OROSZORSZÁGNAK IGAZA VAN: A NYUGAT MEGÍGÉRTE, HOGY NEM BŐVÍTI A NATO-T, ÉS EZEKET AZ ÍGÉRETEKET MEGSZEGTE

Írta: Tarik Cyril Amar , az isztambuli Koç Egyetem németországi történésze, aki Oroszországgal, Ukrajnával és Kelet-Európával, a második világháború történetével, a kulturális hidegháborúval és az emlékezetpolitikával foglalkozik. Twitteren ír a @tarikcyrilamar címen.
 
 
Miközben Oroszország a Szovjetunió vége óta nem látott módon kihívás elé állítja a nyugati unilateralizmust, két fő kérdés kerül előtérbe. Úgy tűnik, mindkettő középpontjában Amerika zászlóshajója, a katonai blokk, a NATO áll.
 
Először is ott van Moszkva azon állítása, hogy volt egy nyugati ígéret, hogy nem bővítik ki a NATO-t hidegháborús térségén túl. Másodszor, létezik egy nyugati állítás, miszerint a NATO nem tud, nemhogy nem fog véget vetni az új tagállamok felvételének.
 
Ez nem puszta retorika; ezek döntő pontok. Oroszország ragaszkodása a hidegháború utáni biztonsági kapcsolatok alapos felülvizsgálatához és átfogó, kötelezően kodifikált újraindításához a Nyugattal azon az állításon múlik, hogy a korábbi nyugati biztosítékok megtörtek. A Kreml szerint a beszéd és az informális ígéretek már nem elegendőek, mert megbízhatatlannak bizonyultak. A veszekedés másik oldalán a Nyugat elutasítja az orosz kulcsfontosságú követelést – a NATO-bővítés leállítását – azzal, hogy besüllyedt azon követelése mögé, hogy a NATO-nak egyszerűen nyitva kell tartania az ajtót az új tagok előtt.
 
Mindkét állítás ellenőrizhető. Vessünk egy pillantást a tényekre. Moszkvának igaza van abban a kijelentésében, hogy a Nyugat megszegte ígéreteit.
 
Tulajdonképpen kétszer is tettek ilyen ígéreteket Oroszországnak. 1990-ben, a Nyugat- és Kelet-Németország egyesítéséről folytatott tárgyalások során, majd ismét 1993-ban, amikor a NATO kelet felé kiterjesztette Békepartnerségi politikáját. Mindkét esetben az Egyesült Államok külügyminiszterei, James Baker és Warren Christopher biztosították a biztosítékokat. És mindkét esetben magukra vállalták, hogy gyakorlatilag a NATO egészéért beszéljenek.
 
Az egyértelmű bizonyítékok ellenére még mindig vannak nyugati publicisták, sőt aktív politikusok, akik tagadják vagy relativizálják ezeket a tényeket, mint például a Cold War Re-Enactor és Michael McFaul volt amerikai oroszországi nagykövet. Foglalkozzunk kifogásaikkal.
 
Ami az 1993-as ígéreteket illeti, az ügy rendkívül egyszerű. Ahogy Angela Stent – egy széles körben elismert amerikai külpolitikai szakértő és gyakorlati szakember, aki nem hajlandó Oroszország javára – összefoglalta 2019-ben, két „az Egyesült Államok nagykövete… később elismerte, hogy Washington megszegte ígéreteit” – 1993-ban, azaz „utóbb tagságot kínálva Közép-Európának.” Az akkori orosz elnök, Borisz „Jelcin helyesen hitte, hogy a NATO belátható időn belüli nem bővítésére vonatkozó kifejezett ígéreteket megszegték, amikor a Clinton-kormány a tagság felajánlása mellett döntött” – és nem pusztán partnerség, ahogyan Christopher biztosította Jelcint – „ Közép-Európa."
 
Az 1990-es eset kicsit bonyolultabb, de nem sokkal. Ott is egyértelmű a bizonyíték a kifejezett ígéretre. Íme, a kérdés legkiválóbb amerikai szakértője, Joshua Shifrinson – akárcsak Stent, minden gyanú nélkül, hogy Oroszországot részesíti előnyben –, 2016-ban  írta : „1990 februárjának elején az Egyesült Államok vezetői ajánlatot tettek a szovjeteknek… James Baker külügyminiszter azt javasolta, hogy a Németországgal kapcsolatos együttműködésért cserébe [az USA] „vaskalapos garanciákat” tegyen arra vonatkozóan, hogy a NATO nem terjeszkedik „egy hüvelyknyire keletre”. „…Mihail Gorbacsov szovjet elnök beleegyezett az újraegyesítési tárgyalások megkezdésébe. Formális megállapodást nem kötöttek, de minden bizonyíték alapján egyértelmű volt a quid pro quo: Gorbacsov csatlakozott Németország nyugati felállásához, és az Egyesült Államok korlátozni fogja a NATO terjeszkedését.
 
Az egyértelműség kedvéért Shifrinson, egy gondos tudós azt is elmagyarázta, hogy az amerikai tárgyalók és vezetők nagyon gyorsan elkezdték visszaadni ezt az ígéretet. De ez nulla különbséget jelent két tény között: Először is, az ígéret megtörtént, és az időzítés határozottan azt sugallja, hogy ez számított abban, hogy Oroszország beleegyezett-e a német egyesülésbe teljesen nyugati feltételekkel. Más szóval: Moszkva megtartotta a megállapodás részét, a Nyugat nem. Másodszor, miközben az amerikai politikusok gyorsan visszaléptek is belülről, továbbra is azt a – hamis – benyomást keltették Oroszországban, hogy biztonsági érdekeit figyelembe veszik. Másképp fogalmazva, a kezdeti – és következményes – ígéret nemcsak megszegte; a megtévesztést még több csalás követte.
 
A Nyugat azon képviselői, akik még mindig tagadják az 1990-ben történteket, mint például Mark Kramer, szintén gyakran idézik Gorbacsov volt szovjet elnököt: végül is kijelentette, hogy a hírhedt „nem egy hüvelyk” ígéret szigorúan utal, csak Kelet-Németországba. Ezért a Nyugat védelmezői azzal érvelnek, hogy egyáltalán nem a NATO-ról volt szó Kelet-Németországon túl.
 
Őszintén szólva, bár népszerű, ez egy rendkívül ostoba érv: Először is, Gorbacsovnak érthető érdeke fűződik ahhoz, hogy ne vonják felelősségre azért a biztonságpolitikai kudarcért, amikor a NATO tetszés szerint terjeszkedik. Másodszor, még ha az 1990-es tárgyalások szigorúan Kelet-Németországról szóltak is, kérjük, emlékezzen a valódi kontextusukra: a Szovjetunió még mindig ott volt, és a Varsói Szerződés is. Így két dolog nyilvánvaló – mindaddig, amíg mindannyian jóhiszeműen vitatkozunk: Először is, konkrétan az 1990-es ígéret csak Kelet-Németországról szólhat. Másodszor pedig természetesen egyértelműen azt sugallta, hogy bármi, ami Kelet-Németországtól keletre található, még inkább – nem kevésbé – tiltott lenne a NATO számára.
 
A nyugati védelmi vonal egy másik iránya is csak alapvetően tisztességtelennek mondható: magának a NATO-nak – és nyilván Antony Blinken jelenlegi amerikai külügyminiszternek is – most hirtelen eszébe jut, hogy „a NATO-szövetségesek konszenzussal döntenek, és ezeket rögzítik. Nincs adat arról, hogy a NATO ilyen döntést hozott volna. Az egyes vezetők személyes biztosítékai nem helyettesíthetik a szövetségi konszenzust, és nem minősülnek formális NATO-megállapodásnak.”
 
Ez jól hangzik! Ha James Baker és Christopher Warren tudott volna róla, amikor a NATO-ról tett ígéreteit Gorbacsovnak, majd Jelcinnek!
 
Komolyan? Két amerikai külügyminiszter úgy szól Moszkvához, mintha joguk lenne a NATO nevében beszélni és formálni. Moszkva nagyon hihetően – tekintettel a NATO tényleges működésére – feltételezi, hogy képesek rá. És amikor ezeket az ígéreteket megszegik, az Oroszország problémája? Felvillan a hír: Ha valóban ezt a csavart logikát követi, akkor a szovjet afganisztáni inváziót is „testvéri segítségként” indokolta volna. Mert formálisan ez „volt”.
 
Mi a helyzet a Nyugat azon állításával, hogy a NATO-nak fenn kell tartania a „nyitott ajtók” politikáját, vagy másként fogalmazva, nem tud megegyezni Oroszországgal a terjeszkedés leállításában? Ez az állítás, ellentétben Moszkvával a NATO-ígéretekkel kapcsolatban, téves. Íme, miért:
A NATO azzal érvel, hogy képtelensége bezárni kapuit a NATO-szerződésen, úgymond alkotmányán alapul. Íme a NATO érvelése az eredetiben:
 
„A NATO „nyitott ajtók politikája” a Szövetség alapító okiratának, az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkén alapul”, amely „kimondja, hogy a NATO-tagság nyitva áll minden olyan „európai állam számára, amely képes előmozdítani e szerződés alapelveit és hozzájárulni. az észak-atlanti térség biztonsága érdekében”. És hogy „a bővítéssel kapcsolatos minden döntést „egyhangú megegyezéssel” kell meghozni… Az elmúlt 72 év során 30 ország választotta szabadon és hazai demokratikus folyamataikkal összhangban a NATO-hoz való csatlakozást. Ez az ő szuverén döntésük.”
 
Ha a fentiek mindegyike helytálló lenne, akkor is nehéz lenne azt hinni, hogy ezeken a dolgokon soha nem lehet változtatni – mintha a gravitációhoz hasonló természeti erő lennének –, de legalább megérthetnénk, miért kihívás ilyen változások.
 
A valóságban azonban ebben az esetben nincs ok arra, hogy elfogadjuk a NATO meglepően távoli és következetlen értelmezését saját alapító okiratáról. Mert a 10. cikk valójában azt mondja, hogy az ajtó nyitva áll minden olyan európai állam előtt, amely „hozzájárulhat az észak-atlanti térség biztonságához” , és hogy bármely ilyen állam felvétele a blokkba csak a tagállamok „egyhangú beleegyezésével” történhet meg . minden jelenlegi NATO-tag.
 
Valójában ezek egyike sem mond ellent annak a lehetőségnek, hogy a NATO egy nap kijelentse, hogy a jövőben (korlátlanul vagy pontos dátummal) semmilyen további állam nem tud „hozzájárulni” a biztonságához, ezért további államok nem vehetők fel. A NATO teljes mértékben jogai körébe tartozik, ha így tesz; és a 10. cikk teljesen rendben lenne.
 
Ami a NATO azon kijelentését illeti, hogy minden európai állam szuverén joga a „csatlakozás” , nem állja ki az elemi vizsgálatot: ha ez így lenne, akkor értelmetlen lenne mind az összes jelenlegi tag „egyhangú beleegyezése” , sem a jelentkezés és a csatlakozás közötti különbségtétel. Ez nyilvánvalóan abszurd álláspont. A valóságban az államoknak joguk van pályázni, nem csatlakozni – a NATO saját szabályai szerint, amit a NATO-ban valaki nagyon félreért.
 
Másképpen fogalmazva: a NATO „nyitott ajtók politikája” pontosan ez: politika. Ez nem természettörvény, de még csak nem is olyasmi, amire a NATO-t a saját alapító okirata kötelezi (ami valójában senki mást nem kötne). Egy politika azonban természetesen nyitott a felülvizsgálatra. A NATO azon állítása, hogy „nem tudja” abbahagyni a beismerést, szigorúan értelmetlen. A valóságban sajnos úgy dönt, hogy nem akarja abbahagyni a beismerést.
 
Összefoglalva, Oroszországnak igaza van: a Nyugat megígérte, hogy nem bővíti a NATO-t, és ezeket az ígéreteket megszegték. A NATO téved: Valójában bezárhatja az ajtót; egyszerűen nincs kedve hozzá.
 
Ezeket a dolgokat valójában nem nehéz felfogni. Ennélfogva az ezekben a kérdésekben jelenleg uralkodó nyugati narratívákban talán nem is az aggasztó, hogy helytelenek, hanem az, hogy láthatóan a nyugati elit – intellektuális és politikai – egy része valóban elhiszi a saját ostobaságait. De reméljük, szándékosan elferdítik az igazságot. Mert különben elkezdték megvenni a saját propagandájukat. És ha ez a helyzet, nagyon nehéz belátni, hogy a tárgyalások valaha is sikeresek lesznek.
 
Forrás:rt.com
Fotón: Jens Stoltenberg NATO-főtitkár és Vlagyimir Putyin orosz elnök.
Fotó forrása: szabadeuropa.hu