Húsvéthétfő, a vízbevető nap hagyományai

A húsvéthétfői locsolkodás szokásának alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Valamikor vízbevető hétfőnek nevezték, utalva a locsolkodás egykori módjára, amikor a lányokat a kúthoz, vályúhoz hurcolták és vödörszám zúdították rájuk a vizet.

A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt, csak a két világháború között terjedt el fokozatosan.
 
Az Ipoly vidékén már előző este járták a legények a lányos házakat, „tojáshajtás“ céljából, melynek során házanként 8–10 tojást szedtek össze, majd ahol szalonnát is kaptak mellé, ott rántottát sütöttek és megették. A tojáshéjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamiért haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd amikor a lány átöltözött, szagos vízzel is meglocsolta. A legények, suhancok lányos házakhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták.
 
A locsolással egyenértékű vesszőzés is szokásban volt egyes helyeken húsvétkor. Fejér megyében az erre szolgáló, fűzfavesszőből négyszögűre font korbácsot sibának nevezték.
 
A korbácsot készíthették 4, 6, 8, vagy 9 szálból. Korbácsfonás előtt egy szál vessző vastagabb végét késsel bevágták, majd a hüvelykujj körmével végighasították. Hogy hajlékonyabb legyen, a kés élével kikaparták a kettéhasított vessző belsejét. Miután kiválogatták a fonáshoz megfelelő vesszőket, a felső, vékony végeiket összeillesztették, az alsó, vastagabbakat pedig egyenlő hosszúságúra vágták, majd a korábban kettéhasított vesszővel betekerték. Egy gyerek vagy egy másik felnőtt megfogta a készülő korbács vastagabbik végét, majd a korbács készítője összefonta a vesszőket. Amikor elkészült, csomót kötöttek a korbács végére.
 
A kisfiúk számára édesapjuk vagy nagyapjuk fonta a korbácsot. A legények húsvéthétfőn ezzel csapkodták meg a leányokat, közben ezt mondogatva: „Keléses ne légy, bolhásos ne légy, esztendőre frissebb légy!“ A lányok a sibára szalagot kötöttek, borral vagy piros tojással kínálták a legényeket. A Felföldön és a szlovák–magyar lakta területeken ismert szokás volt a suprikálás, amikor a lányok korbácsolják meg a húsvéti locsolást végző legényeket.
 
A locsolókat a lányos házaknál sonkával, kocsonyával, kolbásszal, kaláccsal, borral, süteménnyel kínálták, megvendégeléssel jutalmazták. Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás volt.
 
A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és a hagyma héját használták a színezésre.
 
A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény volt, amihez tollcsévét erősítettek. Ebből engedték a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogta meg. Végül a viaszt letörölték, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölték a tojást, hogy fényes legyen.
 
A díszítés másik módja a karcolás volt. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolták a díszítményt. A díszítőmotívumok lehettek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, de életképek, feliratok is. Ismert volt a savval való tojásírás is, amit a barokk kor fejleményének tartanak.
 
Voltak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztottak, és a levél erezete adta a mintát. Ügyes kovácsmesterek patkolt tojást is készítettek lágy fémdíszekkel.
 
A húsvéti tojások a gyerekek kezében játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás, cucázás néven emlegetett játék. A két szemben álló játékos összekoccantotta a tojásokat, s akié sértetlen maradt, elnyerte a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeztek betörni a tojást. Akinek sikerült, azé lett, akinek nem, elveszítette a tojást is, a pénzét is.
 
Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. A szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja.
 
Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények állták, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral.
 
A legények locsolását a lányok húsvéthétfő délutánján hímes tojással viszonozták. Hagyomány volt, hogy kedden a lányok locsolták a legényeket.
Húsvét hétfőjén és húsvét vasárnapját követő vasárnap, azaz fehérvasárnap volt szokásban a komatál küldése. Ez a szokás komálás, mátkálás néven is ismert. Az Ipoly mentén a leányok ilyenkor azoknak a legényeknek küldtek tojást, akik farsangkor táncba vitték őket. Az ajándékot személyesen vagy küldött által juttatták el a kiszemeltnek. A Dunántúlon az ajándékot ünnepélyes formában, vers, mondóka vagy dal kíséretében adták át.
 
(Forrás: Magyar néprajz, felvidek.ma, 2024.04.01.)