A német újraegyesítés – RETÖRKI Kronológia

A második világháborúban szövetséges és győztes hatalmak (az USA, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország) által 1945-ben megszállt Németország jövője a háború utáni évek egyik legnehezebb és legbizonytalanabb kérdését jelentette, mind a két korábbi világégés perspektívájából, mind az épp ezen időszakban kiéleződő, majd rögzülő hidegháborús szembenállás kontextusában.

A szovjet zónában lévő, ám négyhatalmi ellenőrzés alatt álló Berlin Joszif Sztalin parancsára megvalósított, 1948-49-es szovjet katonai blokádja (az első berlini válság) adta a végső lökést a nyugati megszállási zónák összevonásával létrejövő, Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1949. májusi létrehívására, illetve az innentől szovjet frontállamként létező Német Demokratikus Köztársaság (NDK) kialakítására (1949 októbere). Németország fizikai megosztottsága, a legkeletibb demokratikus és kapitalista versus a legnyugatibb diktatórikus szocialista országként, benne az NDK területén lévő, szintén megosztott Berlinnel (Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin) négy évtizeden át a két rivális politikai-katonai-gazdasági tömb szembenállásának legerősebb fizikai és pszichológiai szimbóluma volt. Az 1961-ben kiépített Die Mauer, a berlini fal mindezt hatványozottan és sűrítve jelképezte – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  oldalán.
 
A német újraegyesítés az 1949 és 1989 közötti időszakban meghatározó mindkét – az amerikai és a szovjet – oldalon jobbára hangzatos retorikai elem, s nem reálisan megvalósítható lehetőség volt.  Cezúrát végül az 1989. januárban hivatalba lépett Bush adminisztráció, illetve a lokális kelet-európai, magyar és lengyel változások, valamint azok egymásra is reflektáló összhatása jelentette. Eddigre minden érintett fél számára egyértelművé vált, hogy Ronald Reagan a fegyverkezési verseny túlpörgetésére épített erőpolitikája a csőd szélére sodorta a Szovjetuniót, s az is mind tisztábban látszott, hogy Mihail Gorbacsov reformjai képtelenek a mélyülő szovjet válságot érdemben kezelni. Ugyanilyen fontos kiemelni, hogy a német-német viszonyban mindvégig kulcskérdést jelentő elvándorlás (a keletnémet állampolgárok nyugatra szökése-menekülése) 1988–89-ben ismét felerősödött, s NDK-s polgárok százai-ezrei távoztak az NSZK budapesti, prágai, varsói nagykövetségét, illetve annak kelet-berlini állandó képviseletét megrohamozva.
 
Ebben a helyzetben került sor George Bush amerikai elnök 1989. júliusi lengyelországi és magyarországi látogatására, mely egyrészt nyílt kiállást jelentett a keleti blokk két országban zajló demokratikus változások és reformok mellett; másrészt „a hidegháborút ott kell befejezni, ahol elkezdődött” gondolat jegyében regionális üzenettel bírt mind a szovjet, a kelet-európai kommunista vezetők felé. Az amerikai elnök látogatása katalizálta a korábban beindított magyar folyamatokat, s így az ambícióban rivális, érdekeiben azonban nagyon is hasonló magyar vezetés különböző aktorai (Grósz Károly, Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay Imre, Nyers Rezső stb.) mind tudatosabban igyekeztek saját személyüket pozitívan exponálni a Nyugat irányában. E szempontból szinte kapóra jött az NDK-s turisták ügye, illetve az abból kinövő, 1989. szeptember 11-i egyoldalú magyar határnyitás. A Németh Miklós miniszterelnökhöz és Horn Gyula külügyminiszterhez köthető lépés súlyos csapást jelentett az NDK vezetése számára: nemcsak fájó presztízsveszteséggel járt, de egyszersmind fizikailag gyengítette a keletnémet államszervezet, a Stasi mindenhatóságára épített totális kontrollját – felgyorsítva ezzel a szovjetek nyugati frontállamának belső összeomlását.
 
1989. október 7-én az NDK megalakulásának 40. évfordulójára szervezett nagyszabású hivatalos megemlékezések mellett így végül országszerte ellenzéki tömegtüntetésekre is sor került. Bár ezeket az Erich Honecker vezette Német Szocialista Egységpárt brutálisan feloszlatta, október 9-én Lipcsében a – a szeptember eleje óta menetrendszerű – hétfői tüntetésen immár 70.000-es tömeg gyűlt össze. Bár a kommunista vezetés 8000-es rendőri és katonai erőt vonultatott fel, beavatkozásra égül nem került sor. Ezt látva 1989. október 16-án a kommunista rendszer ellen már 120.000-en tüntetettek, s ezen események hatására végül két nappal később Honecker lemondott. Az eddigre elszabadult helyzetet utóda Egon Krenz sem tudta már érdemben fékezni, a keletnémet polgárok szabadságvágya a magyar, lengyel és cseh eseményekre reagálva egyre csak erősödött. A globális és regionális változásokra reagáló belső mozgások így az összeomlás szélére sodorták az ekkor 16 milliós NDK-t. Miközben Bonnban és Washingtonban egyre erősödött azon percepció, hogy ezek akár a keletnémet rendszer végnapjai s lehetnek, végül egy szerencsés véletlen hozott áttörést/döntötte romba Walter Ulbricht utódainak államát. . A lépéskényszerbe került keletnémet államvezetés a nyugatra történő utazás megkönnyítésével akart időhöz és levegőhöz jutni, amikor is 1989. november 9-én egy olasz újságíró kérdésére válaszolva Günter Schabowski, a NSZEP kelet-berlini első titkára tévesen azt mondta, hogy ezen intézkedés azonnal hatályba lép. A sajtótájékoztatón elhangzottak azonnal bejárták a világot, s keletnémet állampolgárok tízezrei jelentek meg a gyűlölt berlini falnál, hogy Nyugat-Berlinbe menjenek (eredetileg a határátlépést másnaptól és csak előzetes rendőrségi jóváhagyással engedélyezték volna). A Die Mauer még aznap éjjel átszakadt, megpecsételve ezzel az NDK sorsát, közvetlen közelségbe hozva a német újraegyesítést.
 
Az újraegyesítés azonban nem egyszerűen német-német, hanem komplex, globális politikai-gazdasági-biztonságpolitikai kérdés volt, melynek kimenetelében meghatározó szereppel bírt Helmut Kohl magatartása, illetve a Bush kormányzat egyértelmű támogatása. Washington a mielőbbi egyesítés, s azzal együtt immár a hidegháborús versenyfutás lezárása mellett foglalt állást. Úgyis fogalmazhatunk, amire Kohl kancellár önmagában jó eséllyel képtelen lett volna, arra George Bush támogatásával nagyon is képes volt. E tekintetben nem véletlen, hogy a kancellár által 1989. november 28-án, a Bundestagban ismertetett híres tíz pont tartalmát, melyben már szerepelt az újraegyesítés, előzetesen csak az amerikaiakkal ismertették; az események dinamikáját innentől Bush és Kohl kettőse határozta meg, minden más féllel szemben. 1989. december 18-án Kohl kancellár Drezdába látogatott, és ott tárgyalt az épp a Mauerfall előtt miniszterelnökké kinevezett Hans Modrow-val. E tárgyalásokon szembesült az NDK vezetése azzal, hogy az NSZK vezetése – a két állam valamely dinamikus párbeszéde helyett – milyen egyértelműen és csak az újraegyesítésben gondolkozik (. Helmut Kohl este a Frauenkirche (Miasszonyunk templom) romjainál elmondott nyilvános beszéde, illetve az arra adott válasz (az összegyűlt tömeg üdvrivalgása) végleg egyértelművé tette, hogy az újraegyesítés megállíthatatlan.
 
Kohl lépései, illetve Bush elnök támogatása megosztotta a többi nagyhatalom vezetőit. Miközben Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár szempontjából kevéssé az újraegyesítés, sokkal inkább az újraegyesülő Németország katonai hovatartozása volt a kérdés, Angliában Margaret Thatchert maga az egyesítés ténye aggasztotta. Az ad hoc érdekközösségre, illetve a személyi szimpátiára alapozva Thatcher titokban már 1989 októberében jelezte Gorbacsov felé, hogy jó lenne, ha a német eseményeket a szovjetek fékeznék. 1990 januárjában Thatcherrel tárgyalva már az egyesítést sokáig szintén ellenző francia elnök, François Mitterand is jelezte, hogy értékelése szerint a két német állam egyesülése elkerülhetetlen, lévén senki nem fog hadat üzenni Németországnak, annak megakadályozására (így Gorbacsov sem). A Vaslady végül 1990 februárjára fogadta el az elkerülhetetlen kényszerűséget, s az elsők közt utalt Németország várható NATO tagságára. Utóbbi mélyen sértette a szovjet vezetés érdekeit és büszkeségét, ám az eddigre totálisan kiszolgáltatott helyzetbe került Mihail Gorbacsov képtelen volt érdemi befolyást gyakorolni az amerikai félre. Az 1990. május 30-a és június 3-a között megrendezett washigtoni-camp davidi csúcstalálkozón végleg eldőlt, hogy az újraegyesült Németország a NATO katonai szövetségének tagja lesz. Az újraegyesítést szabályozó nemzetközi egyezmény részleteit a négy nagyhatalom és a két német állam részvételével 1990 februárja és szeptembere között dolgozták ki, az ünnepélyes újraegyesülés pedig 1990. október 3-án történt meg, Berlin innentől ismét egész Németország fővárosa lett.
 
Forrás: https://kronologia-archivum.retorki.hu/
 

 
 
(2022.10.03.)