A SZÍV LEGMÉLYÉN

CSURKA ISTVÁN HALÁLÁNAK NAPJA. 2012. FEBRUÁR 4. AZ A SZOMBAT

Épp alábbhagyott a hirtelen jött hóesés. Egy perccel előtte még zuhogott. Frissen, szikrázva fehérlett a budakeszi erdő. Késő estére járt. Hazaindultam Solymárra.
Miért miért nem, félútról hirtelen visszafordultam. Valami vitt vissza. Vissza hozzá.
Mire fölügettem a lépcsőn és végig kopogott a csizmám azon a visszhangos, hosszú, komor, félhomályos kórházi folyosón, kiesett a fejemből, hogy mit is akartam mondani. Miért is mentem vissza?
 
Talán utoljára, még egyszer látnom kellett.
 
Szép, kisimult volt az arca. Szélesen mosolygott.
–Látod, milyen szeles vagy?
Kócolt kicsinyt a hajamba.
Karcos humoránál volt, ami a legnehezebb pillanatokban sem hagyta el. Határozottan szorította meg a karom:
–Na menj, de óvatosan, ne hajts eszeveszetten! És gyere korábban, ha  jön X.Y. legyél itt, legyen aki elfecseg vele!
Reménykeltő nyugalom sugárzott belőle.
 
A mobil vert fel,
még pirkadat előtt.
"Ismeretlen szám"
jelent meg a kijelzőn,
fölötte a dátum:
 
2012. február. 4. Szombat
 
"Emléke, mint a
lámpafény az
estben.
Kitündököl és
ragyog egyre
szebben.
És melegít, mint
kandalló a télben,
Derűs szelíden és
örök fehéren."
 
Papolczy Gizella