Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


RETÖRKI-KRONOLÓGIA - A Tiszatáj-ügy – 1986. június 1.

A kommunista állampárt állambiztonságának figyelő tekintetétől kísérve megjelenő szegedi Tiszatáj 1986. júniusi számában közölte Nagy Gáspár A fiú naplójából című versét, melynek első sorai („… és a csillagos estben ott susog immár harminc/ évgyűrűjével a drága júdásfa”) metaforájával bibliai értelemben vett árulónak nevezte az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet eltiprásával párhuzamosan hatalomra emelt magyar főtitkárt, Kádár Jánost.

 
Kádár személyének szimbólumként való támadásánál aligha lehetett volna egyértelműbben magát a három évtizede fennálló rendszert támadni és tagadni. Az év folyamán azután egyre dagadó Tiszatáj-ügy az 1980-as évek legsúlyosabb kultúrpolitikai represszióját indította el: a lapot majd háromnegyed éves szilenciumra, szerkesztőit pedig pártfegyelmivel távozásra kényszerítették. Mindez cezúrát jelentett a korábbiakhoz képest, s az Írószövetség 1986. november 29–30-i közgyűlésén – tehát egy legális intézmény legális fórumán – az ellenzékként illegalitásban létező magyar irodalmi elit jelentős része nyíltan szembefordult a hatalommal. Alig másfél évvel a magyar kultúrpápa, Aczél György leváltása, s az általa kialakított „kegyrendszer” bukása után a „szemérmes behódolás”-ként is leírható modus vivendi véget ért, s az ellenőrzött illegalitás a pártvezetés szempontjából hirtelen és veszélyesen közel került az ellenőriz(het)etlen legalitássá váláshoz.
 
A Tiszatáj hosszú idő óta tudatosan felvállalta az MSZMP direkt ideológiai irányvonalától és beszédmódjától eltérő gondolatok és koncepciók közlését – had’ utaljak itt példaként az internacionalizmus vörös színbe bújtatott nemzetek felettisége ellenében megfogalmazott egyszerre nemzeti, illetve regionális tudatot megfogalmazó két írásra, Für Lajos 1973-as tanulmányára, a Hazánk Kelet-Európa címűre, illetve Illyés Gyula, Elpuskázott tartomány című esszéjére – ám a rendszer fenntartói szemében a folyóirat ezúttal túl messzire ment. A szegedi irodalmi lap ügye valójában az 1986 második felére a társadalmi össztudat felszínhez egyre közelítő politikai diskurzus, s az azzal egyre intenzívebbé váló konfrontáció kivetülése volt. Ez minden érintett fél számára világosan látszott. Maga Kádár János az Írószövetség közgyűlésével gyakorlatilag párhuzamosan zajló központi bizottsági ülésen világos szövegkörnyezetben helyzete el a Tiszatáj ügyében megnyilvánuló komplex problémát: „Ha az, ami 1956-ban történt, dicsőséges nemzeti forradalom volt, akkor minden erő, ami avval szembeszállt, ellenforradalmi erő volt. Ez a dolgok logikája. Akkor az MSZMP egy ellenforradalmi párt. Nem tudom, meddig kell magyarázni, és kiknek, hogy megértsék, hogy miről van szó. Evvel nem lehet játszani. […] Ugyanakkor folyik itt egy szívós küzdelem bizonyos ellenzéki platform intézményesítésére, legalizálására. Jelenleg bizonyos körökben nagy a felháborodás a Tiszatáj c. lap megjelenésének szüneteltetése miatt. […] Engem éppen az bánt, hogy a költség a miénk volt, és nem általában, de esetenként a lapot felhasználhatták, mint legalizált bázist, és onnan kellemetlenkedtek a kormánynak és a népi hatalomnak. Nem akarom részletezni, de azt nem engedhetjük meg, hogy a Magyar Népköztársaságban a mi rendszerünkkel szemben álló erőknek törvényesített orgánuma és képviseleti intézménye legyen.” Majd így folytatja: „…mi provokálni nem akarunk, keménykedni nem fogunk, de ha az alapintézményünkről van szó, harcolni fogunk, ütközni fogunk, és győzni fogunk. Engem árnyékok, vagy néhány beképzelt ember nem ijesztenek meg. […] Ha észrevétele van valakinek, akkor itt tegye meg, a megyei pártbizottság tagja a megyei pártbizottságon tegye meg, az alap szervezet tagja a taggyűlésen tegye meg észrevételeit, és kifelé képviselje a párt politikáját. Ha valamelyik pártállásfoglalás valakinek nem tetszik, joga, sőt kötelessége a megfelelő pártfórumon kiállni a meggyőződése mellett, de kifelé csak az érvényes politikát és határozatot lehet képviselni. És ha valakinek az a véleménye, hogy a kormányunkat le kell váltani, vagy át kell alakítani, az itt mondja meg, és ne szimpóziumokon, a hallgató kérdéseitől csiklandozva.”
 
Az MSZMP 30 éve regnáló főtitkárának üzenete meglehetősen világos volt: 1956 ellenforradalomként való értékelése a fennálló rendszer ideológiai fundamentuma, annak kívülről való megkérdőjelezése, támadása nyilvános vagy legális fórumokon megengedhetetlen. Ebből fakadóan 1956 valódi története egyszersmind Kádárék legmélyebb tabuja volt, s erről alig négy évvel korábban épp maga a főtitkár mondta ki: „Na, igenis vannak tabuk, és kell is, hogy legyenek tabuk… Ezek a mi tabuink, azokat nem engedjük támadni senkitől sem.” Fentiek fényében válik értelmezhetővé, s ugyanakkor eszközszerűvé azon olykor nyíltan rendreutasító arrogancia, amivel az Írószövetségben Berecz János KB titkár és Köpeczi Béla művelődési miniszter fellépett. A miniszter szavai magukért beszéltek: „A megnyilvánulások, amelyekről vita alakult ki egyes írók és a politika között, túllépték a szocialista demokráciát, a szocialista nyilvánosság és a felelős véleménynyilvánítás kereteit, s ez az oka annak, hogy ezek nem kerültek a hazai közvélemény színe elé. […] Az írószövetség, sőt a választmány némely tagja olyan politikai nézeteket hirdet, amelyek ellenkeznek a Magyar Népköztársaság törvényeivel. Elfogadták az írószövetség Alapszabályát, mégis megkérdőjelezik a szocializmus létjogosultságát. Egyesek szövetségi rendszerünket vonják kétségbe, az ’56-os események újraértékelését kívánják, ’56-ot forradalomnak értékelik. Pontosan ez a kapitalista rendszer vezetőinek álláspontja is: ebben a kérdésben nem juthatunk kompromisszumra.” A hasonló megnyilvánulások azonban csak olajat jelentettek a tűzre a nagyon is kényes és kiélezett helyzetben. Visszatekintve úgy tűnik, a Tiszatáj és az új választmány megválasztásának ügyében összecsapó (s ezen összecsapásra mindkét fél tudatosan készült) erők közül az írók rendelkeztek reálisabb valóságérzékkel. A hatalom erőt mutatott ott és akkor, ahol és amikor immár tárgyalási készséget kellett volna tanúsítania. Egzisztenciális félelmein túllépve az Írószövetség hangadóinak egy része nyíltan szembefordult a rendszert fenntartó, mozgató és irányító politikusokkal szemben. 1986. november 12-én 114 párttag és pártonkívüli író éles hangú levelet intézett a Központi Bizottsághoz és a kormányzathoz; ennek szövegét a közgyűlésen Kiss Gy. Csaba olvasta fel. Ebben a Tiszatáj-ügyön túlmutatva nyíltan kimondásra került: „Reméltük, hogy érvényesülni fog a szellemi értékek tisztelete és a demokratikus alapelvek tiszteletben tartása némelyek hatalmi gőgjével, indulatával és önkényével szemben. Csalódással kell tudomásul vennünk, hogy nem így történt. Az ország érdekei azt kívánnák, hogy felelősségteljes párbeszéd és együttműködés jöjjön létre a politikai irányítás és a szellemi élet képviselői között. Ami most történt, nem ezt a célt szolgálja. […] Elsősorban az Önök dolga és lehetősége mérlegre tenni felelősségüket és olyan helyzetet teremteni, amelyben a kölcsönösen kívánt és olyannyira szükséges párbeszéd és együttműködés esélyeit ne aknázhassák alá a jövőben hasonló intézkedések.”
 
Bár e zárt ajtók mögött lezajlott eseményeket végül szűkszavú nyilvános híradásba cenzúrázták, mindezek azt bizonyították, hogy az aczéli szellemi status quo véget ért. Mindezek alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy a Tiszatáj-ügy valójában „Kádár-ügy” volt, s nemcsak a demokratikus ellenzék, de az MSZMP – paradox módon épp Kádár személye által összefogott – irányzatai/platformjai, illetve az önálló hatalmi ambíciókkal bíró pártelit számára egyaránt. Ha a rendszerváltoz(tat)ás fogalmát tekintjük: Kádár már nem tudott kilépni saját paradigmájának kereteiből, „magyar modell”-jének korrekcióját is elutasította; ezzel párhuzamosan ugyanakkor a párton belül és azon kívül egyre gyarapodott a rendszer (de minimálisan is annak bizonyos elemeinek)  megváltoztatását sürgetők tábora; végül pedig ott voltak rendszerváltásért kiállók, akik Kádár távozásával együtt az általa épített rendszer lebontását is akarták. A rendszervált(oztat)ást kívánó, eltérő ethoszú, szocializációjú és befolyású erők törekvéseiben innentől – ha nem is érdekközösségként – közös nevezőt jelentett Kádár leváltása, hatalomból való eltávolítása.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
(2022.06.01.)