A rendszerváltoztatást ötvenhat nélkül nem lehet elképzelni

Sok információ lehet még rejtve, fontos tisztázni, hogy ötvenhatban ki, mit akart, hiszen két alapvető törekvés létezett egymás mellett, az egyik a „ruszkik haza”, a másik a „vesszen az ávó”. Az első a szabadságról szól, a másik arról, hogy legyen vége a diktatúrának – mondta M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos igazgatója. Úgy fogalmazott: ötvenhatnak nincs vége ötvenhatban.

– Nemzeti ünnepünkön, március tizenötödikén Széchenyi-díjjal ismerték el munkásságát. Mit jelent önnek ez a kitüntetés?
 
– Ha az ember elkötelezettje egy szakmának, azért dolgozik, mert érdekli. Hogy ezt díjazzák-e vagy sem, az mindig másodrendű kérdés volt az életemben. Az az igazán érdekes, hogy egy történész mennyire tudja felfedezni annak a témának a rétegeit, amivel foglalkozik. Ha ez ugyanakkor mások figyelmét is felkelti, annak örülök.
 
– Hogyan lett történész?
 
– Mindig nagyon szerettem a történelmet, de nem igazán mondhatnám, hogy történésznek készültem, a véletlenek sorozatának köszönhetem, hogy végül az lettem.
 
– Mi irányította a figyelmét az 1956-os forradalom és szabadságharc körülményeinek kutatása felé?
 
– Amikor 1962–67 között egyetemre jártam, győriként kollégista lettem, az első évet egy Róbert Károly körúti volt laktanya épületében töltöttük. Negyvenen aludtunk egy szobában, kialakultak öt-hatfős társaságok, amelyeknek tagjai megosztották egymással véleményüket. A mi kis csapatunknak a Pozsonyi úti Kiskakukk vendéglő lett a törzshelye, ahol értelemszerűen ötvenhat is gyakran szóba került. Ekkor kapott egy plusztöltetet a forradalom számomra, hiszen tizenhárom évesen azt magam is átéltem Győrben, de akkor még gyerek voltam, nem tudtam a történteket politikai kontextusba helyezni. Hatvanháromtól az Eötvös Collegium hallgatója lettem egészen addig, amíg megszereztem a diplomám. Akkor egy darabig nem jutottam álláshoz, ezért elmentem árufeltöltőnek a jegesekhez. (Akkoriban még jégtáblákkal hűtöttek a boltokban.) Balaskó Jenő költővel kerültem egy kocsira, akivel a gyár angyalföldi telepén hihetetlen figurákkal ismerkedtünk meg.
 
Az egyiküket Hannibálnak hívták, korábban matektanár volt, de ötvenhatos szerepvállalása miatt kirúgták az iskolából. Cérna, az angyalföldi jassz és a telepvezető szintén ötvenhatos volt. Nagyon sokat beszélgettünk velük a forradalomról. A több irányból érkező hatásból sok minden ülepedett le bennem ötvenhattal kapcsolatban. Mégsem ezek határozták meg a kutatási területem.
 
– Hanem mi?
 
– A Hadtörténeti Intézetbe felsőbb utasításra fiatal kutatókat vettek fel, köztük engem is. Felmerült, mit szólnék hozzá, ha kutatnám a polgári ellenállás második világháborúban betöltött szerepét.
 
– Ez akkoriban egyáltalán nem volt szokványos, gondolom.
 
– Szeretném hangsúlyozni, hogy abban az időben semmilyen korai elkötelezettség nem munkált bennem, egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha polgári, akkor az nem kommunista.
 
– Biztosították a hozzáférést a zárolt anyagokhoz is?
 
– Erre csak egy példát említek: kaptam egy dokumentumot, amely az angolok 1941-es győri szabotázsakciójáról szólt. A periratot olvasva jutottam el Cserépfalvi Imréhez, Bálint Györgyhöz, Kovács Imréhez, Békefi Lászlóhoz, utóbbi az angol titkosszolgálat ügynöke volt. Vagyis összeállt egy kép, ami addig teljesen ismeretlen volt előttem. Az angolok szerepével egyébként 1945 és 1947 között már foglalkoztak, azaz létezett iratanyag, a Béke-előkészítő Bizottság iratai, amelyekből megtanultam, amit meg lehetett. Felkerestem az említetteket, természetesen az akkor még élőket, főként győrieket, akik elkezdtek beszélni.
 
– Megbíztak önben?
 
– Igen. A kutatásom során belefutottam a második világháború alatti ifjúsági ellenállás történetébe is, így találkoztam Kardos László nevével, aki a Népi Kollégiumok Országos Szövetségében (NÉKOSZ) vált ismertté. Találkoztunk, bizalmi viszonyba kerültünk, segített nekem embereket felkutatni. Mivel ő ajánlott, az mások számára is biztonságot jelentett.
 
– Mikorra készült el a Hadtörténeti Intézetnek szánt anyaggal?
 
– Ezerkilencszázhetvenegyre fejeztem be a dolgozatomat. A kutatás során kialakult két ág, az egyiken a Turul Szövetség, a Horthy-rendszer ifjúsági szervezetének képe rajzolódott ki. Világossá vált előttem, hogy a szervezetnek kialakult egy belső ellenzéke, amelyik részt vett az ellenállásban. Kiderült az is, hogyan alakult meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja a volt ellenzéki turulistákból, illetve az, hogy ők miként kapcsolódtak Kardoshoz. A másik szál az angolok győri ügye volt.
 
– Mindent értett? Hiszen addig – nemcsak ön, de a teljes közvélemény is – el volt zárva szinte minden információtól.
 
– Valóban, de találtam összefüggéseket a két említett ügy között. A dolgozatomat a főnököm, az egyébként szintén volt NÉKOSZ-os Liptai Ervin ezredes kényesnek találta, és a pártvezetés végül azt a döntést hozta, hogy nem lehet publikálni. Liptainak köszönhetően 1972 végén egy áthelyezéssel megúszhattam az ügyet. De addigra már nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, és egyszerűen érdekelt a téma. Ma talán furcsának tűnhet, de akkor nem értettem, miért ne lehetne foglalkozni vele.
 
– Mire jutott egész pontosan?
 
– A történetet legalább 1938-tól (vagy inkább 1867-től) kell kezdeni, hogy valaki megértse, milyen mozgatórugók működtek a mélyben. A fiatalok mindig szervezkedtek, 1945 előtt is, politikai nézeteiket tekintve egészen széles palettán mozogtak a mérsékelt jobbtól a mérsékelt balig. Egyben azonban egyetértettek, a szabadság védelmében, mert az állam függetlensége és azon belül az állampolgár szabadsága alapértéknek számított.
 
A jobboldali, Fitos Vilmos-féle Turul-ellenzék átment különböző szervezeti változásokon, és elkezdte támogatni a paraszti és munkásszármazású fiatalok egyetemre jutását. Ebből alakult ki a Bolyai Kollégium, ahol Kardos László megint csak egy fontos szereplő, a Bolyaiból pedig a Győrffy Kollégium. Az ottani kollégisták alakítják majd meg 1945 után a NÉKOSZ-t. Fitos és Kardos két külön vonalat képviselt, de 1944. március 19. után belátták, hogy a német megszállás ellen igenis együtt kell harcolniuk.
 
Így jött létre Fitosék köréből a Szabad Élet Diákmozgalom, Kardosékéból pedig a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalma. Utóbbiban ott találjuk Szűcs Ferencet, aki altábornagy lesz Kádárék alatt, valamint Hegedüs András későbbi miniszterelnököt. A két tábor egyesült, és létrejött a Magyar Diákok Szabadságfrontja. Egyik vezetője Kiss Sándor lett, a másik Kardos, a harmadik Zimányi Tibor. A Magyar Diákok Szabadságfrontjának kapcsolata volt Szent-Györgyi Albert köre felé ugyanúgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endréék irányába. Azok közül, akik itthon maradtak, sokakkal sikerült beszélnem.
 
– Itt kezd izgalmassá válni.
 
– Zimányi Tibort és Kiss Sándort 1944-ben a nyilasok letartóztatták, ám nagy szerencsével az utolsó pillanatban meg tudtak szökni. A kommunista rendszerben azonban előbb 1945, majd ötvenhat után megint börtönbe kerültek, Zimányi hat évet kapott. Szabadulása után ő lett az egyik mozgatórugója a történetemnek azzal, hogy segített Kardossal együtt az interjúalanyokat felkutatni. A pályám, ami ötvenhathoz köt, lényegében itt kezdődött. Óriási élményt jelentett a kutatás, de ismét kiemelném: nem arról volt szó, hogy rádöbbentem valamiféle más politikai összefüggésre, és kemény ellenzékiként végigjártam az utat, hanem egész egyszerűen rendkívül izgalmasnak találtam ezt a fajta történeti oknyomozást. Elég, ha megemlítem, kikkel sikerült beszélnem, például Kéri Kálmánnal, Kádár Gyulával, illetve levél útján Szent-Györgyi Alberttel. Szép lassan sikerült „felgöngyölítenem” az itthon élőket.
 
– Hogyan jutott el az emigrációban élőkhöz?
 
– Mint az imént jeleztem, a kutatás során kapcsolatba kerültem Zimányi Tiborral, ő volt a segítségemre. Egyébként 1945-től 1947-ig számos jelentés készült, a Rajk-perig a Nemzeti Ellenállási Diák Mozgalmat (NED) nem érte bántódás, viszont a Szabad Élet Diákmozgalom, amit Zimányiék vittek, több tagja internálótáborba került. Így jutottam el egyébként Recskig.
 
– Hol folytatta a Hadtörténeti Intézet után a munkát?
 
– A Népművelési Intézetben, amelynek élére azt a Vitányi Ivánt nevezték ki 1972-ben, aki maga is részt vett az ellenállásban (és nem mellesleg megjárta Sopronkőhidát). Kardos Lászlóval ismerték egymást, és kötöttek egy egyezséget, hogy vihetem tovább a korábban elkezdett témám. Ivánnal sokat beszélgettünk, időnként összevesztünk, de a vége az lett, hogy közösen megjelentettünk egy könyvet 1983-ban A magyar diákok szabadságfrontja címmel.
 
– Hogy jelenhetett meg ez a könyv akkoriban?
 
– Előbb megírtam a történetet egy tanulmánykötetbe, ami 1982-ben jelent meg Variációk egy fogalom értelmezésére címmel.
 
– A „fogalom” mit takart pontosan?
 
– Éppen ez e lényeg, hiszen több dolgot is jelenthet. Sokat írtam például benne a Turul Szövetségről. Vitányi Iván – akivel közben írtuk a másik könyvet – egyszer azt mondta: „Te, ezt nem fogják kiadni, az nem létezik, hogy megjelenjen.” Hozzátette ugyanakkor: az intézet, kéziratként, 499 példányban ki tudja adni, így el tudjuk kerülni az engedélyeztetést. A könyvre megjelenése után felfigyelt Nyugaton Borbándi Gyula, aki a Látóhatárnak volt a főszerkesztője. Eddigre már sokat beszélgettem Zimányi Tiborral is, aki felhívta a figyelmem Fitos Vilmosra és Kristó Nagy Istvánra. Utóbbinak volt egy olyan gyűjteménye, ami Magyarországon senkinek: egyetemista korától kezdve gyűjtötte a Turul-szövegeket, -lapkivágásokat.
 
– Egy kvázi magánlevéltár?
 
– Pontosan. Fitos Vilmos is rendelkezett egy kisebb gyűjteménnyel, ezzel egy olyan iratanyag és széles támogatottság állt már a rendelkezésemre, ami hihetetlenül szerteágazónak számított, segítségével még az interjúalanyok kapcsolatrendszerét is nyomon tudtam követni. Két kép bontakozott ki előttem: az egyik, amit a történetírás közölt, ugyanakkor az ott olvasott nevek hirtelen velem szemben ültek, és egy másik történetet kezdtek el mesélni. Ez példátlanul izgalmas volt.
 
– Nem féltek?
 
– Nem, sem ők, sem én. Az emberek boldogan beszéltek a történtekről. Nyugaton is megdöbbentek azon, hogy ez a könyv megjelenhetett. Vagyis az emigráció odafigyelt arra, mivel foglalkozom. Ennek lett az a következménye, hogy a Mikes Kelemen Kör 1984-ben meghívott Hollandiába, 1985-ben Czigány Lóránd a Szepsi Csongor Kör nevében Angliába, majd Püski Sándor 1987-ben Amerikába az Itt-Ott konferenciára.
 
– Nem érte önöket támadás a könyv megjelenése után?
 
– „Balról” igen, de rólam nem volt külön dosszié, később csak két aktát találtam, ezekben „belső”, majd „kompromittált ellenzékiként” jellemeztek. Fogalmam sincs, minek köszönhetem mindezt, talán egyszer majd valakinek sikerül megkutatni a nyolcvanas évek politikáját, milyen vonalak mentén dőltek el különböző dolgok.
 
– Visszatérve Amerikára, hősként fogadták?
 
– Az utat ők fedezték, és eleinte csak arról volt szó, hogy tartok három-négy előadást (Vitányi Iván biztosította a fizetetlen szabadságot). Végül két hónapot tartózkodtam kint, legalább húsz helyen tartottam előadást. Közben az ötvenhatos emigráció kint élő tagjai közül akivel csak lehetett, megismerkedtem, így például Király Béla, Jónás Pál, Sztárai Zoltán, Bondor Vilmos, Nyeste Zoltán. Püskiék még abban az évben kiadták A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése című, harmadik könyvemet. Ebből került Magyarországra is.
 
– Hogy jutott át egy ilyen kötet a határon?
 
– Úgy, hogy hazahoztam. És hozták mások is.
 
– Ha már a szocializmusban ennyire szerteágazó kapcsolatrendszerre tett szert, nem csoda, ha a rendszerváltoztatás után is megmaradt ezen a kutatási területen.
 
– Nézze, nem akarom túldimenzionálni, és nem szeretném magam elszánt ellenzékinek sem feltüntetni, egyszerűen a történelem vitt előre. Nem én kezdtem Recsket kutatni, hanem Recsk „jött” be hozzám, hiszen a legtöbb embert, akivel beszéltem, összefüggésbe tudtam hozni Recskkel. Ötvenhat mély kutatásához pedig Recsken keresztül vezetett az út. Nem akartam kifejezetten ötvenhatot kutatni, megtalált a téma. Innen egyenes út vezetett a megtorlásokhoz.
 
– Ezek a szálak determinálták a rendszerváltoztatás utáni pályáját is?
 
– Az Eötvös-kollégisták még 1983-ban kerestek meg azzal, hogy tartsak előadásokat. Ekkor kezdtem el félillegálisan egy szemináriumot keddenként este héttől éjfélig. Sok, később ismertté vált történész járt hozzám, például Pelyach István, Őze Sándor, Pál József, Simon István vagy Horváth Zsolt.
 
– Azért azt megjegyezhetjük, hogy az akkori igazgatóval, Tóth Gáborral az élen mindenki vásárra vitte a bőrét.
 
– Igen, de 1985–86 táján mégis specializáció lett a szemináriumból. Ekkor kezdtek hazaszállingózni az emigrációból, és közülük többen is megfordultak a kedd esti foglalkozásaimon. Előadott Vásárhelyi Miklós, Faludy György, Nyeste Zoltán, Benkő Zoltán, Hámos László, Zimányi Tibor, Kéri Kálmán bácsi. A szeminárium egészen 1989-ig tartott.
 
– Soha nem buktak le?
 
– Spicliből volt elég. Egyszer Hámos hozott néhány röplapot, amit a srácok elkezdtek másolni. Valaki azonnal leadta az információt, amire a belügyminisztériumból jött egy telefon. Erre Szijártó István, a Collegium 1984 és 1993 közötti igazgatója azt felelte, bizonyítsák be az állításaikat, ám nem tudták, mert addigra eltüntettünk mindent. Összességében mégis azt kell mondanom, valahogy nem volt bennünk félelemérzet. Amikor 1987-ben Amerikában jártam, beszélgetőpartnereim azt mondták, hamarosan megbukik a Kádár-rendszer, mire azt feleltem: tartok tőle, hogy ez az én életemben nem következik be.
 
– Ezt komolyan így gondolta még 1987-ben is?
 
– Annyira, hogy azt mondtam: a KGST és a Varsói Szerződés országának állampolgáraként fogok meghalni. Talán még a rendszerváltoztatás fogalma sem volt meg a fejünkben. Persze, tudom, voltak nálam elkötelezettebbek, tudatosabbak, mindenki tette a maga dolgát. Az enyém a kutatás volt, az, hogy a történelmi kérdésekre jobban rá tudjak világítani. Arról nem is beszélve, hogy teljesen más a mából visszatekinteni a múltba.
 
– Akkor játsszunk! Ha most visszatekint az akkori énjére, kit lát?
 
– Nem féltem, mert nem tartottam annyira jelentősnek, amit csinálok. Amikor 1987-ben kiadták Amerikában a tanulmányomat, számomra evidencia volt, hogy erről lehet beszélni. Ráadásul sok jelentős személlyel is tudtam interjúzni, ezért ötvenhatról volt egy cizelláltabb képem a társadalom nagy részéhez képest. De egyébként is: ha Bíró Zoltán, Für Lajos, Kiss Ferenc, Czine Mihály nem félt, nekem mitől kellett volna tartanom? Nem gondoltam azt, hogy ezt a rendszert meg lehet dönteni, egyszerűen csak az igazat akartam tudni és tudatni. Úgy voltam vele: ha mindaz igaz, amit megtudtam, azt miért ne lehetne elfogadni?
 
– Hogyan folytatta a kutatást a rendszerváltoztatás után?
 
– Első dolgom volt visszamenni a Hadtörténeti Intézetbe, később miniszterelnöki tanácsadóként foglalkoztam azokkal a kérdésekkel, amelyekkel addig, míg 1997-ben Eötvös-kollégista diákjaim sugallata alapján (is) meghívtak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, majd onnan a Retörkibe vezetett az utam.
 
– Meg lehet becsülni, hogy az ötvenhatos eseményeknek hány százaléka nem tisztázott még?
 
– Nem könnyű kérdés, de úgy vélem, nagyon sok információ lehet még rejtve. Fontos tisztázni, hogy 1956-ban ki, mit akart, hiszen két alapvető törekvés létezett egymás mellett, az egyik a „ruszkik haza”, a másik a „vesszen az ávó”. Az első a szabadságról szól, a másik arról, hogy legyen vége a diktatúrának. A két követelést megfogalmazók széles tábora mellett akadtak, akik nyugati relációban gondolkodtak. Hogy Pongrátz Gergely vagy Nagy Imre mit akart, tudom, de hogy milyen egyéb felfogások léteztek még ötvenhatban, arra nincs pontos rálátásom.
 
Amikor 1993-ban felállították a tényfeltáró bizottságot, komoly vitáink voltak, hogy honnan nézzük ötvenhatot: az elszenvedők vagy a szenvedtetők szempontjából. Egységben akartunk látni, egyrészt azért, hogy a szabadságharcosoknak elégtételt adhassunk, másrészt azért, hogy lássuk, történetileg kik voltak a felelősök. Ezért tértünk ki a sortüzek kutatására. Elképedtünk a végeredményen: a sortüzeknek ugyanis két szakaszát fedeztük fel Kahler Frigyessel, az egyik az október 23-i, debreceni sortűztől október 28-ig tartott, a másik 1956 decemberétől kezdődött.
 
A közvélemény ezzel szemben ismeri a parlamentnél zajlott sortüzet, legfeljebb még Tiszakécskét, Salgótarjánt, Győrt. Ezzel szemben hetven sortűzről találtunk adatokat, Kahler Frigyes pedig decembertől további húszról. Gondoljon bele: öt esemény lehet esetleges, de kilencven már nem, vagyis a sortüzek esetében ki lehet mondani, hogy koncepciózusak voltak. Kahler Fricivel meg is írtuk a Kinek a forradalma? című munkánkat. Amikor Horn Gyuláék 1994-ben hatalomra kerültek, „lefejeztek” bennünket, de ha valaki újra kezdené kutatni a sortüzeket, ki tudja, mi kerülne elő.
 
– Vagyis ön szerint lehetnek még elfekvő dokumentumok?
 
– Természetesen, elég csak a megyei anyagokra gondolni. De mondok egy másik példát is: harminc éve olvastam egy dokumentumot, figyeltem a szöveget, és az akkori tudásom szerint értelmeztem. Majd nemrég újra a kezembe került, és a dokumentum másról kezdett „beszélni”, mert már többet tudok, mint amikor először megnéztem. Ötvenhatnak nincs vége ötvenhatban.
 
– Lehet-e valaha konszenzus ötvenhat kapcsán a magyarok között értékrendtől függetlenül?
 
– Nem valószínű.
 
– Miért?
 
– Csak gondoljon bele a mai állapotokba! Ebben az országban jelen pillanatban mindenki demokrata, aki részt vesz a szellemi közéletben. A kiegyezés óta a különböző eszmeáramlatok és értelmezések országa vagyunk. Ez határozza meg példának okáért a demokrácia fogalmának különböző értelmezését is. Ha ebben a kérdésben nem tudunk legalább kontúrjaiban megállapodni, akkor visszatekintve ötvenhatra mit várunk? Pedig egy biztos: a rendszerváltoztatást ötvenhat nélkül nem lehet elképzelni.
 
(Velkei Tamás interjúja, MH, 2022. 06.14., Fotó: Török Péter)