Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13



A magyar kérdés az ENSZ BT napirendjén - RETÖRKI

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország közös javaslatára 1956. október 28-án összeült, hogy megtárgyalja a Magyarországon október 23-a óta kialakult helyzetet.

1956. november 4-én, a szovjet Vörös Hadsereg katonai inváziója után az „ügy” átkerült az ENSZ Közgyűlésének második, rendkívüli sürgősségi ülésszakára, majd november 12-től az ENSZ Közgyűlésének soron következő XI. rendes ülésszakára – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapja Kronológia menüpontjára kattintva.

A hivatalosan az ENSZ Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottságának nevezett ötfős bizottság munkáját Alsing Andersen dán parlamenti képviselő irányította. Miután e különbizottság magyarországi látogatását a Kádár-kormány nem engedélyezte, annak tagjai előbb New Yorkban, majd több európai nagyvárosban hallgattak meg olyan tanúkat, akik személyes tapasztalataikról számoltak be a forradalom kifejléséről és eltiprásáról. Ekkor hallgatták meg Kéthly Annát (a Nagy Imre-kormány államminiszterét és ENSZ-delegáltját), Király Bélát (a forradalom idején, 1956. október 31-én újonnan létrejött Nemzetőrség parancsnokát) és a kisgazda Kővágó Józsefet, Budapest rövidéletű főpolgármesterét. A bizottság összesen mintegy 111 embert hallgatott meg, s már 1957 nyarán megtette első jelentését.
 
Az 1956–57-ben igen aktív tevékenységet folytató, 1963-ig létező, a Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottság létrehívása és működése jelentős gesztus- és jelképértékkel bírt, ugyanakkor az USA vezetése részéről nagyrészt pótcselekvés volt, s mint ilyen, elválaszthatatlan a magyar-amerikai kapcsolatoktól, illetve Washington saját hidegháborús propagandájának és retorikájának fájdalmas és csúfos kudarcától. Előbbi kapcsán fontos rögzíteni, hogy az 1945 után a lépésről lépésre Moszkva szatellitjévé süllyesztett magyar államnak 1947-től folyamatosan erodálódott a viszonya az Egyesült Államokkal. A világháborús jóvátétel fizetése, a Horthy-korszakból származó kölcsönhitelek törlesztésével egyetemben alapvetően gazdasági kérdést jelentettek, s legfeljebb áttételekkel okozhattak (volna) diplomáciai bonyodalmat a két ország viszonyában. Kelet-Európa mind nyíltabb és nyilvánvalóbb szovjetizálásával és blokkosításával párhuzamosan azonban egyre szaporodtak azon (re-)aktív politikai feszültségek – így Magyarország ENSZ tagságának 1947-es és 1949-es amerikai elutasítása, illetve a Magyarországon 1948-cal beinduló gazdasági perek, így a kiemelten kezelt MAORT- és Standard-per –, melyek már direkt módon érintették a bilaterális kapcsolatokat. Az USA 1949-ben bezáratta a New York-i és clevelandi magyar konzulátusokat, 1950-ben és 1951-ben pedig elutasították a magyar kormány regáliákkal (a Szent Korona és a koronázási jelvények) kapcsolatos visszaszolgáltatási igényét, végül 1956-tól a budapesti követi posztot sem töltötték be. Bár Rákosi Mátyásék 1955-ben kísérletet tettek a kapcsolatok javítására, s a Magyar Népköztársaság 1955. december 14-én el is nyerte ENSZ tagságát, az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása, illetve az 1957 legelejétől beinduló fizikai és politikai megtorlás hosszú időre megpecsételte a kétoldalú kapcsolatok sorsát. Miközben Dwight D. Eisenhower amerikai elnök és külügyminisztere, John Foster Dulles  nyilvánosan azt hangoztatták, hogy „az USA politikájának célja, hogy a szatellit népek végül visszanyerjék függetlenségüket, s jogukat, hogy szabadon dönthessenek kormányzatuk formájáról”, valójában tisztában voltak azzal, hogy Moszkva „a térség feletti irányítását hatalmi pozíciója elengedhetetlen részének tekinti”. A két megállapításból fakadó inkonzisztencia, összeadódva a termonukleáris összecsapástól való mind fokozottabb félelemmel Washingtont a két ellenséges ideológia, és politikai-katonai tömb hosszútávú egymás mellett élésének, s így Európa megosztásának elfogadása felé vitte. Az 1956-os lengyel, de még inkább a magyar események idején, s azokkal kapcsolatban tanúsított, a politikai cselekvőképtelenségtől sem mentes amerikai magatartás ennek adta szomorú, de kétségtelen bizonyítékát. A CIA egyik akkori vezető munkatársa visszaemlékezésében ez áll: „Egyetlen világos beszélgetésre sem emlékszem. Amire emlékszem, az a rengeteg feljegyzés. Senki nem gondolta ezt végig.”
 
A forradalom leverésében/leveréséből fogant Kádár-rendszert az USA nem ismerte el legitimnek, s a politikai amnesztiát, mint a tárgyalások előfeltételét tartotta napirenden. Ezzel párhuzamosan amerikai nyomásra az Egyesült Nemzetek Szervezete nem volt hajlandó elismerni az új rezsim ENSZ mandátumát, megakadályozva ezzel az ENSZ közgyűlésein való magyar részvételt. Bár Magyarország 1956 őszén a nemzetközi figyelem középpontjába került, a forradalom bukása után az érdeklődés gyorsan lanyhult, s valójában és érdemben csak az Egyesült Államokon múlott a magyar ügy napirenden tart(at)ása. Washington éveken át tudatosan helyezte fókuszba a magyar kérdést, konkrét formájában tulajdonképpen a politikai amnesztia kérdését. Az USA csendes diplomáciát alkalmazva, 1960-tól többször tett javaslatot politikai amnesztiára (kerülve a belügyekbe való beavatkozás látszatát); s ahogy Kádár János rendszerének nemzetközi elismertetése egyre fontosabbá, ennek hiánya pedig egyre kínosabbá vált a magyar (és a szovjet) vezetés számára, az amerikai presszió végül elérte célját.
 
1962. október 20-án Richard H. Davis európai ügyekért felelős külügyi államtitkár memorandumban jelezte, hogy amennyiben „a magyar kormány saját kezdeményezésére szabadon bocsátaná azon személyeket, akik esetleg még börtönben vannak Magyarországon az 1956 októberi–novemberi eseményekben való részvételük miatt”, akkor az USA annak teljes körében megszüntetné a magyar kérdés tárgyalását az ENSZ-ben, elfogadná a magyar ENSZ képviselő megbízólevelét, és azonnal hajlandó lenne megindítani a két ország kapcsolatait normalizáló tárgyalásokat. Később, 1962. november 7-én Radványi János washingtoni ügyvivő javasolta, hogy a Politikai Bizottság pozitív állásfoglalása esetén a külügyből jelezzék Davis felé, hogy hajlandóak az általa elmondottakat az amerikai kormányzat hivatalos felvetéseként „kiindulási pontként elfogadni”. Végül, 1962. december 21-én, a magyar kérdésnek az ENSZ napirendjéről való levétele után szintén Radványi javasolta Péter János magyar külügyminiszternek, hogy miközben „nem térnénk ki közvetlenül az amnesztiára”, a magyar–amerikai tárgyalások 1963. áprilisi megindítására való célzással érzékeltessék, hogy az amnesztia mikorra várható.
 
Mindezek megvalósulása után 1963 júliusában Moszkvában Kádár János immár találkozhatott William Avarell Harriman amerikai külügyminiszter-helyettessel, aki jelezte, hogy az amerikai kormány kész a kapcsolatok normalizálására. Mintegy fél évvel később, az MSZMP KB 1964. február 18-i ülésén magyar részről is megszületett azon elvi állásfoglalás, mely a két ország viszonyának normalizálására irányuló tárgyalások megkezdése mellett döntött. A tárgyalások 1964. május 28-ával indultak meg, és Budapesten zajlottak. A bizottságok 1965. február 18-ig nyolc alkalommal jöttek össze, s legfontosabb témájuk az amerikai részről részben a további tárgyalások előfeltételeként megjelölt a pénzügyi kérdések, a kölcsönös követelések ügye volt. Bár 1965-ben a vietnami háború miatt e tárgyalások félbeszakadtak, a kétoldalú tárgyalások hangneme ekkor szabadult meg a jellemzően politikai sallangokból álló retorikától. Így kerülhetett előtérbe a profibb, korrektebb diplomáciai magatartás és politizálás, míg végül 1967-től az USA ismét nagykövetet akkreditált Budapestre.
 
Fotón: Eisenhower és Dulles
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 
 
(2022.10.26.)