Deportálás, internálás – a megtorlás kezdeti formái

A szovjetek által elfogott emberek nem csak a hazai börtönökbe kerültek, hanem a hadifoglyok egy részét deportálták. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy Magyarország ellen háború folyik, ahol a győztes szovjet fél a hadifoglyokat saját országába viszi, hogy ott hallgassa ki és ítélje el őket.

Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a november 4-én bevonuló szovjet csapatok leverték. Bár voltak még hosszabb-rövidebb ideig felkelőcsoportok a fővárosban és vidéken is, a legtovább például a Mecsekben kitartva, de egyértelművé vált, hogy a szabadságharc eredeti formájában elbukott – írják a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  kalendárium rovatában.
 
A szovjetek támogatásával megalakult és Kádár János által vezetett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tárgyalásra kényszerült a munkástanácsokkal, hogy teljesen irányítása alá vonja az országot. Ezzel párhuzamosan folytatódtak a sortüzek és nemcsak a magyar, hanem a szovjet hatóságok részéről is megkezdődtek a letartóztatások.
 
A szovjetek már november 4-én megkezdték a felkelők elfogását, egy hét alatt összesen 3773 főt vettek őrizetbe. Céljuk az volt, hogy összegyűjtsék a különböző forradalmi szervek, így a munkástanácsok, forradalmi bizottságok, nemzetőrségek vezetőit. Ez azonban nem mindig a tervek szerint sikerült, így a letartóztatottak között nemcsak szabadságharcosok voltak, hanem nők és gyerekek is, akik a kijárási tilalom idején élelemért mentek ki az utcára.
 
A szovjetek által elfogott emberek nem csak a hazai börtönökbe kerültek, hanem a hadifoglyok egy részét deportálták. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy Magyarország ellen háború folyik, ahol a győztes szovjet fél a hadifoglyokat saját országába viszi, hogy ott hallgassa ki és ítélje el őket. Az első, a határ közelében elfogott csoport már november 4-én megérkezett a Szovjetunióba, Ungvárra, azonban őket két nap múlva még visszavitték Magyarországra. A deportáltak következő csoportja november 7-én lépte át a határt, akik szintén az ungvári börtönbe kerültek. Köztük volt például a Széna téri szabadságharcosok Bán Róbert vezette, november 4-én Szombathelyen letartóztatott 34 fős csoportja is.
 
Az elfogottak több mint 65%-át Budapestről és környékéről, a többieket pedig Debrecenből, Dombóvárról, Jászberényből, Kaposvárról, Kazincbarcikáról, Marcaliból, Miskolcról, Nyíregyházáról, Nyírbátorból, Pécsről, Sárbogárdról, Szolnokról, Szombathelyről, Tabról, Tamásiból, Veszprémből, Záhonyról és Zalaegerszegről, összesen 19 településről gyűjtötték össze. A november 7-ei első foglyok megérkezését újabbak követték, így 1956. november 15-re már 846 magyar volt az ungvári börtönben. Ekkor szétosztották az embereket, és 463 főt átszállítottak a sztriji börtönbe. Később még 14 ember érkezett, így összesen 860 embert deportáltak Magyarországról. Ennél is több ember kiszállítását tervezték azonban, 1956. november 7-én Ivan Szerov arról adott tájékoztatást, hogy a foglyok száma 4–5 ezer fő között lesz.
 
A fogságban töltött napok során a deportáltak közül többen megtagadták az engedelmességet, ezzel tiltakozva amiatt, hogy ártatlanul hurcolták el őket. A szovjetek is felismerték, hogy nemcsak szabadságharcosokat fogtak el, ezért szorgalmazták a kihallgatásokat. Ezek során elsősorban a forradalom eseményeiről és az azokban betöltött szerepükről tettek fel kérdéseket.
 
A kérdés rövidesen már az ENSZ ülésén is szóba került, így a hazai sajtóorgánumok is írtak róla. A Kádár-kormány azonban nem volt hajlandó elismerni a tényeket. Így bár 1956. november 21-ére már 860 magyar ember volt szovjet börtönökben, a magyar Külügyminisztérium mégis arról adott tájékoztatást az ENSZ főtitkárához küldött táviratában, hogy egyetlen fogoly sem hagyta el a Magyar Népköztársaság területét.
 
A hazai és nemzetközi tiltakozás hatására, valamint Kádár János egyre keményebb forradalmárokkal szembeni fellépésének köszönhetően végül „megoldódott” a deportáltak helyzete, és visszatérhettek Magyarországra. Az első visszaszállítás november 13-án történt, először a kiskorú gyerekeket és a nőket engedték el. A hadifoglyok utolsó csoportja csak közel két hónap múlva, 1957. január 7-én érkezhetett haza. Többségüket oda vitték vissza, ahonnan elhurcolták, így a szabadságharcosok kihallgatása hazaérkezésüket követően magyar bíróságok előtt folytatódhatott.
 
A szovjetek mellett a magyar hatóságok is megkezdték a volt elítéltek és forradalmárok letartóztatását. Akik ellen volt elég bizonyíték, azok ellen vádat emeltek, míg a többieket vádemelés nélkül, rendőrségi kényszerintézkedéssel internálták. Így – új megnevezéssel, közbiztonsági őrizetként – újra alkalmazták a Nagy Imre által 1953‑ban megszüntetett internálás intézményét.
 
Az internálás, vagyis közbiztonsági őrizetbe helyezés lehetőségét az 1956. évi 31. számú törvényerejű rendelettel teremtették meg, mely december 13-án lépett hatályba. Az intézkedés célja „az ellenforradalmi elemek, valamint a közbiztonság és a közrend helyreállítását, illetőleg megszilárdítását gátló személyek káros tevékenységének megakadályozása” volt. A rendelet szerint az internálást a rendőrhatóság javaslatára az illetékes ügyész rendelhette el, amit a rendőri hatóság hajtott végre. Az intézkedés maximális időtartama ekkor hat hónap lehetett, úgy, hogy egy, majd ezt követően három hónapon belül ismét felül kellett vizsgálni a közbiztonsági őrizetbe helyezett emberek ügyét.
 
Az 1956-ban kihirdetett intézkedés néhány paragrafusán az 1957. évi 1. törvényerejű rendelettel változtattak. A legfontosabb módosítást az jelentette, hogy január 8-ától már nem az illetékes ügyész rendelte el az őrizetbevételt, hanem a rendőrhatóság, így válhatott valóban rendőri kényszerintézkedéssé. A közbiztonsági őrizet végrehajtásának részleteit a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek miniszterének, vagyis Münnich Ferencnek az 1957. évi 1. számú, január 13-án kihirdetett rendelete szabályozta. Ez az őrizetesek életkörülményeit is meghatározta, egyebek mellett azt is, hogy „a közbiztonsági őrizetbe helyezett személy havonta legalább egyszer beszélgetési engedélyt, csomagot, levelet kaphat, illetve levelet írhat. […] A közbiztonsági őrizetbe helyezett munkára alkalmazható.”
 
Az internálás végrehajtásának egyéb részleteit a legfőbb ügyész és az Országos Rendőr-főkapitányság vezetőjének 1957. január 16-ai 8-20/1957. számú utasítása pontosította, mely azt is kimondta, hogy „az ügyész által jóváhagyott határozat kihirdetése után haladéktalanul intézkedni kell az őrizetbe helyezett személynek a közbiztonsági őrizetet végrehajtó országos parancsnoksághoz (a továbbiakban Országos Parancsnokság, Kistarcsa) történő szállítása iránt”. Így tehát az a kérdés is eldőlt, hogy hol lesz az új internálótábor. Az utasítás értelmében az 1953 őszén bezárt kistarcsai tábort jelölték ki. A tábor hivatalosan 1957. február 25-én nyitotta meg kapuit, márciusban már 3433 főt őriztek a falakon belül. A deportálásokkal ellentétben az internálások tényét a kormányzat nem akarta titokban tartani, az erről szóló rendelet kivonata több újságban megjelent, valamint a volt „ellenforradalmárok” elfogásáról és internálásáról is írtak a lapok.
 
Az internáltak életét szabályozó következő rendelet az 1957. évi 41. számú volt, mely 1957. július 14-én lépett hatályba, és nagyon jelentős módosításokat tartalmazott az internáltak szabadon bocsátását illetően. Ebben kimondták azt, hogy „a közbiztonsági őrizet tartama 6 hónap, melyet a Belügyminisztérium a legfőbb ügyész jóváhagyásával meghosszabbíthat”. Ez a rendelet a már korábban is rögzített maximális hat hónap helyett akár évekig tartó internálást is lehetővé tett, hiszen nem szabályozták azt, hogy hányszor hosszabbítható meg az intézkedés vagy mi lehet annak maximális időtartama.
 
Közben egyre nőtt az internáltak száma a kistarcsai táborban, 1957 áprilisában már 8000 fő körül járt, s elviselhetetlen, az ötvenes évek elejét idéző zsúfoltság alakult ki. Ezért lépéseket tettek annak érdekében, hogy ezt az állapotot megszüntessék. A belügyminiszter utasítása alapján a Honvédelmi Minisztérium átadta a tököli Szondy György laktanyát, s ennek épületeiben létesítették az új internálótábort, ami 1957 áprilisa után nyitotta meg kapuit. Ezután jelentősen csökkent a Kistarcsán őrzött internáltak száma, júniusban már csak 1400, míg novemberben 991 fő volt a táborban. Az év végén be is zárták a kistarcsai tábort, mert 1957. december 1-jei határidővel összevonták a tökölivel, és az új szerv neve Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokság Tököl lett.
 
Az 1957-ben nyitott tököli tábor még három évig működött. Az internálások harmadik korszakának végét az 1960-as év jelentette, amikor a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1960. évi 10. számú törvényerejű rendeletével megszüntették az internálás intézményét. „Állami és társadalmi rendünk további megerősödése lehetővé teszi, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsa felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából részleges közkegyelmet gyakoroljon. Nincs szükség az ellenforradalmat követően átmenetileg bevezetett közbiztonsági őrizet intézményének további fenntartására sem. […] A közbiztonsági őrizet intézménye megszűnik.” A rendeletet 1960. június 30-ig Biszku Béla belügyminiszternek kellett végrehajtatnia. 818-an szabadultak, s ezzel kiürült az utolsóként fennálló tököli tábor, így megszűnt az internálás lehetősége Magyarországon.
 
A megtorlások során alkalmazott két intézkedés időtartamában, az érintettek számában és a végrehajtók tekintetében is jelentősen eltért egymástól, mivel a szovjetek által végrehajtott deportálások 3 hónapja 860 embert, a magyar hatóságok által elrendelt internálás négy éve több mint tízezer főt érintett, hiszen csak az 1957-es év folyamán 12.479-en voltak a kistarcsai és tököli táborban.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 
Fotón: A fogvatartottak táblái a kistarcsai internálótábor emlékfalán
 
(2023.11.04.)