Tankokkal rohantak a lengyelekre 40 éve a Jaruzelski – vezette kommunisták

Összesen 70 ezer katona, 3 ezer belügyi tiszt, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű és 500 gyalogsági harcjármű, több helikopter-zászlóalj – s a lengyel nép oldalán, mellyel szemben ezt az arzenált bevetették, legalább száz halálos áldozat. Ez a mérlege a Wojciech Jaruzelski - a szovjet katonai hírszerzés ügynöke - által éppen negyven éve, 1981 december 13-án bevezetett hadiállapotnak. A demokratizálódó Lengyelországot a kommunista rezsim keretei közé visszaerőszakolni próbáló diktatúra nem érte el céljait, évtizedes, a kommunizmus összeomlásáig tartó permanens ellenállást váltott ki a lengyel nemzet részéről.
 
Éppen 40 évvel ezelőtt, 1981. december 13-án, 00.00 órakor lépett életbe az úgynevezett hadiállapot Lengyelországban. Wojciech Jaruzelski tábornok vezetésével az úgynevezett Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) – ellentétesen az akkor hatályos lengyel alkotmány vonatkozó passzusaival – szabályos katonai puccsot hajtott végre, hogy érvényesítse Moszkva és a Lengyel Egyesült Munkáspárt retrográd politikai csoportjainak visszarendeződési szándékát.
 
A cél a szabad Szolidaritás Független Szakszervezet (Solidarność) törvényesen érvényesített befolyásnak semlegesítése, a szervezet teljes szétverése, emellett a keresztény és szuverenista-nemzeti szellemű, polgári jellegű lengyel társadalmi átalakulás megtörése, a totális kommunista visszarendeződés volt.
 
1979–1980-ban a gazdasági mutatók minden tekintetben történelmi mélyponton voltak a háború utáni Lengyelországban. A LEMP Politikai Bizottságában 1980 kora nyarán újra arról döntöttek, hogy áremeléshez kell folyamodni. Az új árak 1980. július 1-jén léptek életbe, az emelkedés mértéke különösen nagy volt a hús és a hústermékek körében. A munkások a szokásokhoz híven sztrájkkal fenyegetőztek és fizetésemelést követeltek. Júliusban az ország több városában, Lublinban, Ursusban, Sanokban és Tarnówban is sztájkok robbantak ki.
 
Új fejezet kezdődött azonban augusztus 14-én, amikor a Gdański Lenin Hajógyár munkásai is sztrájkba léptek. Két nappal később létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot, Lech Wałęsával az élen.
 
A sztrájkok minden korábbinál nagyobban voltak, a munkabeszüntetések kiterjedtek az egész Tengermellékre. Augusztus 31-én már több mint 700 vállalat csatlakozott az Üzemközi Sztrájkbizottsághoz.
 
A kormány tárgyalásra kényszerült a munkásokkal. Szczecinbe és Gdańskba is külön kormánydelegációk érkeztek egy-egy miniszterelnök-helyettessel az élükön. A varsói pártvezetés hosszú viták után belátta, hogy nincs más választása, mint elismerni az új szakszervezetet és aláírni a sztrájkbizottsággal a megállapodásokat. Augusztus 30-án Szczecinben, 31-én pedig Gdańskban került sor az ún. augusztusi megállapodások aláírására.
 
Ezek a megállapodások forradalmi változást jelentettek a szovjet típusú államok történelmében: az illegitim, Moszkva utasításait leső kommunista pártszervezetek diktatórikus uralma mellett létrejött egy valós felhatalmazással rendelkező, tömegtámogatást élvező érdekképviseleti csoport, megtörve a diktatúra egyeduralmát.
Az országban – erről számos szemtanú is beszámol – lelkes, különleges hangulat lett úrrá. Csoóri Sándor, aki részt vett a Szolidaritás krakkói nagygyűlésén, így számol be erről:
 
„Olyasféle sereglést, olyan izgalmat, amely egy várost teljesen felgyújtott, ritkán láttam. 1956-os élményeim ugyan voltak, de az annyira önkéntelen volt, ez pedig már megszervezett nagygyűlés volt, csak a bénák, a betegek és a csecsszopók nem jöttek el, mindenki más, körülbelül száz-egynéhányezer ember ott volt a téren.”
 
A tábornok elvtárs háborúba megy (Towarzysz generał idzie na wojnę) című, 2011-es lengyel dokumentumfilm, melynek rendezője Grzegorz Braun és Robert Kaczmarek, leszámol azzal az 1989 után egy mítoszépítéssel, miszerint az 1981-es lengyelországi puccs, a hadiállapot bevezetése a fenyegető szovjet katonai beavatkozás miatt vált elkerülhetetlenné és Wojciech Jaruzelski államfő a kisebbik rosszat választotta volna egy nehéz helyzetben. A film szerzői megdöbbentő tényeket tárnak fel a hadiállapot bevezetését megelőző időszakból, történészek és katonai szakértők bevonásával, meghökkentő dokumentumok, valamint archív anyagok bemutatásával.
 
Szeptember 17-én Henryk Jankowski római katolikus lengyel pap, a Szolidaritás mozgalom tagja a hajógyári kapu előtt szabadtéri misét celebrált a munkások számára. Ekkor fogalmazták meg a 21 pontos követelés listát is, melyet két fatáblába véstek és kifüggesztették a hajógyári kapura. Ezekben a napokban érkeztek meg a hajógyárba az ország vezető ellenzéki értelmiségei, akik hamarosan egy hivatalos tanácsadó testületet alkottak a sztrájkbizottság mellett a kormánnyal folytatandó tárgyalások idejére. A szakértői bizottság vezetője Tadeusz Mazowiecki lett.
 
A munkásjogok védelmére ekkor, 1980-ban megalakult országos, független lengyel szakszervezet, a Szolidaritás 1989-ig a kommunista rezsimek történetének legnagyobb tömegmozgalmi csoportját alkotta, mely nyíltan állást foglalt a fennálló szocialista rendszerrel szemben. A szakszervezet rövid idő alatt igazi tömegmozgalommá nőtte ki magát: 1981-ben már közel 10 millió tagja volt. A kommunista állampárt ekkor összesen mintegy 3 millió tagot számlált.
 
A Szolidaritásba előszeretettel léptek be a fiatalok is, de hamarosan egy önálló diákszakszervezet megalapítását tűzték ki célul. 1980 októberében Józef Tischner katolikus áldozópap a Wawelban szentbeszédet mondott a szolidaritás eszméjéről. Tischner szentbeszédei és írásai adták a mozgalom erkölcsi-etikai alapját, ami miatt később a Szolidaritás nem hivatalos káplánjának is nevezték őt.
 
A Szolidaritás mozgalom fontos szegmense volt a keresztény hit és értékrendszer aktív szerepe a mélyen hívőnek, katolikusnak maradt országban. A mozgalom keresztény hátterét megerősítette, hogy akkor éppen egy lengyel főpap lett a katolikus egyház feje. A pápa előtt letérdeplő Lengyelország, mint az a fent idézett dokumentumfilmben is elhangzik, “kihúzta magát a kommunista hatalommal szemben állva”. Erkölcsi erőt adott tehát a lengyel népnek a rá kényszerített harcban Karol Wojtyla, avagy II. János Pál.
 
1980 decemberében újra történelmi esemény színhelyévé vált a Gdański Hajógyár. December 17-én sor került az 1970-es, a sztrájkoló munkásokra leadott sortűz áldozatai emlékművének felavatására.
 
Az emlékmű egy hatalmas, a mai napig álló kereszt volt. A megemlékezésen jelen volt a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fő képviselői is.
 
1981-ben változás állt be az ország vezetésében: a miniszterelnöki székbe Wojciech Jaruzelski ült be.
 
A Szolidaritás I. Országos Kongresszusát 1981 őszén két fordulóban tartották meg Gdańskban, az Olivia Sportcsarnokban. Itt fogadták el a Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz című kiáltványukat, melynek tartalma nagy felháborodást okozott a megszállt közép-kelet-európai országok kommunista hatalmi szervezeteiben: mind a pártban, mind a szövetséges kelet-európai szocialista országok vezetésében. (Magyarországon a rezsim ellenőrzése alatt álló szakszervezetek egyike sem reagált a felhívásra – a szerk.)
 
A Szolidaritás tehát egy demokratikus, nemzeti társadalmi mozgalommá fejlődött, melyben a politikai demokrácia hangsúlyozása legalább olyan fontos volt, mint a szakszervezeti törekvések. A kongresszuson Lech Wałęsát választották a szervezet elnökévé.
 
 
Jaruzelski az 1940-es évektől a szovjet katonai hírszerzés ügynöke volt, Wolski fedőnévvel – derül ki A tábornok elvtárs háborúba megy című 2011-es lengyel dokumentumfilmből (lásd keretes anyagunkat!). Miközben a szovjet kommunista birodalom feje, Leonyid Iljics Brezsnyev azon kesergett, hogy „Lengyelországban tombol az ellenforradalom”, egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió semmilyen körülmények között nem indítana katonai műveleteket – az 1968-as prágai bevonulás mintájára – Lengyelország ellen.
 
A villámháborúnak szánt, ám elhúzódó és számos kudarccal járó afganisztáni háború mellett (a Szovjetunió csapatai ekkor már két éve, 1979 decembere óta küzdöttek az általuk megszállt közép-ázsiai országban a felkelőkkel. érzékeny veszteségeket elszenvedve –a szerk.) ráadásul a katonai vezetésnek esze ágában sem volt kétfrontos háborúba bonyolódni. A dokumentumfilmben műholdas felderítési adatokat is idéznek, melyek bizonyítják, hogy 1981 decemberében nem történtek olyan szovjet csapatmozgások, melyek egy Lengyelország elleni háború (megszállás) előkészületeire utaltak volna.
 
A filmben idézett adatokból kiderül: a Szovjetunió léte és fennmaradása ebben az időszakban már teljes egészében a fejlett piacgazdaságok jóindulatától függött, így például az ország gabonaellátása megoldhatatlan lett volna az Egyesült Államokból érkező import nélkül. Egyértelmű, hogy Moszkva inkább „elengedte” volna Lengyelországot, mint hogy a lakosságot ne tudja ellátni kenyérrel.
 
A szovjet haderő parancsnokai és a pártvezetők is tudták, hogy – mint ez a dokumentumfilmben is elhangzik – „a lengyelek nem Svejkek” (a népszerű Jaroslav Hašek-regény címszereplője a kedélyes, apolitikus, kockázat- és konfliktuskerülő, a háborút megúszni és túlélni, nem pedig megnyerni igyekvő katona – a szerk.).
 
Tehát, míg 1968-ban a beözönlő szovjet megszálló csapatokkal szemben a csehek semmiféle komolyabb fegyveres ellenállást nem fejtettek ki, egy Lengyelország elleni hadmozdulat esetén az oroszok mind a Varsó Szerződés egyik legerősebb, legjobban felfegyverzett hadseregének ellenállására, mind a 10 millió tagot számláló Szolidaritás szakszervezet elkeseredett védekezésére, mind a teljes, hazafias érzelmű, adott esetben harcias, 30 milliós lengyel nép ellenállására számíthattak.
Mindez nem jelenti azt, hogy a szovjet állam – mely eleve a világtörténelem egyik legaktívabb katonai agresszora volt – ne vetette volna be a dezinformáció és a nyomásgyakorlás teljes eszköztárát. Szovjet ügynökökkel árasztották el Lengyelországot, terjesztették, hogy már készen is áll a szovjet bevonulás teljes haditerve, nagy szabású szovjet-lengyel közös hadgyakorlatot folytattak a Szolidaritás 1981 őszi kongresszusa alatt – hangzik el a filmben.
 
Kimondható: Jaruzelski a lengyel pártelit hatalmának visszaállítása, a kommunista rendszer restaurálása céljából, leginkább saját elhatározásából rendelte el a hadsereg bevetését a lengyel lakossággal és a szabad szakszervezeti mozgalommal szemben – mutat rá a dokumentumfilm. Mindez cáfolja azt az 1989 után elterjesztett, s a magyar forrásokban magát ma is makacsul tartó mítoszt, hogy Jaruzelski valamiféle preventív megoldásként, a szovjet megszállást megelőzendő vitte volna véghez a véres katonai hatalomátvételt, a törvénytelen kommunista restaurációt.
 
Jaruzelskit múltja is predesztinálta erre a feladatra: a második világháború után, a kommunista lengyel állam első évtizedei alatt részt vett a katolikus egyház üldözésében, de részt vállat a lengyel hadseregben 1968-69-ben végrehajtott antiszemita tisztogatásban is; szintén részt vállalt az 1968-as, Csehszlovákia elleni invázióban és a tüntető munkások elleni, úgynevezett „tengerparti vérengzések” (1970, Lengyelország) végrehajtásában.
 
Az egyértelmű demokratizálódással szemben a lengyel pártvezetés katonai erővel lépett fel.
 
A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának 1981 december 13-i, törvénytelen hatalomátvételében a hadsereg és a ZOMO nevű fegyveres, félkatonai kommunista milícia vett részt: 70 ezer katona, 3 ezer belügyi tiszt, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű és 500 gyalogsági harcjármű, több helikopter-zászlóalj és a civil légiflotta repülőgépei is. A teljes lengyel haderő 25 százaléka összpontosult Varsóban és környékén.
 
Emellett mintegy 10 ezer tiszt vett részt a „Fir” hadműveletben, amelynek célja a szabad szakszervezetek legitim vezetőinek letartóztatása és a kommunista hatalom számára „veszélyesnek tartott” személyek fogva tartása vagy börtönbe hurcolása volt.
 
A puccsiták már éjfél előtt kikapcsolták az egész országban a telefonvonalakat, valamint katonai ellenőrzés alá vették a rádiót és a televíziót.
 
Éjfélkor kezdték meg a Szolidaritás aktivistáinak a letartóztatását és internálását. Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba. A hadiállapot fennállása idején összesen közel 10 ezer főt internáltak.
Ezzel egyidejűleg Varsóban a Belweder-palotába összehívták az Államtanácsot, amellyel elfogadtatták a katonai hatalomátvételt. Erre azért volt szükség, mert a lengyel alkotmány szerint csak az Államtanács hirdethette volna ki a hadiállapotot. A hatalmat valójában a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa tartotta a kezében, illetve egy kilencfős direktórium. Minden egyes testület élén továbbra is Jaruzelski állt. Az Államtanács a jogtalanul előterjesztett rendeleteket egyetlen ellenszavazattal elfogadta. Az egyetlen ellenszavazó Ryszard Reiff volt. Lech Wałęsát, a Szolidaritás vezetőjét is elhurcolták lakásáról.
 
December 13-án, mire a nap felkelt, a megdöbbent lengyelek harckocsikat és katonai őrjáratokat láthattak a városok utcáin, a tévé és a rádió Jaruzelski tábornok beszédét ismételgette, az utcákon pedig a Szovjetunióban kinyomtatott falragaszok hirdették a hadiállapot bevezetését
 
A hirdetmények tudtul adták, hogy tilos a sztrájk és a gyülekezés, felfüggesztették a szakszervezeteket és a társadalmi szervezetek többségét, katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét (katonai irányítású gyárban a sztrájkért halálbüntetés járt!), bevezették a kijárási tilalmat, és az állandó lakhelyet csak engedéllyel lehetett elhagyni. Szinte minden lap kiadását felfüggesztették, néhány hétig szünetelt az iskolai tanítás.
 
Ennek ellenére azonnal sztrájkok kezdődtek országszerte, pedig a Szolidaritás vezető rétegét vagy már internálták vagy bujkálni kényszerültek. December 14-én több száz vállalatnál állt a munka.
 
Véres összecsapásokra is sor került a karhatalom és a munkások között. A katowicei Wujek bányában kilencen vesztették életüket a rohamrendőrség osztagaival vívott harcban.
 
Forrás: hirado.hu
(2021.12.13.)