JÉZUS SZENT LELKE ÁLTAL HELYTÁLLÁSRA KÉSZÍT FEL BENNÜNKET

P.Reisz Pál ferences szerzetes pünkösdi homíliája. Kicsinyeknek, alázatosaknak, szelídeknek kell lenniük a Krisztus-követőknek, a keresztényeknek. Amit azonban a körülöttünk lévő, lelkileg műveletlen és eldurvult világ így összegez: a keresztények kihasználható ostobák gyülekezete. Akiknek nem lehet önálló véleményük. Kimondják a mai liberálisok: nem fér össze a keresztény jelzővel az, hogy bírálni mer az ember. De a szerénység nem a cinkos hallgatásban áll. Nem az ostobaságban, hanem az igazság szolgálatában.

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.”
 (Apostolok cselekedetei 2,1-11)
 
 
Az apostolokat Jézus Krisztus szégyenteljes, a bitófán bekövetkezett halála mélységes depresszióba taszította. A feltámadottal való találkozásokra volt szükségük, hogy kimozduljanak a mélypontból. Miután Jézus a mennybe ment és magukra hagyta őket, egy ideig tétován őgyelegtek a világban, keresték a helyüket, Szükségük volt a megerősítésre, a Szentlélek eljövetelére, akinek kiáradása a bizonytalanságból kiemelte és hőssé tette a bátortalanokat.
 
Jézus Krisztus tehát mégsem hagyta magukra tanítványait, és minket, követőit sem hagy magunkra. Szent Lelke által megújítja szívünket és a világot, helytállásra készít fel bennünket. A megerősítésre legalább annyira szükségünk van, mint az apostoloknak annak idején.
 
Nagy kihívásokat, nagy feladatokat állít az emberek elé a világ. Úgy érezzük, hogy azoknak eleget kell tennünk. Pedig a világgal versenyt futni nemcsak nehéz, hanem egyáltalán nem érdemes. Nagyon fontos, hogy ebben a versenyben megtaláljuk a pihenő időt, a töltekezésnek alkalmát, hogy adjunk lehetőséget a Léleknek.
 
Óriási az a nyomás, amely ránk, keresztényekre nehezedik. Minden az ellenkezőjét sugallja, mint amit a keresztény lelkiismeretünk diktál. A közvéleményt irányító eszközök java része szinte követeli tőlünk azt, hogy ne Jézus Krisztus tanítása szerint éljünk szeretetben, önzetlenségben, hanem éljünk magunknak, ne törődjünk senkivel, hanem „valósítsuk meg magunkat”. Még Jézus Krisztus szent nevének megvallása, sőt, kimondása is bűnnek és illetlenségnek számít ebben a közegben.
 
Mert közéletünknek mértékadó fórumai, a liberálbolsevista hangadók, akiknek kezén van a sajtó, a rádió, a televízió jelentős része, azt magasztalják fel, ami nyilvánvalóan kárunkra van, és lepocskondiázzák azt, ami az érték. Akit már ez a fajta tömegtájékoztatás nagyon elmarasztal, szinte tudni lehet, hogy valami igen jót tett az országért, a közösségért, az emberiségért. Ha megvakarja az ember a felszínt, csakhamar kiderülnek a hazugságok, amelyekkel tárgyalják a megtámadottnak személyét. A napi sajtóból sok példát lehetnek mondani ezekkel kapcsolatban. Tessék kipróbálni, beválik a recept.
 
Kicsinyeknek, alázatosaknak, szelídeknek kell lenniük a Krisztus-követőknek, a keresztényeknek. Amit azonban a körülöttünk lévő, lelkileg műveletlen és eldurvult világ így összegez: a keresztények kihasználható ostobák gyülekezete. Akiknek nem lehet önálló véleményük. Szinte kimondják a közéletben: nem fér össze a keresztény jelzővel az, hogy bírálni mer az ember. De a szerénység nem a cinkos hallgatásban áll. Nem az ostobaságban, hanem az igazság szolgálatában. „Legyetek szelídek, mint a galamb, és ravaszak, mint a kígyó.” (Máté 10,16) Ugyanennek a Krisztusnak, aki szelídségre és alázatra oktat, annak a szavai ezek. Az álnokságot le kell leplezni. A kereszténység elítéli a bűnt, de nem ítéli meg az embert, azt rábízza az Isten irgalmára. „A tisztán hatalmi vagy érdekpolitika a kereszténység és a politika közt ellentétet lát, mert tévedéseit és igazságtalanságait a kereszténység feltárja.” (II. Vatikáni Zsinat). Óriási a feladata a keresztényeknek a közéletben. Megtalálni ott a helyes, a krisztusi utat: a szelídséget, az alázatosságot, a szolgálat szellemét, és ugyanakkor könyörtelenül kimondani az igazságot, szolgálni a közt és nevén nevezni a bűnt.
 
Krisztus nem a meghunyászkodásra, a megalkuvásra tanít minket. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tussolni, el kell tűrni, erénynek kell mondani. A bűnt igenis, amikor szükséges, nevén kell nevezni. Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet templomaiba is befészkeli magát, ki kell onnét korbáccsal verni. Legyen a szavatok: „igen-igen, nem-nem” (Mátét. 5.37). A bűnöst a krisztusi szeretet nevében helyes útra kell terelni, és ha eljutott bűneinek megbánására és a jóvátételre, az Isten irgalmára való tekintettel meg kell neki bocsátani. A többi mellébeszélés.
 
Ugyanakkor: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyengédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok! A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.” (Szt. Pál: Római levél 12,9-12)
 
Ahogyan az apostolokat az Isten lángoló nyelve pünkösdkor őrzőkké tette, úgy tesz minket is azzá. Az őrzők feladata kötelességeket hordoz. A hazát ott a magasban is, és itt a földön is szeretni kell. Egyéni érdekeinket, szellemi, lelki, testi, anyagi erőforrásainkat latba vetve olyan lehetséges és járható utat kell keresnünk, amely nem a zsiványoké, hanem a jövendőé, a krisztusi út, és nem a sátán útja. Erre tanít meg bennünket a Pünkösd Lelke, a Szentlélek.
 
P. Reisz Pál OFM