A forradalom tizedik évfordulója és a hatalom - RETÖRKI KRONOLÓGIA

A forradalom leverését követő hónapok kritikusak voltak a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) számára: 1956–57 fordulója idején a párt szűk mezsgyére szorulva igyekezett kialakítani viszonyát a forradalomhoz.

1966-ban már más jellegű kihívást jelentett 1956. Ekkorra már a konszolidáció végbement, és az MSZMP kiforrott koncepcióval rendelkezett 1956-tal kapcsolatban, amelyet a társadalom kisebb része elfogadott, a túlnyomó többsége pedig belenyugodott. A feladatot most a kierőszakolt 1956-kép megszilárdítása és pozitív üzenetté formálása jelentette – írják a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának  Kronológia rovatában.
 
A kommunista diktatúra természetrajzához hozzá tartozott az anyagi világ uralma mellett a gondolatok feletti uralom igénye is. Ehhez a forradalom leverését követően előbb az események értelmezésének harcát kellett megnyerni, majd az arról folyó diskurzust uniformizálni, végül a forrásokhoz való hozzáférés és a kimondhatóság korlátozásával a szabad gondolkodást ellehetetleníteni. A társadalmi kisebbséget képviselő, de a hatalmi többséget birtokló MSZMP által létrehozott hamis 1956-kép tartósságát mi sem mutatja jobban, hogy annak revíziójára csak három évtized múltán, a történelmi albizottság munkája nyomán Pozsgay Imre államminiszter által megtett politikai értékeléssel került sor.
 
Az évfordulós felkészülés már az év elején megkezdődött. A Politikai Bizottság 1966. február elsején tárgyalt a „belső ellenséges erők” ügyéről. A Belügyminisztérium által a Politikai Bizottság részére készült, a „belső ellenséges erők” tevékenységéről és elhelyezkedéséről írt jelentés szerint az elmúlt két évben a belső ellenséges tevékenység fokozódott, és a legnagyobb aktivitást a kulturális, valamint ideológiai területeken mutatta. Ezen csoporton belül a jelentés az írókat, művészeket, a tudományos területen dolgozókat, és a tanárokat emelte ki, mint olyan elemeket, akik tevékenységük során potenciálisan az egész országra hatást gyakorolhatnak. Céljuk az ellenforradalom újraértékelése és olyan pozíciók megszerzése, amelyből kritikájuk erősebb és eredményesebb lehet. A dokumentum kitér a nyugati emigrációval kapcsolatot tartó értelmiségiekre, név szerint is említve mások mellett Illyés Gyulát és Weöres Sándort. A jelentés nyomán készült határozati javaslat erőteljesebb fellépést sürgetett a kulturális, ideológiai és művészeti területeken, valamint a sajtómunkások körében megnyilvánuló ellenséges nézetekkel szemben. A vita során többen, Nyers Rezső, Nemes Dezső, Szirmai István is kifogásolták, hogy a jelentés túlságosan is egysíkúan közelíti meg a problémát, túlzó következtetéseket levonva. A vitát lezáró Kádár János a belügyi munka sajátosságaira és az ott felhalmozott speciális tapasztalatokra hivatkozva javasolta a jelentés elfogadását.
 
A párt az évforduló nemzetközi megjelenítésére is fokozott figyelmet fordított. A Politikai Bizottság számára készített, a nyugati propaganda ellensúlyozására javaslatot tevő dokumentum összetett kérdésként kezelte a problémát. A dokumentum jelentőségét az adja, hogy az ott lefektetett elvek jelentették az év második felében az 1956-os emlékezetpolitikai stratégia alapjait. A stratégia, amely vegyesen tartalmazott pozitív és negatív, valamint hazai és külföldi eszközöket, minden arra alkalmasnak vélt területet mozgósítani kívánt a hivatalos álláspont sulykolására. Javasolta a szocializmus építésében elért sikerek hangsúlyozását a tudományos és kulturális intézetek, a párt folyóirata, a Társadalmi Szemle, valamint a napilapok köreiben, az emigrációban megszólaló ellenzékieket kompromittáló, lejárató anyagok előkészítését, Magyarországot népszerűsítő anyagok elhelyezését külföldi, mértékadó lapokban, a külképviseletek nyomásgyakorlását a más államok területén tartandó ’56-os megemlékezések betiltására. Mindemellett mértéktartást javasolt a viták tekintetében, amelyek vélhetően csak elvonták volna a figyelmet az évforduló pozitív üzenetéről, és esetleg akaratlanul is újra az asztalra tették volna a „magyar kérdést” Nyugaton. 1956-tal kapcsolatban is visszafogottságot javasolt: „Propagandánk általában direkt módon ne térjen vissza az ellenforradalmi eseményekhez. A párt újjászervezésének és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának 10. évfordulójáról, az 1956. decemberi határozatról, továbbá az ellenforradalom áldozatairól azonban meg kell emlékezni.”
 
A tizedik évfordulón a cél tehát egyrészt a forradalomhoz kötődő hivatalos emlékezet megszilárdítása, másrészt pedig az elmúlt tíz év gazdasági sikereinek bemutatása volt, mintegy példaként arra, hogy az 1956 óta eltelt idő a kommunistákat igazolta. A tömegkommunikációban a hangsúlyt így ennek megfelelően az elért eredményekre helyezték, amellyel egyben fel is vezették az év végén megrendezett, gazdasági reformokról döntő IX. kongresszust.
 
November negyedikén a három nagy napilap, a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Népszava azonos címmel – Egy évtized – közölt szerkesztőségi cikket. Az írásokból világosan kiolvasható a szándék 1956 problematikájának átpozicionálására, új, pozitív előjelű értelmezést adva neki. Ezentúl 1956 ne a levert forradalom, a megtorlás, a kivégzések és a politikai gyilkosságok árán megszilárdított hatalomátvételt, hanem a közös újrakezdést jelentse, amelynek mindenki részese lehet, és mindenkinek hasznára válik társadalmilag és egyénileg egyaránt. Az írások közös elemei a hivatalos ellenforradalmi narratíva megerősítése, a párt és vezetője szerepének méltatása, az eltelt tíz év gazdasági – és különösen a mezőgazdaság átszervezésével elért – sikerei. A párt lapja, a Népszabadság hosszú cikke az 1956. decemberi párthatározat alapjain álló ellenforradalom-értelmezés kissé didaktikus felvázolásából kiindulva adott visszatekintést az elmúlt évtizedre. A cikk központi eleme a „nagyfokú realizmus jellemezte” gazdaságpolitika sikereinek részletes ismertetése. Termelési jelentéshez hasonlatosan sorolja az ipari termelés növekedésével, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének eredményességével, a termelőszövetkezetek gyarapodásával, az életszínvonal emelkedésével, a kulturális és művészeti élet színesedésével kapcsolatban elért eredményeket. A Népszava szerkesztőségi cikke líraibb hangvétellel méltatta a konszolidáció „világtörténelembe is bekerülő fordulatának” jelentőségét és az elért eredményeket, amelyeket „nem újságcikk, de tanulmánykötet foglalhatna össze méltó módon”. A Magyar Nemzet szerkesztőségi cikke az eredmények felsorolásán túllépve arra hívta fel a figyelmet, hogy az elért sikerek titka a szocialista társadalmi rend által megteremtett légkör, amelyben a felszabaduló alkotó energiák szinergiája vezetett a közös sikerhez.
 
Az 1956 óta eltelt évtized eredményeire koncentráló új emlékezetpolitikát nemcsak a tömegtájékoztatás, hanem a tudomány területén is alkalmazták. 1966. szeptember 30-án és október elsején a Pártfőiskola és a Párttörténeti Intézet közös szervezésével tudományos konferenciát szerveztek. A kétnapos rendezvényen a történettudomány, a közgazdaságtan, a filozófia és a politika területeiről érkező felszólalók értékelték az évtizedet. A témát érintő nagyobb történeti munkák viszont – Molnár János, valamint Hollós Ervin könyve – csak a következő év során jelentek meg. Az időzítésben vélhetően szerepet játszhatott az is, hogy az évfordulós évben a pozitív üzenetek domináljanak.
 
A pártvezetés nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az évforduló kapcsán követett emlékezetpolitikai stratégia minden területen maximálisan érvényesülhessen. Jól példázza ezt a Nógrádi Sándor visszaemlékezésének kiadása kapcsán kialakult ügy, amellyel a Politikai Bizottság több alkalommal is foglalkozott. A PB 1966. április 14-én tárgyalt Nógrádi könyvéről. A kéziratban a szerző jórészt az 1945 és 1956 közötti időszakról írt, amit egyes, politikailag kényes megállapításai miatt elküldött Kádár Jánosnak. Kádár közölte észrevételeit, és javaslatot tett a Központi Bizottság két tagjának lektorként történő bevonására. A két lektor – Orbán László és Háy László – bevonásával a lektorálási szempontok aktuális politikai elvárásokkal egészültek ki. A lektorok hiányolták a szocializmusépítés eredményeinek részletesebb bemutatását az 1949 és 1956 közötti időszakban, Nagy Imre tevékenységének erőteljesebb kritikáját és az 1956-ot követő kibontakozás részletezését. A PB a javaslatokat elfogadta, és csak a kézirat kiegészítése után járult hozzá a kötet megjelenéséhez. Nógrádi memoárja nem csupán a hazai olvasók körében járult hozzá a párt 1966-os emlékezetpolitikai stratégiájának megerősítéséhez, de a könyv a nemzetközi sajtóban is figyelmet kapott, olasz, francia, csehszlovák és román kiadók is érdeklődtek a kiadás iránt.
 
Az 1966-os emlékév lebonyolítása összehangolt munkát követelt meg a pártvezetéstől, a pártszervektől és a mozgósított területek mindegyikétől. Kettős célkitűzésnek kellett megfelelni: egyrészt meg kellett szilárdítani a tíz évvel azelőtti erőszakos, és jelentős véráldozatot követelő politikai kurzusváltás hivatalos narratíváját és elkerülni az ezzel kapcsolatos esetleges viták kibontakozását, másrészt pedig az eltelt időszak gazdasági sikereiből egy közös sikertörténetet kovácsolni. A stratégia eredményesnek bizonyult, a Kádár-rendszer fennállásának ezt követő két évtizedében a hivatalos 1956-kép lényegi változtatások nélkül fenntartható maradt.
 
Fotón: Nógrádi Sándor 1971-ben
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2022.10.23.)