A MUK, HUKUK és az MSZMP 1957. május 1-jei nagygyűlése

Az 1956-os forradalom és szabadságharc mély nyomokat hagyott a társadalomban. Éppen ezért a szovjet támogatással hatalomra segített, Kádár János által vezetett restaurált kommunista rendszer egyik elsődleges feladata volt – a megtorlás mellett – az új hatalom legitimálása és a hatalom megszilárdítása.

E folyamatnak volt szimbolikus eseménye a forradalom utáni első „március tizenötödike”, majd a május elsejei kádári nagygyűlés a Hősök terén – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum Facebook oldalán.
 

 
A MUK az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő hónapokban elsősorban azoknak a jelszava volt, akik bár az országban maradtak, de a kiépülő rendszert, a forradalom leverését, eredményeinek semmibevevését továbbra sem fogadták el. A „Márciusban újra kezdjük!” felszólítások már 1956 végén megjelentek – először a fővárosban, később vidéken is – a házak falain, az illegálisan terjesztett röplapokon és plakátokon. A fokozatosan felszámolt fegyveres felkelőcsoportok hiányában, ekkor már elsősorban a fegyvertelen ellenállásé volt a főszerep, melynek eszköze a sztrájk, az illegális röpirat- és kiadványterjesztés, a tüntetés, valamint egymás köszöntése a MUK „titkos” jelszóval.
 
Bár a nagyobb megmozdulásoktól a hatalom valójában nem tartott, lévén 1957 elejétől a kemény politikai fellépés és a retorzió mellett döntött, a MUK tevékenységére mégis reagált. Tömegkommunikációs platformjait felhasználva, a rádió és az írott sajtó 1957 januárjától 1957 márciusáig vissza-visszatért a MUK-kérdéshez. „Új jelszó kérem, új jelszó! Urak, úrfiak, fémjelzett reakciósok, válogatott jómadarak, be lehet szállni! Többszörösen kipróbált ellenforradalmárok nagyon drágán fizetnek!” – írja a Kisalföld 1957 februárjában. A MUK feliratokra a maga jelszavával válaszolt, terjedt a HUKUK, azaz „Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok”, de a MUK újraértelmezett verzióját is használta, vagyis "Minden Uszítónak Kötelet".
 
A mozgalom súlytalansága ellenére mégis válaszreakciót váltott ki az új rezsimből, hiszen a MUK kiváló lehetőséget kínált az új rendszer számára, hogy követőit valós veszélyként feltüntetve, „jogosan” lépjen fel a társadalom mindazon tagja ellen, aki nem ért egyet a hivatalos irányvonallal. Egyszersmind okot adott arra is, hogy fokozza, később pedig intézményesítse és tömegessé tegye a megtorlást. Egyebek mellett a MUK „fenyegetésére” hivatkozva hozták létre a munkásőrséget 1957 februárjában.
 
Mindezeket figyelembe véve a forradalmat követő első március 15-ét a MUK és a HUKUK szópárbajának feszült hangulata jellemezte. A Szabad Föld megfogalmazásában: „Az egész ország lakossága előtt ismeretes, hogy az idei március 15-ét milyen aljas, ízetlen – és tegyük hozzá: ostoba – propaganda-hadjárat előzte meg.” A MUK részéről a márciusi időpont választása szimbolikus volt, már ősszel is többször állították párhuzamba 1956-ot az 1848-as márciusi forradalommal, ebből adódóan tehát törvényszerű volt a hónap, ezzel együtt az 1957 március 15-ei nagyobb megmozdulás szervezése is. A MUK súlya ugyanakkor nem volt jelentős, az új hatalom komolyan gondolta a sajtóban (is) elhangzó fenyegetéseket és csírájában fojtotta el a szerveződéseket, és hogy még inkább nyomatékot adjon szavának, március 15-e előestéjén Budapest utcáin fegyveres határőrök járőröztek. Így 1957. március 15-én nem kezdődött újra, hiszen a „ […] Népszabadság és a rádió szakadatlanul figyelmezteti a lakosságot a várható súlyos következményekre, ha felül a »kapitalista izgatásoknak«”.
 
Az 1956-os forradalomra és a tavaszi „provokációra” a hatalom részéről válaszként érkező, a szokásosnál is nagyobb figyelmet követelő és fontos üzenetet továbbító erődemonstrációra, a munka ünnepén, 1957. május 1-jén került sor. Az itt elhangzott Kádár-beszédben számos, a kádár-korszakban később meghatározó irányvonal fogalmazódott meg.
 
Az első május elseje 1956 óta különös jelentéstartalommal bírt, az új rendszer alapjának, a hatalom megszilárdulásának fontos lépése volt. 1957. május 1-jén százezrek vonultak a Hősök terére, a Magyar Szocialista Munkáspárt nagygyűlésére. Megjelentek az üzemek, gyárak, intézmények, hivatalok dolgozói, számos budapesti külképviselet és a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok vezetője is. A felvonulók délelőtt tíz óra előtt indultak meg a nagygyűlés színhelye felé, ahova 11 órakor, előre meghatározott sorrendben, öt oszlopba fejlődve érkeztek meg. A téren ott voltak a párt és a kormány vezetői is: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Logos, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, Münnich Ferenc, Rónai Sándor is. Kádár János a kerület egykori titkáraként, akkor már párt vezetőként, az angyalföldi (XIII. kerületi) munkásokkal együtt vonult a térre. Ezáltal Kádár János egy „elérhető”, a munkásokkal beszélgető, hozzájuk hasonló személyt testesített meg. A rendezvény kuriózuma volt – sok egyéb mellett –, hogy ekkor indult el a nagygyűlést élőben közvetítő Magyar Televízió műsorsugárzása is.
 
A nagygyűlés kezdetén felcsendült a Himnusz, ezt követően pedig az ünnepi eleményen helyet foglalók közül Marosán György, a Budapesti Pártbizottság Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke nyitotta meg az eseményt: „Mai gyűlésünk szónoka: Kádár János. Mielőtt átadnám a szót Kádár elvtársnak, […] engedjék meg, hogy egy-két szót ejtsek itt róla. […] A magyar munkásmozgalomnak szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. […] Minket nem lehetett letéríteni a helyes útról. Bizalmat adtunk Kádár elvtársnak, mert tudjuk, hogy bízik benne a munkásosztály és a magyar nép is.”
 
Kádár János beszéde a párt ideológiai irányvonalának, programjának és az ’56-os forradalomhoz fűződő viszonyának tisztázása volt. Határozottan kijelentette azt, amely végül Pozsgay 1989-es rádióinterjúáig a hivatalos pártpolitika és kommunikáció alapja volt, miszerint az ősszel történtek ellenforradalomnak, az abban résztvevők pedig ellenforradalmároknak, a nép ellenségeinek minősülnek. Mint mondta: „Az 1956 októberi események menetében a fasiszta magyar burzsoázia, amely egyrészről az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal szövetkezett, megdöntéssel fenyegette a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét. Halálos veszély, a megsemmisítés veszélye fenyegette a magyar munkás-paraszt államot, a néphatalmat, a proletariátus diktatúráját Magyarországon. Veszélyben volt népünk nemzeti függetlensége, a béke ügye éppen úgy, mint a gyárak, a bankok, a bányák államosítása, a földosztás, mindazok a nagy vívmányok, melyeket népünk a társadalmi haladás 12 éve alatt elért.”
 
Marosán bevezető szavai jól szemléltetik, hogy az 1957. május 1-jei nagygyűlés egyúttal Kádár és a régi-új párt, az MSZMP nyilvános bemutatkozása is volt. Minthogy az ’56 végén hatalomra segített Kádár a megtorlás és konszolidáció kettős útját járva eleddig passzív szereplő maradt, voltaképpen itt kezdődött el a hetvenes években kiteljesedő imázsépítés is. A gondosan megtervezett, a legapróbb mozzanatig kontrollált május 1-jén mind Kádár megérkezése, a tömegben való elvegyülése, mind pedig a tribün elhelyezése kulcsfontosságú volt a hatalom kommunikációjában. A nagyszámú felvonuló, a párt szemszögéből alapvetően az elvárásoknak megfelelően lezajlott rendezvény, majd az azt követő pozitív hangú publicisztika áradata egyúttal jelzés is volt. Azt üzente, hogy a közeljövőben nincs esély ennek a pártnak, ennek a hatalomnak a megdöntésére. A Hősök terén felemelt, a tömeg által jól látható emelvényen, amelyen a meghívott vendégek és a vezetők mellett helyet kapott Marx, Engels és Lenin arcképe is, egyértelmű volt az üzenet: „Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt, a magyar nép vezető ereje! Éljen a béke, éljen a békéért harcoló népek harci szövetsége!”
 
Forrás: RETÖRKI Facebook oldala
(2022.05.01.)