Az első kőolajválság – az OPEC embargót hirdetett az Izrael mögött álló államokkal szemben

Az 1970-es években mind a katonai, mind a gazdasági válságok tűzfészke főként a Közel-Kelet térségére koncentrálódott. 1973. október 17-én a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) bejelentette, hogy csökkentik az olajtermelésük ütemét, valamint embargót hirdetnek az Izrael mögött álló államokkal szemben.

A Magyarországon csak hosszú ’70-es évekként jellemzett időszak globális politikai szempontjait tekintve a fordulatok évtizedeként könyvelhető el. Főként igaz ez az évtized első éveire, amely során a politikai lemezmozgások mellett a gazdasági szférában is komoly elmozdulások történtek – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Olvasószoba rovatában Lázin Áron történész kutató gyakornok tollából.
 
Jól tükrözi a korszak konfliktusainak komplexitását, hogy mind a katonai, mind a gazdasági válságok tűzfészke főként a Közel-Kelet térségére koncentrálódott. 1973. október 17-én a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) bejelentette, hogy csökkentik az olajtermelésük ütemét, valamint embargót hirdetnek az Izrael mögött álló államokkal szemben. A közvetlen kiváltó ok a jom kippuri háború volt, mely Izrael és Egyiptom által vezetett arab koalíció között zajlott. A konfliktus kezdeti arab sikerei ellenére hamar megtorpant az offenzíva, amit az izraeli hadvezetés kihasználva, sikeres ellentámadásba lendült. A konfliktusban részt nem vevő, de a világ kőolaj termelésének jelentős hányadát birtokló arab államok Kuvaitvárosban bejelentették, hogy 70%-kal megemelték a kőolaj hordónkénti árát, így annak értéke 5,11 dollárra emelkedett.
 
A kőolaj, mint gazdasági és politikai fegyver bevetése már korábban napirendre került, először az 1956-os szuezi válság során, majd 1967-ben a hatnapos háború idején. Ezek a próbálkozások azért dőltek dugába, mert az Egyesült Államok rendelkezett annyi tartalékkal, amely a közel-keleti kiesést pótolni tudta. 1967 és 1973 között Amerika többlettartalékai ugyanakkor 4 millió hordóról 1 millióra csökkentek, így a kőolajimport 36%-ra emelkedett a korábbi 19%-ról. Ennek következtében az Egyesült Államok és a nyugati államok kőolajkitettsége jelentősen megnőtt, az OPEC és a közel-keleti olajmonarchiák pedig nagyobb mozgásteret szereztek az olaj világpiaci árának meghatározásában. Szintén neuralgikusnak számított az olaj kérdésében a dollárt érintő reform, ennek értelmében 1971-től leválasztották az addigi aranyalapról, így a dollár lebegő valutává vált.  Ennek következményei nem csak az olajárakra gyakoroltak hatást, de az addigi globális gazdasági status quót is megváltoztatták, más szereplőknek is mozgásteret biztosítva.
 
Az addig dollárban elszámolt kőolaj értékének a megőrzése új, stratégialakotási lehetőségeket rejtett magában. Az olajexportáló országok számára a dollár értékvesztése, a cserearányok 1970–1973 közötti 25,2%-os romlása a stagnálás felé mutatott. Ekkor született meg a stagfláció fogalma is, mint a nixoni gazdaságpolitika egyik eredménye. Ellensúlyozás gyanánt az olajexportáló országok értelemszerűen az olajárak emelését szorgalmazták. Az olajtársaságok 1971 februárjában, Teheránban olyan megállapodást kényszerültek aláírni az OPEC államokkal, amely értelmében profitjuk 50%-ról 55%-ra emelkedett. Az egyezmény következménye az lett, hogy az olajtermelő országok szerepe fokozatosan nőtt, a korábbi másodhegedűsi szerepből bizonyos szempontból ki tudtak lépni.
 
Az olajár emelésével párhuzamosan az érintett közel- keleti OPEC országok (Szaud-Arábia, Irak, Irán, Kuvait, Katar, Líbia, Egyesült Arab Emírségek, Algéria, Irán) embargót hirdettek a két nagy, olajtársaságokat magáénak tudó országgal, az Egyesült Államokkal és Hollandiával szemben. Ezzel egy időben Japánt is szankciók érték, melynek következtében az addig meredeken felfelé ívelő japán gazdaság jelentős visszaesést szenvedett el, ugyanis a nyersanyagban szegény japán gazdaság kőolajimportjának 90%-a a Közel-Keletről érkezett. Ugyan számos nyugati országot nem értek közvetlenül a szankciók, több államban hiány alakult ki, ami korlátozások bevezetését vonta maga után. Mindezek ellenére számos nyugati ország hatalmas adósságot halmozott fel.
 
1973 végére a kőolaj ára az év elején tapasztalt ár közel tízszeresére emelkedett, így decemberre a hordónkénti ára 11,65 dollárra emelkedett. Az árak növekedése és a hiány következtében a piacokon pánikhangulat alakult ki, hosszútávon számos szektor alternatív megoldásokra kényszerült. Az autógyártás területén is komoly változások léptek életbe, az energiaszektorban pedig az atomenergia irányába történt elmozdulás.
 
Magyar vonatkozásban érzékelhetővé vált a fosszilis energiahordozók körüli árrobbanás. A magyar gazdasági helyzetet tovább nehezítették a szovjet Állami Tervhivatal és a Külkereskedelmi Minisztérium új irányelvei. Mindezek értelmében a korábbi gazdasági eljárással ellentétben csökkentették a nyersanyagkiadásokat, valamint a KGST-n belül – a korábbi gyakorlattól eltérően – a világpiaci árakhoz igazították az árakat, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem az utolsó öt, hanem az utolsó három év árait veszik alapul. A magyar és szovjet fél között 1975 januárjáig elhúzódó vita bontakozott ki, utóbbi végül belement a magyar beruházási hozzájárulás 250 millió rubellel való mérséklésébe.
 
A kőolajat érintő szankciókat – Líbia kivételével – az OPEC országai 1974. március 18-án megszüntették, ennek ellenére az árak továbbra is magasan maradtak. Az évtized végére újabb emelkedés volt érzékelhető, az 1979-es iráni forradalom, majd az irak-iráni háború következményeként az árak tovább növekedtek, fokozottabban a Perzsa- öböl térségére irányítva a regionális és nagyhatalmi fókuszt.
 
Forrás: retorki.hu/olvasoszoba
 

 
(2023.10.17.)