „a magyar ügy” mellett. „Mi a felkelés? A nép fegyverben. Mi a nép? A nemzetnek az a része, mely soha nem fog térdet hajtani.” Ezeket a sorokat még 1944-ben írta, amelyek jelzik, tudta, a szabadságnak milyen nagy ára van. Alapvetően baloldali gondolkodású emberként ezért is lehetett az, hogy legtöbb értelmiségi kortársát meghaladó módon reagált a magyar felkelésre.
 
A munkástanácsokról is sok mindent megtudhatunk. A munkások önigazgatási szervei igazi politikai szerepet 1956. november 4-e, a szovjet intervenció után játszottak. Míg a helyi forradalmi bizottságokat Kádár János kormánya első, november 7-én kelt rendeletei egyikével megfosztotta az intézkedés jogától, az üzemi munkástanácsokat hajlandó volt elismerni. A demokratikus választások során a forradalom mellett kiálló vezetők győztek, november 14-én pedig a kormány ellenintézkedései dacára megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács. Sajnos Kádár és bandája ellenük dolgozott, csak kivártak, és 1956. december elején mintegy kétszáz munkástanács-tagot tartóztattak le. Ezzel szemben természetesen tiltakozásukat fejezték ki a munkástanácsok. A hatalom december elején statáriumot hirdetett és rögtönítélő bíróságokat hozott létre. 1956. december 11-én letartóztatták a KMT két vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort. A letartóztatások elleni tiltakozásul a KMT december 11–12-ére országos sztrájkot hirdetett: a termelés, a vasúti forgalom és a tömegközlekedés szünetelt. A kormány erre reagálva törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat.
 
Az Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. decemberében az eseményeket október 23-ától kezdve ellenforradalomnak minősítette, a megmozdulásokban részt vevő tömegek pedig szándékuktól függetlenül is a Népköztársaság államrendje elleni fegyveres felkelésben vettek részt. Ezzel lényegében kialakult az a hivatalos 1956-interpretáció, amely a következő három évtizedben tartósan rögzített képpé merevedett a társadalmi emlékezetben.
 
Majd jönnek a perek. A megtorlás perei. Marschal Adrienn leírja, hogy az ítéletek során a párt politikai akarata, vagyis a szocialista törvényesség érvényesült, a politikusok, és nem a bíróság döntötte el, ki számít megrögzött és tudatos ellenforradalmárnak és ki megtévedt dolgozónak.
 
Nagymihály Zoltán az Írószövetség problematikáját vázolta fel. Ahogy írja, 1956. november 4-e, a második szovjet intervenció után az ellenállás fokozatosan átalakult.A néhány napos, hosszú távon kilátástalannak bizonyuló fegyveres küzdelmet előbb a munkástanácsok nevével fémjelezhető politikai, majd utóbbiak felszámolása, az országos és fővárosi vezetők letartóztatása után a szellemi ellenállás váltotta fel. Ez utóbbinak – Pomogáts Béla szavaival „szellemi utóvédharcnak” – egyik jelképes csúcspontja volt a Magyar Írók Szövetsége december 28-ai taggyűlése, amely határozottan kiállt a forradalom értékei mellett. Viszont 1957 januárjában az Írószövetség önkormányzatát felfüggesztették, élére Siklósi Norbert személyében kormánybiztost nevezve ki. Több, az eseményekben fontos szerepet játszó írót – Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt vagy Tardos Tibort – ezután fogták perbe és ítélték el. Az Írószövetség csupán 1959-ben alakulhatott újjá – természetesen a hatalom szigorú felügyelete alatt.
 
S jönnek a munkásőrök. Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetével szorosan összefügg a Munkásőrség története, megalakulása. Életre hívását az októberi események, illetve a hasonló jellegű megmozdulásokra a Magyar Szocialista Munkáspárt részéről megfelelő válasz adásának igénye indokolta. „Az Önök kezébe a külső és belső ellenség ellen adták a fegyvereket. Ez a fegyveres erő csődöt mondott. […] Magukat a legnagyobb, legigazságosabb kritika azzal érte, hogy létre kellett hoznunk a Munkásőrséget” – hangzott el 1957 elején Marosán György részéről egy, a Magyar Néphadsereg tisztjeinek tartott politikai tájékoztatón. Ez a kijelentés is jól rávilágít arra, hogy miért tartották szükségesnek egy új fegyveres testület létrehozását.
 
Fehér könyvekben ócsárolják a forradalmárokat, és a Tegnap című filmben, remek színészeket használnak fel arra, hogy bemutassák a fegyvert követelő csőcseléket, és ott a volt földesúr is, aki meg akarja szerezni a TSZ vagyonát.
 
És mit csináltak 1956 10. évfordulóján? November negyedikén a három nagy napilap, a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Népszava azonos címmel – Egy évtized – közölt szerkesztőségi cikket. Az írásokból világosan kiolvasható a szándék 1956 problematikájának átpozicionálására, új, pozitív előjelű értelmezést adva neki. Ezentúl 1956 ne a levert forradalom, a megtorlás, a kivégzések és a politikai gyilkosságok árán megszilárdított hatalomátvételt, hanem a közös újrakezdést jelentse, amelynek mindenki részese lehet, és mindenkinek hasznára válik társadalmilag és egyénileg egyaránt. Az írások közös elemei a hivatalos ellenforradalmi narratíva megerősítése, a párt és vezetője szerepének méltatása, az eltelt tíz év gazdasági – és különösen a mezőgazdaság átszervezésével elért – sikerei.
 
A ’70-es években változott a helyzet. Az 1972–73-ban csúcsosodó március 15-ei spontán ünnepségek bebizonyították: az ünnep átformálására és kiküszöbölésére tett kísérletek – a három „ünnepet”, az 1848-as forradalom és szabadságharc, a Tanácsköztársaság és a szovjet megszállás évfordulóját egybegyúró Forradalmi Ifjúsági Napok, vagy a március 15-ének a nemzeti ünnepek sorából való kivonása – nemcsak sikertelenek voltak, de kifejezetten irritálták a fiatalság jó részét. A márciusi „külön megemlékezések” 1969-re datálhatók: ebben az évben a karhatalomnak még fel sem tűnt, hogy fiatalok a Bem-, a Petőfi-szobornál és a Múzeumkertben helyeztek el virágokat. 1970-ben már kisebb botrányt okozott, hogy a hivatalos ünnepségek után néhány tucat fiatal Szalay Miklós és Galkó Bence „vezetésével” a Kossuth-szoborig vonult – utóbbi éppen csak elkezdte a Nemzeti dal szavalását, amikor a rendőrök leállították. A két „renitens” fiatalt ekkor még „csak” rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Egy évvel később már kisebb oszlatásokra is sor került, némelyek a kis vörös zászlókat húzogatták ki a földből a nemzeti zászlók mellől, egy, a rendőrség által nem azonosított szónok pedig október 6-ára is megemlékezést jelentett be. Ekkor a fiatal könyvtáros és költő Mehlhoffer Péter beszélt a Múzeumkertben – többek között arról, hogy 1848, 1919 és 1945 közül „egyedül az 1848-as forradalom volt igazán tiszta és népi forradalom”. Büntetése két év börtön lett – az ítélet megállapította, hogy a perbe fogott fiatalok magatartása „összefüggésben van az utóbbi évek szervezetten nacionalista összejöveteleivel”.
 
Aztán jött Kádár a nemzeti tragédiával. Kádár János 1972 után kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia” összetétellel helyettesítse, amely „megbékélésre tett ajánlatként volt felfogható, mintegy tompítandó a kegyetlen megtorlás hatását." Hangsúlyozzák a szerzők, az előbbi maradt meg a párt hivatalos álláspontjában egészen az MSZMP Központi Bizottságának 1989. február 10-11-i üléséig, amelyen – köszönhetően Pozsgay Imre Kossuth Rádióban elhangzott interjújának, amelyben népfelkelésnek nevezte 1956-ot – döntöttek az addig fennálló „ellenforradalom” értékelés megváltoztatásáról.
 
Jelentős esemény volt 1979-ben a Fiatal írók találkozója Lakiteleken. A házigazda Lezsák Sándor volt. A hozzászólók többsége sokkal inkább a nemzettudat egészséges fejlődésének ellehetetlenítését, a nemzetről szóló diskurzus bármely formájának nacionalizmusként való megbélyegzését bírálta. A többség alighanem egyetértett Ratkó József rövid és határozott hozzászólásával: „1948–50 óta körülbelül 1965–67-ig itt a nemzeti tudat, a történelmi tudat tudatos, rideg és kegyetlen szétverése folyt. […] A magyar állampolgár mindenféle közösséghez tartozott: tartozott óvodai kiscsoporthoz és pártcsoporthoz, szakszervezethez, de nem tartozott, a felszínen legalábbis nem tartozhatott a nemzetéhez, mint közösséghez.”
 
Szintén 1979-ben történt a Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezése. A magánalapítvány létrehozásának ötletgazdája Bakos István művelődéskutató volt, aki ez irányú terveivel 1979 őszén – az Erdély aranykorát megteremtő és az akkor különálló országrészt „nagy veszedelmek között […] oltalmas várrá, a benne élő nemzetiségek és felekezetek otthonává építő” fejedelem születésének négyszázadik évfordulóján – kereste meg a hozzá hasonlóan gondolkodó harcostársakat. De a miniszteri engedélyre csak 1985-nem került sor.
 
1981-ben már megemlékeztek magánlakásokon 1956-ról. Az 1956-os forradalom valós emlékezetének tabusítása végigkísérte a Kádár-rendszer egész történetét. A konszolidálódó hatalom ugyan nem várta el, hogy a társadalom tagjai ismételgessék a hivatalos, „ellenforradalomról” szóló narratívát – de a valós eseményekről való hallgatást határozottan megkövetelte. A kötelező hallgatás az életszínvonal lassú, de sokáig biztonságosnak tetsző emelkedésével együtt hamar egyfajta kollektív felejtéshez vezetett. 1956-ról évtizedekig nemhogy megemlékezni, de nyílt színen beszélni sem lehetett. Az első, kevésbé szervezett, inkább konspiráció eredményeképpen létrejött megemlékezések magánlakásokon zajlottak a ’80-as évek elején – fő motorjuk pedig Krassó György, a magyar ellenzék meghatározó és különleges szereplője volt.
 
A forradalom huszonötödik évfordulójára az MSZMP nagy erőket mozgósított annak érdekében, hogy a hivatalos 1956-narratívát megerősítse. Ennek okai részben hazai, részben nemzetközi eseményekben és folyamatokban keresendők. A lengyelországi válság, a tüntetések, sztrájkok nyugtalanítóan hatottak a térség kommunista országainak vezetéseire, és „szinte nagyítót helyeztek” az 1956-os magyarországi forradalom eseményei fölé. Kádár János a Központi Bizottság 1981. április 28-i ülésén maga is az aktívabb propagandatevékenységet látta szükségesnek, okként első helyen említve a lengyel eseményeket, amelyekről úgy vélte, hogy az nem csupán lengyel ügy, hanem „a szocialista világ központi problémája, a nemzetközi kommunista mozgalom központi problémája, a világpolitikának egy központi problémája”. Aktív volt a nyugati emigráció is, amelynek tevékenységét szintén a hazai és a nemzetközi propaganda fokozásával kívánták ellensúlyozni. Emellett a döntésben szerepet játszott még a hazai ellenzék tevékenysége, amely a Bibó-emlékkönyv kapcsán mutatott aktivitást, illetve az a tény, hogy a társadalom és a párttagság jelentős részének már nem volt közvetlen tapasztalata 1956-ról, így a folytonosság fenntartása érdekében egyébként is szükségessé vált a széleskörű „ismeretterjesztés”.
 
1985-ben már sor került a lakiteleki Antológia-estre. Ez már nem is egy nemzedék, hanem egy értékrend képviselőinek összegyülekezését jelentette.
Szintén művészet. Az Inconnu művészcsoport 1978. május 1-jétől Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai újratemetéséig, a 301-es parcellában általuk fölállított kopjafák felemás, jobbára elutasító fogadtatásáig számítható csoportnak. Vagyis tizenegy éven át folytattak intenzív, ellenzéki művészeti-közéleti tevékenységet. Működésük első éveiben a klasszikus művészeti ágazatokhoz tartozó alkotások létrehozásától – a számukra végig veszélyes környezetben, a Kádár-rendszerben – hamar eljutottak a happening, a performance, a body art műveléséig. De születtek alkotásaik a film, a fotó, az elektronikus zene, a land art és a vizuális költészet terén is. Az 1956-os forradalom 30. évfordulójára nemzetközi képzőművészeti pályázatot hirdettek A harcoló város/The Fighting City, 1986 címen. A kiállítás anyagát aukciós értékesítés után a Szegényeket Támogató Alapnak (SZETA) akarták fölajánlani.
 
Minden főkáder egyre inkább a saját átmentésén munkálkodott. A pártsajtó még mindig a szocializmus fölényét magyarázta a munkásosztálynak, a tűzhöz közeli elvtársak gyermekei azonban már nyugati egyetemeken készültek föl a kapitalizmus építésére. Ilyen légkörben, amely leginkább egy lemerülni készülő cethalon remegő kártyaváréhoz hasonlított, alakult meg a TIB 1988 tavaszán. Titkolt reménységük szerint a mártírok megsárgult csontjaival együtt ’56 szellemét is kiszabadíthatták a jeltelen sírokból.
 
Utána jött Pozsgay Imre rádióinterjúja. A népfelkelés. Poszgay 1989. január 28-án rádióinterjút adott a Kossuth Rádió számára. Az Orosz József és László Péter által készített interjúban az 1956-os forradalmat Pozsgay népfelkelésnek, „egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” nevezte. Reményét fejezte ki, hogy ez az értékelés megteremti a lehetőségét annak, hogy a politika, a történettudomány és a közvélemény értékelése közelebb kerüljön egymáshoz 1956-ot illetően. A politikai berendezkedést érintő kérdésre válaszolva Pozsgay kijelentette, hogy az egypárti szocializmus zsákutcának bizonyult, és az MSZMP-nek fel kell készülnie a többpártrendszerre. Pozsgay az eredetileg január 19-ére tervezett bizottsági ülést január 27-ére, Grósz Károly davosi utazásának idejére tette át, ezzel kerülve el azt, hogy a főtitkár esetleg megakadályozza az interjú közlését. Ezzel Pozsgay lényegében megkerülve a pártvezetést, „nyilvánosság-puccsot” követett el, hála Istennek, belekényszerítve a pártot egy visszafordíthatatlan folyamatba.
 
De ne felejtsük el, hogy ott van a Vaskefe, ami nem 1956-ról, hanem 2006-ról, a rendszerváltás utáni magyar történelem mélypontjáról szól.
 
A RETÖRKI könyve arra bizonyíték, hogy minden történelmi csapás, minden elszenvedett sérelem és fájdalom dacára élni fog az a nép, amely képes és akar megújulva győzni és magyarságát megtartva megmaradni.
 
m.a.
(2021.12.09.)