Messiás

„Szűz szüli a fiút, a neve Emmanuel” –ami azt jelenti: velünk az Isten! Händel Messiás oratóriumának elején hangzik el ez a prófétai jóslat, Advent egyik leglényegesebb meghatározása. Hiszen semmi sem bizonyítja jobban azt, hogy velünk van az Úr, mint az, hogy odaküld Valakit az emberek közé, aki számára a legkedvesebb, akiben gyönyörködik.
 
Várjuk, várjuk a Karácsony lelket melengető légkörét, amelyben azon vesszük észre magunkat, hogy akaratlanul is, de többek, és talán jobbak is vagyunk. Embertársaink ajándékozásával emlékszünk arra a csodálatos ajándékra, amit Krisztusban kaptunk. „Eljő Emmanuel” – énekeljük egy kedves adventi énekben a vasárnapi gyertyafény mellett.
 
Néhány éve lehetőséget kaptam, hogy december elején Marosvásárhelyen Händel Messiását vezényeljem. Nemcsak annak örültem, hogy a Kárpát-medence egyik legszebb magyar városában dolgozhatom; ajándék volt számomra, hogy a mű olvasása közben Adventben éltem. Händel műve nem Jézus cselekedeteinek kronológiai sorrendje. Gondolatokat tárgyal, elmélyül a hit filozófiájában témakör szerint ugyanúgy, ahogy Liszt a Krisztus oratóriumban a hegyi beszédet elemzi. Betlehem és a passió…
 
Láttam egy csodálatos festményt, amelyen a kis Jézus fekszik jászolban, csillagok világítják meg a kis istálló ablakát, és az ablakfa kereszt alakja rávetíti árnyékát az alvó kisdedre. Igen, a kereszt meghatározza az alvó megváltót. Születés és halál! Ez az a keret, amelyre felhívja a figyelmet Händel. A gondolatokat kell befogadnunk, amelyeket kivált bennünk a Megváltó születése. Händel oratóriuma a Krisztus előtti időszakot kietlen sötétségnek, belső homálynak, céltalan tévelygésnek fogja föl, sötét zenekari hangzással. A Messiásnak úgy kell megérkezni, mint egy éltető fáklyának. A tűznek nem csak világító, hanem tisztító szerepéről is szól a kórus. A Szenteste ábrázolása itt egyetlen csodás jelenetet nagyít ki, a pásztorok és az angyalok párbeszédét. A „pásztor” szó szent előttem. Mária után ők hallották először a Hírt, követőik, a lelkipásztorok már lelkeket őriznek.
 
Händel rögtön továbbfűzi gondolatait egy tragikus tételben a pásztor nélkül maradt nyáj tétova, iránytalan esendőségéről, széteséséről. A „gyermek” szónak külön varázsa van; elhivatottságtól független, játékos dallam táncol a Kisded felett. Erre a gyermek kifejezésre rímel „Az Ő igája édes, terhe könnyű” kórusrész finom, virtuóz lebegése. Az öröm érzése megfogalmazhatatlan, „égi szikra” Schillernél és Beethovennél. Az evangéliumi örömhírt méltóképpen és kirobbanó erővel a händeli Rejoice (örvendj)-ária és a slágerré emelkedett Halleluja-tétel tárja elénk.
 
Az öröm szárnyalásával polarizált drámai tételekben szinte a korai verizmust indítja el Händel, már-már a naturalizmus határát súrolják a Jézust ért korbácsütések kegyetlen, éles ritmusai. A passió többi részletével ez az oratórium már nem foglalkozik; a megváltás tényét, valóságát tárja elénk.
 
Advent idején a megváltást várjuk. A szenvedés, a halál után azonnal átlépünk az „örök város kapuján”. Ott elrendeli az Úr, hogy az új hit elterjedjen. Küldi követeit, apostolait, akik megalapozzák, széthintik a keresztény tanokat. Külön kórustétel a küldöttek lábainak dicsérete. „Apostolok lován” – gyermekkoromban, falun sokszor hallottam a gyalogszerrel közlekedésnek ezt a költői kifejezését.
 
Az istentagadó világ háborog, idegenkedik a keresztény hittől, értékektől, sőt el is akarja pusztítani azokat. Ám az Úr könnyűszerrel megszégyeníti őket. Ízzé-porrá törve dönti őket a mélybe.
 
Megváltás, feltámadás, bűnbocsánat. Händel muzsikája szelíd meggyőződéssel és biztos tudattal emel föl, és erősít bennünket. Erőteljes szövegei irányt mutatnak nekünk: „noha elporladunk, testünk látni fogja az Urat”, „Halál, hová lett a győzelmed?”
 
Áldás volt számomra munkám során elmerülni a krisztusi sugárzás és az adventi várakozás teljességében. Megerősítette bennem ezt az érzést, hogy nemrég bukkantam rá Keresztes Szent János következő soraira: „…még sok mélységet kell feltárni Krisztusban, mert ő olyan, mint a gazdag aranybánya, amelynek szerteágazó tárnájában végtelenül sok kincs rejlik. Akármilyen mélyre is ásson benne valaki, sohasem ér a végére, sőt minden egyes elágazásban itt is, ott is új ereket, új kincseket fog találni.” Az Úr közel van, csak várjuk lelki éberséggel, vegyük észre és fogadjuk be.
 
Medveczky Ádám, Kossuth –díjas karmester